A konceptualista és koreográfus előadása vélhetően egy kísérleti trilógia második része. De lehet, hogy csak a márciusi taking place című opusra alapozva drukkolok, hogy az legyen, mert a tánc alapú, kutató jellegű színházi performance-sorozat a mániám. Az előző darab a néző és az előadó színházi viselkedésének vizsgálatán, emez az egyén és a csoport, valamint a szabadság és a korlátok viszonyának felmérésén alapul.
A színpadon az alkotótársak: Dányi Viktória, Kelemen Patrik, Raubinek Lili, Rózsavölgyi Zsuzsa és Vavra Júlia. Izgalmas táncos személyiségek, a világ legvisszataszítóbb színű és szabású egyenjelmezeiben, deformáltan, egyéniségüktől megfosztva, kitartóan nyomják a programot. Menetelnek a térben, néha kitérnek egymás elől, féktelen szólókba bocsátkoznak, miközben mozgási szabadságuk csak a másik korlátaihoz képest határozható meg. A teret vetített ábrák, a táncpadló szélén analóg ragasztószalagcsíkok és fények határolják, aztán fokozatosan ezek is lebomlanak, olykor digitális hatást keltenek. Egyszerre nagyon jelen lévő az egész, és ugyanakkor gegszerűen idézi a nyolcvanas évek multimédiás, elektronikus zenés koreográfiai kísérleteit.
A zene (Porteleki Áron) időnként eléri a bravúros noszogató fokozatot, a koreográfus ezúttal nem mozog, inkább hanganyagként szervesül ő is, a filozófiát tolja a mikrofonon át. Egészen posztapokaliptikus. Végül kiderül – bár kb. húsz perccel később, mint kellene –, hogy a padló sem az, aminek látszik, és óvatosan elszabadul a pokol. Mert van feljebb.
MU Színház, október 7.
