Tandori Dezső: Közbevetés: Kosztolányi

  • 2003. szeptember 11.

Tranzit

Újabban - mire ez megjelenik, talán már nem is - a Lágymányosra járok, nemrég elképzelhetetlennek tartottam. Cipőboltok kirakatát nézem, vettem is egy pár vietnami lábbelit, dehogy papucs, zordul zöldes-szürke, elöl kocka merevség, megbarátkoznunk órák dolga volt. A "Napalm", így hívom, merthogy nappal hordom, naná, nem éjjel. Éjjeliben nem utazom. Bár nemrég, ahogy lábam kiment a jégen, bizony, míg össze nem küzdöttem magam, hogy talpra gyötrődjem, nehogy emberkézre kerüljek - mentők, bármi kedves, sebészem -, egy éjszaka biliznem kellett, így is mellément néha. Kosztolányitól gyakran idézem ezt: hogy izmaim lazulnak. Nekem az ülepemnél. Ennek minden kártékony következményével, nyílt utcán akár. Egy öreg ember, moi, roi, én vagyok. Ha ezt így mondom, nyilván senkivel sem akarom innen folytatni a beszélgetést. Viszont mit szégyelljem?

Újabban - mire ez megjelenik, talán már nem is - a Lágymányosra járok, nemrég elképzelhetetlennek tartottam. Cipőboltok kirakatát nézem, vettem is egy pár vietnami lábbelit, dehogy papucs, zordul zöldes-szürke, elöl kocka merevség, megbarátkoznunk órák dolga volt. A "Napalm", így hívom, merthogy nappal hordom, naná, nem éjjel. Éjjeliben nem utazom. Bár nemrég, ahogy lábam kiment a jégen, bizony, míg össze nem küzdöttem magam, hogy talpra gyötrődjem, nehogy emberkézre kerüljek - mentők, bármi kedves, sebészem -, egy éjszaka biliznem kellett, így is mellément néha. Kosztolányitól gyakran idézem ezt: hogy izmaim lazulnak. Nekem az ülepemnél. Ennek minden kártékony következményével, nyílt utcán akár. Egy öreg ember, moi, roi, én vagyok. Ha ezt így mondom, nyilván senkivel sem akarom innen folytatni a beszélgetést. Viszont mit szégyelljem?

Beszélgetni a Lágymányos egyetlen kiválasztott ivójában szoktam, nem messze a cipőbolttól. Ott se mindig. Néha, mint ma is történt, azt mondom: járok egyet, a búcsúkortyra térek vissza. Kérem. Vettem újdonat örök-nyitva (nem lazuló izom okán!) boltomban kristályvizet, a leghamarabb fogyó fajtát (a legjobb, mi? a legjobb, hangzik a válasz), erre lakott, épp a szemközti házban, apám. Nem vagyok nagyon apás. Mégis, azért. Elbaktatok gyakorta a tóig, lemegyek a Hörpincébe, a Gödör azért marad ki, mert egy hétvégi napon zárva, s én, ha nem is módszeresen, ezt el-elkapom. A tó körül járt apám sokat. Egyszer se tartottam vele. Tudja most már a jó ég. Pedig összejöttünk, mi végül megint igen.

Kosztolányi igen csudás szobrát nézem. Tudja az ég, csekély igényű volnék irodalmi dolgokban, nem hiszem; ez a szobor - a maga módján - jó. Kosztolányi összehúzza magát, mintha kicsit fázna. Ki tudja, mi kell az ércnél maradandóbb anyagnak, van már most vagy 32 celzius fok a napon, reggel. Kosztolányi árnyékában a szavakat se tudom helyesen írni. Cé fok, így lehet elkenni. Nézem őt.

Nézem megannyi felől, épp a Mágia c. kötet ömlött mellette bronzba, elgondolom, ah, az a vers. A Kösöntyű. Ami nem bohócfityuka, nem is varázstalár stb., hanem valami ékszer. Remélem. S remélem, ez nyitja a Mágia cé kötetet. Vagy azt, hogy Mák? Elgondolom sorait. Hogy fél ő, a költő, hogy azt a homályos, ódon bánatot egy nap elveszíti, és véle együtt életi s a szívi (nyomda, vigyázat, betűre így!), és megvígasztalódi. Csodálkozik a fáradt, furcsa szóki, mik belőle ömlöttek szelídi, száját több haragra nem feszíti, csodálkozva etc. és vívódi. Nem Vivendi, vívódi. S nézi csak a sírókat és a könnyi, és gyászolja elveszett bánatát, ezt a nehéz, remélem jól mondom, és babonás kösöntyi.

Muszáj volt így, hogy ne sírji, moi, roi. (A király és a záróizomlazulás én vagyok. Nem csodálkozom néha furcsa rottyon.)

