„Mi a fenét akarsz ott csinálni?” – kérdezték többen, amikor előhozakodtam vele, hogy vettem egy repülőjegyet Bakuba, és csupán azt tudtam válaszolni, hogy olcsó volt a repjegy, meg hát Baku mégiscsak egzotikus hely. Mert Azerbajdzsánba alapvetően két okból megy a turista: olcsó helyre akar eljutni, olyan országba akar menni, ahol még nem járt minden ismerőse.
 Fotók: Gera Márton | |
Hogy Azerbajdzsán fővárosa bekerült a magyar utazók választási lehetőségei közé, annak mindenekelőtt az az oka, hogy a Wizz Air néhány éve elindította a járatát az eurázsiai országba, aminek azért politikai okai is lehettek. Közvetlen járat még a Malév idejében sem volt, aki Azerbajdzsánba akart eljutni, egy, esetleg két átszállás is várt rá. Ma már sokkal könnyebb az utazó helyzete, de tévedés lenne azt hinni, hogy Bakuba is úgy indultak meg a tömegek, mint mondjuk Dubajba, miután a fapados cég bejelentette, hogy oda is jár. Október közepén a Budapestről induló járaton nagyítóval kellett keresni a magyar utasokat: volt ugyan néhány hátizsákos turista vagy sporteseményre igyekvő, Hungary feliratú pulcsiban mászkáló honfitárs, de a többség valamilyen üzleti okokból Magyarországra látogató, öltönyben és Samsonite bőrönddel közlekedő azeri volt.
 Azerbajdzsán és szomszédai Fotó: Google Maps | |
Azeri felkészületlenség
A nehézségek a repülőjegy lefoglalása után kezdődnek. Mert akármennyire is szeretnék, Baku egyáltalán nincs rajta a világ turistatérképén. Magyar útikönyvet gyakorlatilag lehetetlen találni, az utazásos fórumok és Facebook-csoportok nincsenek tele tippekkel, ide úgy megy az ember, ahogy manapság már szinte sehova: kevés információval felszerelkezve. Éppen ettől vonzó, az érintetlenség illúziójától. Nincsenek utazási irodák, amelyek ráálltak az azeri utakra, azeri fizetőeszközt sem lehet váltani nálunk, elő is jönnek szépen a régi reflexek, vagyis USA-dollárral a zsebünkben indulunk útnak, amiért az érkezés után, a reptéren valamilyen horror áron majd adnak helyi manatot.
 A bakui reptér
| |
Bár Baku 2,1 milliós város, ez leginkább csak akkor látszik, amikor az emberi beleveti magát a mindennapokba, felszáll a helyi buszra, lemegy a metróba, vagy beül valahová egy csájra. Ha csak a reptéren mászkálunk, könnyen azt lehet hinni, hogy egy szellemvárosba jöttünk, ahol minden csillog-villog, csak éppen ember nem él itt. A belvárostól olyan 15 percre lévő repülőtér persze nem egy Ferihegy: három emelet, óriási terek, viszonylag kényelmes székek és agyonporszívózott, márvánnyal teli utashíd a gépekhez, ami a budapesti buszoztatáshoz és bádogkarámhoz szokott fapados turistának már maga a mennyország. Hogy ebben a keleti pompával terhelt világban alig van valaki, aki a repteret használná, az a bakuiak számára alighanem mellékes: a McDonald’s ugyanúgy megtalálható a reptéren, mint a jó drágán mért Jack Daniel’s, és a taxisok ugyanúgy rohanják le az embert, mintha Magyarországra érkezne. Csak közben nehéz nem arra gondolni, hogy ki az, aki itt vásárol, amikor a reptérnek nem igazán van forgalma, a Wizzen, a Turkishen és néhány izraeli, orosz légitársaságon kívül alig jár ide más.
