Interjú

A muflonoknak is jó, ha a gyengéket elejtik a farkasok

Tudomány

A vadállomány és az erdők, természetes élőhelyek kapcsolata bonyolultabb annál, hogy a menedzselését trófeavadászokra lehetne bízni. Erről, meg a vadfajok okozta természeti és gazdasági károkról, a vadgazdálkodás alapvető kérdéseiről beszélgettünk az erdőkutatóval.

Kedves Olvasónk!

Ez a cikk a Magyar Narancs 2021. november  4-i számában jelent meg. Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.

Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.

magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk. 

Visszavárjuk!

A szerk.

Magyar Narancs: Van még értelme nálunk vadon élő állatokról – szarvasról, őzről, vaddisznóról, rókáról, pláne muflonról, dámvadról – beszélni, ha egyszer háborítatlan erdők sem igazán maradtak, s az állatállomány jelentős részben fegyveres kontroll alatt áll?

Standovár Tibor: Azon állatok, amelyek legalább valamennyire vadonszerű környezetben élnek, jelentős részben az őshonos fajok közé tartoznak. Esetükben is nyilván sérül a természetes szabályozás, az például, ahogy a nagyragadozók szabályozták a nagyobb testű növényevők populációit. A különbség abban ragadható meg, hogy ezeket az állatokat sokszor telepítik, hogy átsegítsék őket a nehéz időszakokon, bár többségük azt is túlélné, ha nem kapnák meg ezt a gondoskodást. Más kérdés, hogy ez a gondoskodás nélkül is remekül megélő vadállomány mekkora károkat okoz az erdőknek, illetve az agráriumnak. Igazából e körül zajlanak a viták.

MN: Tényleg túl sok a nagyvad a magyar erdőkben és más élőhelyeken?

ST: Ez nagyon érzékeny téma, és a válasz rá annak megfelelő, hogy kit kérdezett. Én nem vadászként, biológusként, természetvédelem iránt elkötelezett személyként más véleményen vagyok, mint a hivatásszerűen vadgazdálkodással foglalkozó szakember vagy a sportvadász. Aki a vad szempontjából nézi a kérdést, mondhatja azt is: nincs túl sok belőlük, mert ha túl sok lenne, akkor éhen halnának. Aki pedig az egész rendszert nézi, mint én is, hajlamos úgy gondolni, hogy hatását tekintve mégiscsak túl sok a vad. Az erdő bizonyos működéseit, legalapvetőbben a megújulási képességét és az erdő összetételét is kedvezőtlenül befolyásolhatják – sok esetben éppen azért, mert bizonyos vadfajoknak szelektív a táplálékpreferenciájuk. A nagymértékű taposással, túrással az erdő egyéb komponenseire is hatással vannak a vadfajok – kár ezt tagadni. Az pedig már nem biológiai kérdés, hogy a társadalom mindezt tolerálhatónak tartja-e vagy sem; hogy mik a vaddal, az erdővel és az állatokkal kapcsolatos egyéb társadalmi igények.

MN: Ha egy adott erdőterületre vetítve túl sok a vad, akkor ezek gátolják az erdő felújulását?

ST: Eleve korlátozzák a természetes újulatot.

 
Fotó: Németh Dániel

MN: Vagyis kevesebb lesz az erdőben növekedő facsemete?

ST: A csemete kifejezés sugallhat faültetés révén kikerült egyedeket is, de jelen esetben a természetes felújulás lévén odakerült kis fát is hívhatjuk így. Szokták azt is vizsgálni, hogy a csemetéknek, az úgynevezett újulat­egyedeknek hány százaléka van ilyen vagy olyan mértékben megrágva. Mondhatnánk persze: ha meg is van rágva, majd kiheveri, és lám, így is lett belőle valami. De pont ez a kérdés, hogy így, megrágva, mi lesz belőle? Bár voltak ilyen vizsgálatok, de nem tudjuk pontosan, hogy a vadfajok rágása milyen hatással van a fa későbbi, akár erdészeti szempontú értékére – valószínűsíthető, hogy nem éppen jótékony ez a hatás. Ugyanakkor kevesebbet beszélünk arról, hogy sokfelé egyáltalán nem is keletkezik vagy eltűnik az újulat. A makk például nagyon fontos táplálék a vaddisznó számára, és ahol sok a vaddisznó, ott sok makk is fogy. Teljesen máshogy vizsgálja ezt az a szakember, akit ez a vad szempontjából érdekel: ő a kínálatot látja abban, hogy melyik csemetéből mennyi található, hogy milyen biomasszát találunk, ezt milyen arányban hasznosítják a különböző vadfajok. És máshogy tekint erre az az ökológus, akit az erdő dinamikája érdekel, s ennek a hátterében esetleg egyetlen faegyednek a sorsa: hogyan és meddig növekszik, mikor és milyen körülmények között hal el? Sokak terepi tapasztalattal is alátámasztott meggyőződése, hogy a természettel jobbal együttműködő gazdálkodási módszerek elterjedésének, az ezekre való átállásnak az egyik legfontosabb korlátozó faktora a jelenlegi vadállomány.

A vadbiológusok nem szeretik, ha ezt túltartottnak mondjuk, hiszen akkor már összeomlana a populáció – de bárminek is mondjuk, ez az állomány nagyon intenzív hatást gyakorol.

Durva számokban, rágottsági százalékokban tud ez megnyilvánulni, és többféle módon. Megvizsgálhatjuk, hogy a hozzáférhető rügyek hány százalékát érte rágáskár, és azt is, hogy az érinthető egyedek hány százalékát – a kettő nem ugyanaz. Ráadásul a vadhatás elemzésekor nem állhatunk meg az erdőknél; a mezőgazdasági vadkár is létező fogalom. Sokfelé, például az Őrségben azt látjuk, hogy a legtöbb megművelt tábla be van kerítve, mivel másképpen egy erdőfoltokkal teli, mozaikos tájban nem tudnák megvédeni őket. Ahogy az elmúlt évtizedekben nőtt az erdősültség az agrártájakon is, úgy lett ez a probléma mind súlyosabb.

