A piac nemrég elköltözött, azaz inkább előköltözött. Nekem. Mert a (sose hívtam így!) Skála, inkább BEAC, pontossággal (hadi utu archai reá Fehérvárra vezető 18-as és 47-es villamosok) Fehérvári úti piacot is épületesítették, búg majd, mint a csiga, vagy meg lehet fújni, mint Lehel kürtjét; üresen így nekem jobban tetszik, mint a Lehel, de nem tom.
A BEAC-piac kicsi, zsengelődi, tuniszi, sanparamantói átmeneti piac lett, vagy ahogy Pilinszky mondta, neki New York olyan, mintha a ceglédi piacon lenne, mondjuk. Hát azért... azóta...
Ha jól mondom, a Bercsényi és a Váli zárta be ezt az átmeneti pótpiacot, mely igazibb volt mindennél. Lejtmeneti. Domborzatos. Hosszú csíkokban ágazott el. Szélesedett. Szűkült. Igaz valóját a tél mutatta volna, hol annyi bazmeget mondtunk vón legalább hóra-sárra, mint az ezoterikus küllemű Müskina, aki a már tökfáradott Justine-t Lipcsében 3:6, 6:3, 6:3-ra megverte, de néha rontott.
Müskina bazmegjeivel az én piacom nem versenghetett, ám voltak izgalmai. Nem az, hogy ötféle jellegű krumpliból válogathattam, de hogy a piac azt tette, legyen is kedvem ehhez. Haverok voltak már a salátások, élveztem az őszirózsák forradalmian jó minőségét s árusaik ugyanily olcsóvicces közönyét. Csöves kukoricát vettem, abszolút hajléktalan haszonnövényt. Kaktuszt, kicsit kijjebb! S boroztam. Táskámban közben egy-egy bimbós Fucunkália Bazmegisz. (Kaktuszfajta.)
Kialakult egyetlen borozóm. Lassan beszédbe elegyedtem. Aha, Virginia Woolfot fordítok, mondta Feri úr, kocsmárosom (vendéglősöm, borászati szakminiszterhelyettesem, szegedi rokonom), aha, volt már egy tőle, a Mrs. Dalloway. Mondtam, azt is én. És így beszélgettünk, Feri úr nálam sokkal fejlettebb, mert bár 1:1, hogy egyikünk se politizál, és én ki is mertem mondani, hogy az állóbüfés handabandázókat nem bírom (napra nap ugyanazt), de Feri úr tévét se néz. Mondtam, én a 2. Bundesligát nézem. Rég Bandi barátom velem szemben (az angolokéval szemben) a németek ligájára esküdött, én lejjebb szálltam az igazságban: 2. Bundesliga. Vasárnaponként 17.30-kor másfél óra, a legjobb sport. A teljesen antikarizmatikus Vueltával, az agyondúsított kajakkal - ki nézne már 200 méteres sprinteket is; de sportról másutt - szemben. Mondom szegedi földimnek, mit kértek tőlem: írnék Szegednek a történelmi regény lehetőségeiről!
Két bazmeg bezengése közepette (a pultoktól, jobb- és baloldali jelleggel, de Müskináék híján igencsak) Feri úr azt mondta: "Történelmi regényt írni ma lehetetlen."
Ez volt a véleményem nekem is, hosszabb terjedelemben megírtam Szegednek. S azt írtam: az utolsó magyar történelmi regény a Kellér Andoré, Szemere Miklós liberálisunkról, aki főúr volt állítólag, és lovas őrült, és ő Schratt Katalint és Erzsébet királynőt is lovagi közelből ismerte, és Ferenc József mind Pestről, mind aztán Bécsből kitiltotta... nem kész történelem? S mai sok milliárdnak, talán tízmilliárdnak megfelelő összeget nyert egy Potocki nevű lengyel grófi figurától, akit Ferenc József a Monarchia külügyminiszterével tévesztett össze, s ez akkor botrány, megint a magyar urak baztatják az úri kaszinót a császárvárosban... e vagyonát Szemere kártyán nyerte e Potockitól, hosszú történet, s lovakat tenyésztett; tőlem eltérő összegekben és jegyben játszott; s ő mondta rokonának: nem vagyunk mi döbbenetesek? se kártyához, se lóhoz nem értünk, mégis itt vagyunk, és... bazmeg.