 Óriáskerék már van
| |
Ebbe az országba nem jön senki – gondolja sokszor az ember Bakuban. Ez a gondolat persze sok posztszocialista országban előjön, de tényleg a két kezemen össze tudom számolni, hány turistával találkoztam az azeri utam során. Pár orosz átugrik, ahogy grúzok is érkeznek, de európai nyelvet nem hallani az utcákon, s a távol-keleti utasok sem fedezték fel még a várost. Bakuban nincsenek esernyővel mászkáló, hangosan beszélő idegenvezetők, turistalehúzós reptéri buszok.
Nagy, nagyobb, legnagyobb
Pedig az azeriek láthatólag nagyon igyekeznek, hogy turistákat csábítsanak az országba, csak mintha maguk sem tudnák, hogy milyen fővárost szeretnének. Van egy klasszikus óvárosi rész: olyan, amilyen szinte minden harmadik európai városban megtalálható, és hűtőmágnesekre és képeslapokra lehet tenni. A 12–15. századi épületekkel teli utcáin tényleg úgy érezzük magunkat, mintha Az Ezeregyéjszaka meséibe csöppentünk volna, csak most Lenin-usánkákat és azeri szőnyegeket próbálnánk ránk sózni, és arról győzködnek, hogy náluk nem kettő, csupán egy manat (ez nagyjából 150 forint) a hűtőmágnes.
 Fotó: Gera Márton | |
Elhagyva a történelmi magot, nem lehet úgy körülnézni a belvárosban, hogy ne látnánk valahol néhány darut vagy egy-egy félkész felhőkarcolót, épülő stadiont, ahol majd valószínűleg ugyanúgy nem lesz turista, mint magában a belvárosban. Mert bár a Four Seasons vagy a Fairmont Hotel Bakuban is ugyanúgy néz ki, mint Párizsban, a különbség annyi, hogy ezek üresek.
Néhány száz méter után pedig már a kikötőben vagyunk, ahol a London Eye-hoz hasonlító óriáskerék áll, és plakátokon hirdetik, hogy 2017-től kezdve már Forma–1-es nagydíj is van a városban, miközben bőrkabátos taxisok oroszul próbálnak leszólítani, hogy üljünk már be a londoni taxik mintájára kipingált lila autójukba, 10 manatért elvisznek a reptérre.
 Taxik és egy épület a reptér mellett Fotó: Gera Márton | |
Keleti színház
De aki csak a belvárosban jár, nem látja az igazi Bakut. Ha lemegyünk a metróba, rögtön megcsapja az embert a posztszocializmus szele (egyenruhába öltözött peronőrök üldögélnek a kis zárt bodegájukban, és figyelik az utazókat, majd előjönnek, és tárcsával jelzik a metró vezetőjének, hogy mindenki felszállt, lehet indulni), nincs olyan perc, amikor ne lenne tömegnyomor, és nem sínylődnénk két munkából hazafelé igyekvő azeri közé szorítva a Metrovagonmas-metrókocsiban, ami a budapesti hármasnál sokkal melegebb és sokkal lassabban jár.
 Metrózás Bakuban
| |
Ha valakinek az eddigiek alapján nem lenne egyértelmű: amit a turista Baku belvárosában, a felhőkarcolók, a mozgójárdák és a gondolák (mert itt ilyen is van: a tenger melletti sétányon létrehoztak egy mesterséges tavat, amelyben elektromos gondolák közlekednek) között megtapasztal, arra leginkább azt lehet mondani, hogy pompásan megcsinált színház, helyes kirakat. Nem azt akarom mondani, hogy Baku belvárosa nem izgalmas, vagy nem érdekes rácsodálkozni arra, ahogy három felhőkarcoló (hivatalos néven: Flame Towers) magasodik a város fölé, amelyeket mindenhonnan látni, amelyek éjszaka olyan fényjátékkal szórakoztatnak, hogy ahhoz képest az augusztus 20-i tűzijáték kisiskolás bohóckodás, és amelyek közül az egyik teljesen zárva, mert egyszerűen nincs, aki használná. Csak éppen az igazi Baku valahol az 1918-as azeri függetlenség kikiáltásának emléket állító Május 28. tér után kezdődik, ahol már nem Starbucksok és Hard Rock Cafék vannak, hanem filléres teázók, házak előtti húsvágások után az utcán csordogáló állati vér, és éjszakai piacok, ahol számunkra egészen vicces árakon vehetünk zöldségeket, hamis parfümöket és órákat, és ahol egy-egy rendőrségi razziát izgalmasabb megnézni, mint bármilyen akciófilmet.
