Talán nem véletlen, hogy a Greta Thunberg által kezdeményezett első, tavaly augusztusi svédországi iskolai klímasztrájkot a 2018-as, Skandináviát sújtó szokatlan és erdőtüzekkel párosuló hőhullám előzte meg: Svédországban a tavalyi május és július volt a két legmelegebb ezekből a hónapokból a mérések kezdete óta.
A sarkkör vidékén mért extrém magas hőmérsékletek, az ország legészakibb csücskétől a legdélebbi pontjáig mindenhol dühöngő erdőtüzek vagy a dél-svédországi Ringhals-2 atomerőmű kényszerű leállása (a Dánia és Svédország közötti Kattegat-tengerszoros felmelegedése miatt) mind azt jelezték, hogy valami nem stimmel a skandináv régió és általában Európa korábban – minden ingadozása ellenére – kiszámíthatónak tűnő klímájával. A klímakutatók tudományos eredményei is azt erősítik meg, hogy nem holmi egyedi, elszigetelt eseményről van szó, Skandináviában, akárcsak a Föld más régióiban is, számítani kell a hasonlóan extrém események gyakoribbá válására. Ráadásul az időjárás korántsem mindig a hőség és szárazság kategóriájában kerül be a rekordok könyvébe – a váratlanul sok csapadék vagy paradox módon a szokatlanul kemény telek is a globális klímaváltozás tünetei lehetnek.
Támogatások, gáncsok
Kutatók ritkán állnak ki teljes mellszélességgel a civil kezdeményezések mellett, de a globális léptékűre duzzadt klímasztrájkmozgalom élvezi a támogatásukat. Január 31-én a belgiumi tudományos élet 3400 képviselője írt alá egy nyílt levelet, amellyel támogatásukról biztosították az ott (is) zajló klímasztrájkmozgalmat. Ebben megfogalmazták, hogy a tudományos kutatások tényeire támaszkodó civileknek teljes mértékben igazuk van, ezért ők maguk is a mozgalom mellé állnak. Példájukat hamarosan 340 holland és 1200 finn kutató is követte.
Németországban, Svájcban és Ausztriában több mint 23 ezer kutató hozta létre a Tudósok a Jövőért (Scientists 4 Future – S4F) csoportot, amelynek célja, hogy tudományos tényekkel, bizonyítékokkal is alátámassza a klímasztrájkot szervezők által megfogalmazott aggodalmakat. Márciusban a patinás, több mint fél évszázada létező Római Klub is hivatalos nyilatkozatban támogatta az iskolai sztrájkmozgalmat, egyben felszólították a világ kormányait, hogy reagáljanak a sztrájkolók által megfogalmazott követelésekre, és csökkentsék a világméretű szén-
dioxid-kibocsátást. Áprilisban 3 ezer, a világ számos részéről származó kutató a Science magazinban publikált nyílt levelet, amelynek már a címe (A fiatal tiltakozók aggodalmai megalapozottak) is egyértelművé teszi, hogy a kutatók szerint a diákmozgalmárok csupán nyomatékot adnak annak, amit a tudósok már korábban megfogalmaztak. A nyílt levélben leszögezik, hogy a 2015-ben aláírt párizsi klímaegyezményben megfogalmazott célokat tovább kell szigorítani, az ott felső határként megszabott, az iparosodás előtti szinthez mérten „csupán” 2 Celsius-fokos globális átlaghőmérséklet-növekedés immár nem megfelelő cél, hiszen az visszafordíthatatlan változásokat indítana be a Föld légkörében, illetve a hidroszférában. Ehelyett ragaszkodni kellene a szigorúbb, 1,5 Celsius-fokos limithez!