Ergo a hiúság, valami nyilván roppant gőgből (még) távol van tőlem. Megengedhetem magamnak, nyilván, mint azt is, hogy az István nevű, kiderül, ötven körüli atyafi megkörnyékezzen, azt mondja, tegezve: "Elmondtad neki?" Szép józan a hangja, ősz a haja, esküszöm, többet kétdeciztem ma, Szt. István ünnepén már, mint ő. Mondom, el, mesélni próbálom kapcsolatomat Kosztolányival, de inkább ne. Kösöntyi, tandoripoéti, ne. Negyedszerre jön vissza az István, adok neki kis pénzt, igya meg a két Dezső egészségére.

Ausztriába, Németországba többé nem járok, nem mondom magam "Desző"-nek (nyomda!), mint ott írják is, könyvborítómra, kérik, most már ne kelljen újranyomni, sokba kerülne. Ne kerüljön.

Emberem mondja, ő meg Szt. István.

Viszontlátom őt, ahogy túlsúlyommal elbaktatok a Körtér sarka mellett. Ül társaival. Lelkesen üdvözöl, nem kér többet. Tényleg derekas ember. Maradna ilyen. Ápolt, minden. Hm.

Kosztolányival így találkoztam hát. Hogy az István úr is el szokta mindig mondani neki. Jó, el is hiszem. (Remélem legalább.) De mit mond Kosztolányi? Túl hirtelen lesz a vágás.

Élj, azt mondja. S ne írj neked nem tetsző helyekre neked nem tetsző emberek cikkei közé mindenféle - főleg élőkről szóló - akaratlanul is idomított cikkeket. Ne ess a nyomtatványok rabságába. Élvezd azt a szabadságot, hogy élet; töröld; s le, ha bever sárral valaki, ám ne elegyedj. Járj ki hozzám, mondja Kosztolányi, itt vagyok.

S ha egy kerek százast kell is vinnem megannyiszor, én bizony kijárok. Másuvá nem járok, suvasztásokban részt nem veszek. Ha egyszer az a véleményem, hogy túl sok hamisítás folyik, engem... nem is ez. Nem, hogy ne keverjenek gyanúba. Én tudjam, amit tudok.

Olyan keveset lehet tudni, mondja a Mágus. Az oly ritka igazi mágusok egyike. Nem futballedző, ilyesmi. Magyar író. S nem a kösöntyűt vesztette el, hanem a fél szájpadlását, a fél arcát, gondolatban elsöpröm ágya alól a véres gézt, jaj, bár a csikkeket takaríthatnám tova, az már neki akkor nem ment.

Ígérem, jó leszek, amennyire az megy.

Nem felejtem ígéretemet. Abba az ivóba térek be, búcsúzóul. Elém teszik a kettős kortynyit.

Figyelmébe ajánljuk

Testvér testvért

  • - turcsányi -

A hely és az idő mindent meghatároz: Szilézia fővárosában járunk, 1936-ban; történetünk két héttel a berlini olimpia előtt indul és a megnyitó napjáig tart.

Vadmacskák

  • SzSz

Kevés kellemetlenebb dolog létezik annál, mint amikor egy kapcsolatban a vágyottnál eggyel többen vannak – persze, a félrelépéseket, kettős életeket és házasságszédelgőket jól ismerjük, ha az elmúlt években feleannyi sorozat készült volna ezekből, akkor is kitehetnénk a „túltermelés” táblát.

Fiúk az úton

Stephen King mindössze 19 éves volt, amikor 1967-ben papírra vetette A hosszú menetelést. A sorshúzásos alapon kiválogatott és a gazdagság és dicsőség ígéretével halálba hajszolt fiatalemberek története jól illeszkedett a vietnámi háború vetette hosszú árnyékhoz.

Bálványok és árnyékok

Egyszerre volt festő, díszlet- és jelmeztervező, költő és performer El Kazovszkij (1948–2008), a rendszerváltás előtti és utáni évtizedek kimagasló figuratív képzőművésze, akinek a hátrahagyott életműve nem süllyedt el, a „Kazo-kultusz” ma is él.

Múzeum körúti Shaxpeare-mosó

Ez a Shakespeare-monográfia olyan 400 oldalas szakmunka, amelyet regényként is lehet olvasni. Izgalmas cselekmény, szex, horror, szerzői kikacsintások, szövegelemzés, színház- és társadalomtörténeti kontextus, igen részletes (és szintén olvasmányos) jegyzetapparátussal.

Akinek nem bűne…

Tatabányán a Bűn és bűnhődéssel kezdik az októbert, és ez a tematika határozza majd meg az egész évadukat, amelyben a súlyosabb műfajok mellett krimi és komédia is színpadra kerül.

Furcsa kézfogás

A program az idén másodszor egészült ki a színiiskolák találkozójával. A Szemle Off keretében hét színiiskola nyolc előadása mutatkozott be szeptember 8. és 10. között a margitszigeti Kristály Színtérben.