 A belvárostól néhány kilométerre
| |
Ez a Baku nem olyan megfoghatatlan, sokkal inkább hasonlít Isztambulra, s arra is választ ad, hogy Európában vagy Ázsiában járunk-e. Itt ugyanúgy köpködnek az utcán, mint a világ keleti felének egyes országaiban, és ugyanolyan kiszámíthatatlanul jár a metró meg a busz, így teljesen felesleges menetrendet böngészni. De ez a legkevésbé sem idegesíti a bakuiakat, akik azt is rezignáltan veszik tudomásul, ha egyszer csak felszáll egy rendőr a metróra, s bejelenti, hogy itt most le kell szállni, és meg nem nevezett okok miatt várni a következő szerelvényre.
 Egy átlagos délután a bakui metróban Fotó: Gera Márton | |
Ahol a busz visz vissza az időben
Azerbajdzsán legjobb tulajdonsága egyértelműen az olcsósága. Persze ugyanúgy vannak drága dolgok, mint bárhol a világon, de amikor a metró- vagy buszjegy 35 forintnak megfelelő manat, és egy igazi, helyben sütött kenyérbe pakolt dönert 300 forintért ehetünk meg, akkor nehéz panaszkodni.
Ha kilépnünk a fővárosból, és megindulunk a kisebb, vidéki látványosságok felé, a buszút felér egy időutazással is. Az állandó gázszivárgásnak köszönhetően kialakult „égő hegyhez” (Yanar Dag) például a 217-es visz ki, úgy megy a szocialista évekből itt maradt, rozsdás busz, ahogy azt manapság csak a filmekben látni: nyitott ajtóval, ahol az újabb felszállók úgy kapaszkodnak, hogy az ember elkezd aggódni, nehogy kiessenek. A helyiek bármikor leinthetik a járművet, amelyben a legyek elhessegetése mellett a kapaszkodás a legnehezebb feladat.
 Buszozás Azerbajdzsánban Fotó: Gera Márton | |
Közben pedig olyan szegénységet lát a turista, amilyet Baku belvárosából el sem lehet képzelni. Mindebből elég egyértelmű, hogy a kőolajból és földgázból származó azeri bevételek visszaforgatása finoman szólva is visszás, és nagyon úgy tűnik, hogy az ország vezetése lemondott arról, ami Baku fővárosán kívül van.
 Életkép a külvárosi Bakuban Fotó: Gera Márton | |
A háttérképem: az elnököm
Bár a turista általában nem politikai terepszemle miatt utazik valahová, ha van kérdés, ami egy azeri utazás során végig izgatja az embert, az az, hogy mennyire jön elő a mindennapok során, hogy ez mégiscsak egy autokrácia, ahol az elnök alelnöknek nevezi ki a feleségét, és ahol az ellenzéki tüntetéseket simán betiltják, a sajtószabadság pedig ismeretlen fogalom. A gyors válasz az, hogy nincs olyan pillanat, amikor ne szembesülnénk ezzel; ha bekapcsoljuk a tévét, javarészt a 2003 óta hatalmon lévő Ilham Aliyevet látjuk, amint átad valamit, sportol, beszédet mond, gyárat tekint meg, más ország vezetőivel találkozik, vagy épp a feleségével mosolyog. Ha nem ő van a képernyőn, akkor az apja, az egykori KGB-s pártfőtitkár Heydar Aliyev, aki a Szovjetunió felbomlása utáni Azerbajdzsán harmadik elnöke volt, és az itteni értelmezés szerint ő az, aki nekikezdett Baku fejlesztésének, szóval a hivatalos narratíva szerint ő volt a jóságos vezető, aki megannyi jót tett az országáért. Arról értelemszerűen az azeri tévécsatornákon nem beszélnek, hogy Aliyev hogyan számolt le az ellenfeleivel, vagy hogyan építette ki annak a korrupcióra erősen építő a rendszernek az alapjait, amit jelenleg a fia tart fenn.