A levél kitér arra is, hogy a klímaváltozás legtöbb hatása egyenlőtlenül oszlik el a Földön, ami – tesszük hozzá – indokul szolgálhat ahhoz is, hogy laikusok, akár politikusok, döntéshozók kritizálhassák, gáncsolhassák a klímavédelmi erőfeszítéseket, és kétségbe vonják a klímaváltozással kapcsolatos tudományos konszenzust. Egy-egy lokálisan, mondjuk, Észak-Amerikában tapasztalható hidegebb tél nyomán a klímaváltozás-tagadók, például Trump elnök és környezete, minden alap nélkül ugyan, de újabb muníciót nyernek a klímaprogramok végrehajtása ellen. Ebből a szempontból is tanulságos az a Science-béli nyílt levélben is megfogalmazott érv, amely szerint a 2 fokos hőmérséklet-növekedés pontosan ezeket az amúgy is egyenlőtlenül eloszló hatásokat fogja erősíteni: azaz egyes régiók sokkal drágábban fizetik meg a globális klímaváltozás árát, mint mások.
A tudósok felhívják a figyelmet arra is, hogy nem egyszerűen a mindenkori („napi”) kibocsátás fogja meghatározni a közeljövő klímafolyamatait, hanem az időben felhalmozódó szén-dioxid-kibocsátás összeadódó, kumulatív hatása. Ezért is lenne fontos a kibocsátás azonnali, radikális visszafogása, hogy ennek révén meg tudjuk előzni a még nagyobb károkat.
A kutatók szerint a jelenlegi szén-dioxid-kibocsátás megfelezése (2030-ig), illetve a nettó kibocsátás nullára csökkentése (2050-ig) is csupán 50 százalék esélyt adna, hogy a század végéig a 1,5 Celsius-fokos hőmérséklet-növekedésen belül maradhassunk. Mint írják, a kumulatív hatás miatt a korábban iparosodott államoknak nagyobb etikai felelőssége van abban, hogy gyorsabban és alaposabban hajtsák végre a kibocsátáscsökkentési programokat, mint a világ más, gazdaságilag még fejlődő (bár az üvegházhatású gázokat jelenleg is bőszen pöfögtető) államai. Ezzel persze korántsem mindenki ért egyet a fejlett államok vezetői közül sem.
Riasztóan rövid
A nyílt levelet aláíró kutatók abban is egyetértenek a demonstrálókkal, hogy már jelenleg is számos társadalmi, technológiai és természeti alapú megoldás létezik, amelyek alkalmazásával csökkenteni lehet a kibocsátást, s ezek bevetéséhez gyakorta csak a politikai akarat hiányzik. Ráadásul riasztóan rövid időtávról beszélünk – meglehet, már túl késő lesz, mire a most demonstráló fiatalok akár csak a hatalmi pozíciók közelébe kerülhetnének. A kutatók szerint a politikai döntéshozóknak mindenekelőtt abban van felelősségük és egyben szabályozási feladatuk, hogy a klímabarát és a fenntarthatóságot szolgáló, már létező megoldásokat költséghatékonnyá és egyszerűen megvalósíthatóvá tegyék. Ezzel egy időben természetesen a klímaváltozás folyamatát tovább súlyosbító tevékenységeket meg kell – akár mesterségesen is – drágítani és így minél kevésbé vonzóvá tenni. Ehhez hozzátartozik a kibocsátott szén-dioxid árának megszabása, a klímakárosító gazdasági tevékenységek minden kedvezményének megvonása, energiahatékonysági normák megállapítása és érvényesítése, a klímahatékonyságot szolgáló társadalmi innovációk elősegítése.
Emellett nagy összegű közvetlen beruházásokra van szükség a megújuló energiai szektorban, a közösségi közlekedés fejlesztése és az energiaigény csökkentése terén, illetve el kell érni, hogy a klímavédelmi akciók költségei, de hasznai is társadalmilag igazságosan érintsék az embereket.