És a piac, a piac. Boldogságok az őszirózsák tartósságával (történelem!), a Feri úr jó borával... és bánat, hogy ez az egész most bezár, mert elkészül az üvegpalota.
Megjegyzem, én a szabadpiacot meg is untam kicsit, nem azt mondom, hogy üvegkalickába zártan jobban szeretem majd.
Mondom tegnap a Feri úrnak ("elmondom neki"), írtak Szegedről: hogy köszönik, és hogy sok szakember is hozzászól majd a történelmi témához, de alighanem mindnek kocsmárosoddal lesz azonos véleménye.
Sajnos kezd elmenni közben a bor (nekem), a sör jön. Békés kell, hogy legyek. Jó, kis Csongrád megyével beütve. Bezár a piac, történelem lesz.
Összetalálkoztam a piacon egy régi sráccal, még játszottunk ezt-azt, zongora (botrány vagyok), dob, klarinét... játszottuk az NDK-ban 1958 táján, hogy "Száll a dal Rosariótól Andesig (!), tudják már, marihuána csaccsa..." Hát mesélem neki, mit hallok, ezzel van torkom-fülem: egy mai össznémet adón, azt hiszem, autóreklámhoz éneklik... szudéták? szlovákok? bunyevácok? horvátok? szerbiai magyarok? kárpátaljaiak?... "Szóll á dóol, Rosá... etc.", de hogy "tugyák maar, teremburaaja csaccsa". S a teremburája kétszer is jön. Ismétlem, a történelmi regény ily fordulata és a Feri úr révén a piac nekem itt történelem lett. Úgy látom, mi is európaias történelem leszünk, igény szerint.
Teremburája, biza! Két választás Magyarországon. Mert hogy.
Hajlandóak vagyunk a marihuána helyett teremburáját énekelni, méghozzá határokon túlian (vagy mit tom én). S másra is leszünk így. Egy jó jatt... bazseva... nem ismerem a szavakat... Élénken látom e történelmi szerepünket. Csak magánbazmegek maradnak.
Még ötven év, és a kis pótpiac helyén felépül talán a.... jó, hát nekem akkor már sem holland patika, sem eutanázia nem kell. Meg talán őszirózsa-vásárlásnál és krumpliválogatásnál nincs is kiválóbb dolgokhoz merszem.
De addig piac helyett majd inkább dinnyehéjat keresni járok le a Dunához. Teremburáját a történelmi leckéknek. Éljen a piac, mert meghalt a....
Mi is halt meg? Mi hal meg szép gyorsan?
("Jaj, Feri úr, ide költözött?" Meglelem őt az üvegsarokban. Viszek neki egy régi Woolf-fordítást magamtól. Száll a dal...)
Drága jó piacomról azért írtam, mert legalább ellenőrizhetetlen, bemérhetetlen, szemeremiklósi lesz. Ez is nagy szó. Nincs.
Ja, és hát a poén: a szlovák (karatén, busenyác etc.) zenekar ugyanúgy nem játszik rá arra, hogy a franc se érti németben, mi feneséget rejt ez a teremburája, ahogy Müskina, hogy Lipcsében (tévé!) a fülnek mi az orosz bazmeg. Müskináról legalább meg vagyok győződve, hogy a vonatkozást le se szarta. Mi inkább a teremburájás zenekarra fogunk hasonlítani.
Szétszóródunk, hogy Woolfot idézem (Felvonások között), mielőtt egyáltalán összejöttünk volna.