 Aliyevek a boltban Fotó: Gera Márton | |
Bakuban sétálva alig van olyan pillanat, amikor ne botlanánk valamibe, ami Heydar Aliyevre emlékeztet: van róla elnevezett utca, múzeum, van több szobra is, de még egy outlet melletti óriásplakátról is ő mosoly ránk vissza, és láttam több boltot is, ahol a jelenlegi és a korábbi elnök arcképe a pénztár fölött lóg. A nagyobb múzeumokban pedig pár manatért vehetünk olyan telefontokot, amelyen Ilham Aliyev öltönyben vagy katonaruhában néz vissza ránk, de olyan pólót is bezsákolhattam volna, amelyen Aliyev és a felesége egymást ölelik, mutatva, hogy dúl a l’amour. Ebből könnyű lenne arra következtetni, hogy az Aliyev dinasztia leírhatatlan népszerűségnek örvend, de a fiatalok között voltak olyanok, akik csak mosolyogtak, amikor a Heydar Aliyevről elnevezett kulturális centert kerestem, nem igazán hatotta meg őket az egykori vezető neve. Megint másnak pedig a telefonján a háttérkép egy Aliyev-portréfotó volt.
 Az egykori vezető integet a népének Fotó: Gera Márton | |
 Telefontokok széles választéka Fotó: Gera Márton | |
Pont az ilyen kettősségek miatt nem könnyű rávágni, ki az, akinek Azerbajdzsánba érdemes utazni. Csúnya kifejezéssel élve: Baku egy hétvégés város.
Néhány tipp
- Bár a Wizz hajlamos elszállt árakon kínálni a bakui repülőjegyeket, ezek láttán nem kell megijedni, indulás előtt egy-két hónappal érdemes vadászni az olcsó jegyekre. Ezen az útvonalon pedig a 20-25 ezer forintért adott retúr már jónak számít.
- Nekem ugyan sikerült kifognom egy szeles, esős hetet, de Bakuban elsősorban ősszel érdemes víkendezni, amikor nincs olyan elviselhetetlen meleg, de még a csapadékos tél sem köszöntött be, így nyugodtan lehet egy pulóverben sétálgatni. De az azeri időjárás az ország területén megtalálható megannyi éghajlati öv miatt rettentően szélsőséges, van olyan terület, ahol egy közép-európai számára kibírhatatlan telek vannak, és olyan helyre is elmehetünk, ahol egyiptomi meleg fogad minket.
- Bakuban ki kell mozdulni a belvárosból, valamelyik külső kerületben szállást foglalni, és akkor szinte fillérekért kaphatunk remek szobákat, amelyek ablakából kinézve látjuk az igazi Bakut. Mi ketten három éjszakáért sem fizettünk többet 19 ezer forintnál egy négycsillagos hotelben, és ebben az árban még a reggeli is benne volt.
- Bár mint később kiderült, létezik magyar nyelvű útikönyv Azerbajdzsánról, én mégis a sokak által istenített Lonely Planet angol kiadványára hagyatkoztam, ami egy későbbi túrához sem lehet rossz választás, mert Azerbajdzsán mellett benne van minden fontos Örményországról és Grúziáról.