Kilenc határvonal
A most is zajló demonstrációk és az azokat tápláló aggodalmak hatására szinte nap mint nap születnek nagy léptékű elképzelések, amelyek a klímaváltozásra adandó válaszokat nem pusztán technológiai oldalról fogalmazzák meg. A klímakrízishez vezető társadalmi, gazdasági és intézményi okok analízise nyomán próbálnak megoldást kínálni, ami alapvetően érintheti az elosztási viszonyokat és mechanizmusokat is. Legutóbb a Nature Sustainability folyóiratban jelent meg egy tanulmány, amelyben a fenntarthatóságot kutató Johan Rockström és a bolygónk természeti rendszereit kutató Will Steffen vezette tudóscsoport a bolygószintű korlátok koncepciója alapján fogalmazta meg, mit lehet és mit kell tennünk a Föld mint élő rendszer és ökoszisztéma működőképességének megőrzéséért.
Az általuk megalkotott koncepció szerint kilenc olyan fizikai határvonal létezik, amelyeket átlépve azonnali, komoly visszahatás éri az emberi civilizációt. A kutatók szerint a kilencből három kemény korlátot már át is léptünk: megváltoztattuk a bolygó klímáját, leromboltuk a bolygó eredeti biodiverzitását és a nagyipari mezőgazdasági tevékenységgel megbontottuk az eredeti nitrogén- és foszforciklust is.
A szerzők nem fogalmaznak meg társadalomkritikát, és nem foglalkoznak a fogyasztói kapitalizmus mindent elsöprő dinamikájával sem, amely megszabja az emberi élet legtöbb aspektusát. Nem úgy, mint Kate Raworth közgazdász, aki erre a kemény objektív korlátokat tételező modellre építette saját elképzelését, amelyben a bolygószintű fizikai határok mellett számba veszi a biztonságos emberi létezéshez szükséges, több mint tucatnyi elemből álló szociális alapzatot is. Utóbbi minden elemének (élelem, víz, egészség, oktatás, bevétel, munka, béke és igazságosság, politikai képviselet, a társadalmi különbségek igazságos mértéke, a nemek egyenlősége, lakhatás, a szükséges energiaforrásokhoz való hozzáférés, a társadalmi hálózatokba való kapcsolódás) megléte lehetővé teszi, hogy biztonságosan és igazságosan éljünk az objektíven megszabott fizikai határok között. És hogy ez a szociális fundamentum mindenkinek rendelkezésére álljon, szükséges volna egyfajta univerzális alapjövedelem (universal basic income – UBI) bevezetése, ami a szerző megfogalmazása szerint megannyi kedvező hatásán felül megbonthatná a kapcsolatot munka és fogyasztás között. Ennek a globális kibocsátás és a gazdaság környezeti hatása szempontjából is óriási jelentősége lenne, elvégre csökkentené a javak oktalanul magas szintre feltornázott fogyasztását és termelését. Kevesebbet dolgozunk majd, és kevesebbet is fogyasztunk – vizionálja Raworth –, mégis jobb életminőségben létezhetünk, és immár józan, racionális határok között jelentkező szükségleteinkről sem kéne lemondanunk.
Fifty-fifty
Mindez kiegészül a fél-Föld koncepciójával is: a bolygónk felszínének felét ugyanis fenn kellene tartanunk más, vadon élő fajok számára, egyben lépéseket kell tenni a természetnek átadandó térfél visszavadítására. A korábban művelt föld visszaerdősítése már most is létező folyamat – 43 ország összesen 292 millió hektáron élesztené újra az erdőket – ez önmagában az Egyesült Királyság teljes területének tízszerese.
Meglehet, a fenti elképzelések némelyike utópisztikusnak tűnhet, de figyelemre méltó megfontolásokat rejtenek magukban, ráadásul együtt megvalósulva komolyan csökkenthetnék a Föld klímájára nehezedő, civilizációs eredetű nyomást is. E hipotetikus modellek felhívják a figyelmet arra is, hogy az általunk okozott károk mérséklése nem mehet végbe az eddigi gyakorlat, a „business as usual” folytatása mellett.
