Tandori Dezső: Közbevetés: Kosztolányi

  • 2003. szeptember 11.

Tranzit

Újabban - mire ez megjelenik, talán már nem is - a Lágymányosra járok, nemrég elképzelhetetlennek tartottam. Cipőboltok kirakatát nézem, vettem is egy pár vietnami lábbelit, dehogy papucs, zordul zöldes-szürke, elöl kocka merevség, megbarátkoznunk órák dolga volt. A "Napalm", így hívom, merthogy nappal hordom, naná, nem éjjel. Éjjeliben nem utazom. Bár nemrég, ahogy lábam kiment a jégen, bizony, míg össze nem küzdöttem magam, hogy talpra gyötrődjem, nehogy emberkézre kerüljek - mentők, bármi kedves, sebészem -, egy éjszaka biliznem kellett, így is mellément néha. Kosztolányitól gyakran idézem ezt: hogy izmaim lazulnak. Nekem az ülepemnél. Ennek minden kártékony következményével, nyílt utcán akár. Egy öreg ember, moi, roi, én vagyok. Ha ezt így mondom, nyilván senkivel sem akarom innen folytatni a beszélgetést. Viszont mit szégyelljem?

Újabban - mire ez megjelenik, talán már nem is - a Lágymányosra járok, nemrég elképzelhetetlennek tartottam. Cipőboltok kirakatát nézem, vettem is egy pár vietnami lábbelit, dehogy papucs, zordul zöldes-szürke, elöl kocka merevség, megbarátkoznunk órák dolga volt. A "Napalm", így hívom, merthogy nappal hordom, naná, nem éjjel. Éjjeliben nem utazom. Bár nemrég, ahogy lábam kiment a jégen, bizony, míg össze nem küzdöttem magam, hogy talpra gyötrődjem, nehogy emberkézre kerüljek - mentők, bármi kedves, sebészem -, egy éjszaka biliznem kellett, így is mellément néha. Kosztolányitól gyakran idézem ezt: hogy izmaim lazulnak. Nekem az ülepemnél. Ennek minden kártékony következményével, nyílt utcán akár. Egy öreg ember, moi, roi, én vagyok. Ha ezt így mondom, nyilván senkivel sem akarom innen folytatni a beszélgetést. Viszont mit szégyelljem?

Beszélgetni a Lágymányos egyetlen kiválasztott ivójában szoktam, nem messze a cipőbolttól. Ott se mindig. Néha, mint ma is történt, azt mondom: járok egyet, a búcsúkortyra térek vissza. Kérem. Vettem újdonat örök-nyitva (nem lazuló izom okán!) boltomban kristályvizet, a leghamarabb fogyó fajtát (a legjobb, mi? a legjobb, hangzik a válasz), erre lakott, épp a szemközti házban, apám. Nem vagyok nagyon apás. Mégis, azért. Elbaktatok gyakorta a tóig, lemegyek a Hörpincébe, a Gödör azért marad ki, mert egy hétvégi napon zárva, s én, ha nem is módszeresen, ezt el-elkapom. A tó körül járt apám sokat. Egyszer se tartottam vele. Tudja most már a jó ég. Pedig összejöttünk, mi végül megint igen.

Kosztolányi igen csudás szobrát nézem. Tudja az ég, csekély igényű volnék irodalmi dolgokban, nem hiszem; ez a szobor - a maga módján - jó. Kosztolányi összehúzza magát, mintha kicsit fázna. Ki tudja, mi kell az ércnél maradandóbb anyagnak, van már most vagy 32 celzius fok a napon, reggel. Kosztolányi árnyékában a szavakat se tudom helyesen írni. Cé fok, így lehet elkenni. Nézem őt.

Nézem megannyi felől, épp a Mágia c. kötet ömlött mellette bronzba, elgondolom, ah, az a vers. A Kösöntyű. Ami nem bohócfityuka, nem is varázstalár stb., hanem valami ékszer. Remélem. S remélem, ez nyitja a Mágia cé kötetet. Vagy azt, hogy Mák? Elgondolom sorait. Hogy fél ő, a költő, hogy azt a homályos, ódon bánatot egy nap elveszíti, és véle együtt életi s a szívi (nyomda, vigyázat, betűre így!), és megvígasztalódi. Csodálkozik a fáradt, furcsa szóki, mik belőle ömlöttek szelídi, száját több haragra nem feszíti, csodálkozva etc. és vívódi. Nem Vivendi, vívódi. S nézi csak a sírókat és a könnyi, és gyászolja elveszett bánatát, ezt a nehéz, remélem jól mondom, és babonás kösöntyi.

Muszáj volt így, hogy ne sírji, moi, roi. (A király és a záróizomlazulás én vagyok. Nem csodálkozom néha furcsa rottyon.)

Ergo a hiúság, valami nyilván roppant gőgből (még) távol van tőlem. Megengedhetem magamnak, nyilván, mint azt is, hogy az István nevű, kiderül, ötven körüli atyafi megkörnyékezzen, azt mondja, tegezve: "Elmondtad neki?" Szép józan a hangja, ősz a haja, esküszöm, többet kétdeciztem ma, Szt. István ünnepén már, mint ő. Mondom, el, mesélni próbálom kapcsolatomat Kosztolányival, de inkább ne. Kösöntyi, tandoripoéti, ne. Negyedszerre jön vissza az István, adok neki kis pénzt, igya meg a két Dezső egészségére.

Ausztriába, Németországba többé nem járok, nem mondom magam "Desző"-nek (nyomda!), mint ott írják is, könyvborítómra, kérik, most már ne kelljen újranyomni, sokba kerülne. Ne kerüljön.

Emberem mondja, ő meg Szt. István.

Viszontlátom őt, ahogy túlsúlyommal elbaktatok a Körtér sarka mellett. Ül társaival. Lelkesen üdvözöl, nem kér többet. Tényleg derekas ember. Maradna ilyen. Ápolt, minden. Hm.

Kosztolányival így találkoztam hát. Hogy az István úr is el szokta mindig mondani neki. Jó, el is hiszem. (Remélem legalább.) De mit mond Kosztolányi? Túl hirtelen lesz a vágás.

Élj, azt mondja. S ne írj neked nem tetsző helyekre neked nem tetsző emberek cikkei közé mindenféle - főleg élőkről szóló - akaratlanul is idomított cikkeket. Ne ess a nyomtatványok rabságába. Élvezd azt a szabadságot, hogy élet; töröld; s le, ha bever sárral valaki, ám ne elegyedj. Járj ki hozzám, mondja Kosztolányi, itt vagyok.

S ha egy kerek százast kell is vinnem megannyiszor, én bizony kijárok. Másuvá nem járok, suvasztásokban részt nem veszek. Ha egyszer az a véleményem, hogy túl sok hamisítás folyik, engem... nem is ez. Nem, hogy ne keverjenek gyanúba. Én tudjam, amit tudok.

Olyan keveset lehet tudni, mondja a Mágus. Az oly ritka igazi mágusok egyike. Nem futballedző, ilyesmi. Magyar író. S nem a kösöntyűt vesztette el, hanem a fél szájpadlását, a fél arcát, gondolatban elsöpröm ágya alól a véres gézt, jaj, bár a csikkeket takaríthatnám tova, az már neki akkor nem ment.

Ígérem, jó leszek, amennyire az megy.

Nem felejtem ígéretemet. Abba az ivóba térek be, búcsúzóul. Elém teszik a kettős kortynyit.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.