MN: A bekerítés távol tartja a nagy növény­evőket – de nem okoz károkat más állatfajoknak?

ST: Az egyik gond valóban az, hogy a vadhatást így oda koncentrálom, ahonnan nem zárom ki a vadfajokat. A másik pedig, hogy a kerítés felépítése és karbantartása iszonyú drága. A nélkül meg olyan létszámú humán erőforrást igényel az állatok távoltartása, amire nem mindenhol van pénz.

MN: Igaz-e, hogy a túlszaporodott nagyvadállomány – vaddisznók, szarvasok, muflonok – több kárt okoz az erdőkben és más védett élőhelyeken, mint a terepbiciklizők, crossmotorozók, quadosok?

ST: A quados, a terepbiciklis, endurós azon az útvonalon okoz mérhető, mondjuk a talaj­erózióban jelentkező kárt, ahol közlekedik. Ehhez jöhet még hozzá a zajterhelés. A vad­állomány viszont a teljes erdőterületen jelen van, és kifejti a hatását. Nincsenek pontos számaink e téren, de érdemes a vadgazdálkodási adattárat fellapozni, amelyből évtizedekre visszamenően kiderül, mekkora a becsült, illetve a legálisan terítékre került létszáma a különböző vadfajoknak. Tudjuk jól, hogy már a hatvanas években erősen panaszkodtak az erdei vadkárra az erdőgazdálkodók. Ahhoz képest meg manapság sokszorozott vadállomány van – gímszarvasból is, őzből is, vaddisznóból is. Aki nyitott szemmel jár az erdőben, akár gazdálkodóként, akár természetvédőként, akár kutatóként, az találkozik ennek jeleivel. Ez pont az a kérdés, ami a – gyakorta mesterségesen keltett ellentétekkel megosztott – erdőgazdálkodói és természetvédői ágazatnak a közös ügye lehetne. Máig nem értem, miért nincs közös fellépés.

MN: Ökológiai szempontból tényleg katasztrófának minősíthető a muflon meghonosítása Magyarországon?

ST: Így van, ezt a fajt kizárólag a vadászati kínálat bővítésére telepítették be. Az első egyedek még a múlt század elején kerültek az ország mai területére, de a hatvanas évektől lett igazán elterjedt vad Magyarországon. A közép-európai állományok jórészt Korzikáról, egészen más típusú élőhelyről származnak.

Biológusként egyértelmű az álláspontom: idegenhonos, nem idevaló, rendkívül értékes élőhelyeken súlyos károkat okozó fajról van szó.

MN: Például a középhegységeink védett sziklagyepes régióiban…

ST: Igen, a muflon jól bírja ezt a sziklás környezetet: nagyon meredek, amúgy is sérülékeny, speciális élőhelyeinknek nagyon intenzív, nem kívánt átalakítását végezte el. Ezt hosszú távú vizsgálatok bizonyítják: debreceni botanikusok kezdték kísérletekkel vizsgálni az elkerített, illetve a szabadon hagyott növényzet állapotának alakulását. A tapasztalatok egy­értelműek: a muflon borzasztóan átalakítja a növényzetet és az olyan értékes életközösségeket, mint a hegyvidéki sziklaperemek gyöngyvesszős-madárbirses sziklai cserjései, sziklagyepjei. De az érintett erdők aljnövényzete is iszonyúan elszegényedett.

MN: Számolhatunk a közeljövőben vadászati célból tudatosan betelepített állatfajokkal?

ST: Vannak, akik ezt folyamatosan felvetik, és akadnak, akik ezt ellenzik. A kimenetel a pillanatnyi erőviszonyokon múlik. Mindenesetre nem engem fognak megkérdezni, hogy jó ötlet-e betelepíteni egy újabb muflonszerű lényt.

MN: A vadászati kiállításon is elhangzott, hogy a magyarországi vadállomány csak úgy tartható karban, ha rendszeresen vadásszák őket. Valóban?

ST: Kulcsfontosságú lenne az a típusú vadgazdálkodás, amelyik ezt a szempontot figyelembe veszi, és képes az egész természeti rendszert együtt kezelni. Csakhogy ez sokszor nem így valósul meg. Ellenkező esetben nem beszélhetnénk jelentős vadkárról vagy intenzív, számos szakember által kedvezőtlennek ítélt hatásokról, előnytelen átalakulásokról. Csak trófeavadászattal nem lehet a vadállományt érdemben szabályozni. Ahhoz bizony tarvadat, azaz trófeával nem bíró vadat is lőni kell.

MN: Erre azt mondanák a vadászok, hogy lőnek ők mindenre, amire szabad.

ST: Valóban sok faj egyedei kerülnek a puskacső elé, de közben a szarvas-, az őz- vagy a muflonállomány komoly apasztásokat igényel, és nem biztos, hogy ez pusztán a vadállomány trófeatermelő képességét megőrző be­avatkozásokkal megoldható. Mivel nem vagyok vadgazdálkodó, nem is értek ehhez, pusztán az eredményt látom. 2012 és 2017 között működött egy projektünk, a svájci állam finanszírozásában az Északi-középhegység három tájegységében, nagyon finom térbeli felbontásban összesen 60 ezer mintavételi ponton vizsgáltuk az erdő tulajdonságait. Többek között az újulat állapotát, mérettől és mennyiségtől függően, azt, hogy milyen fajokból áll és milyen a rágottsági állapota. Az Aggteleki-karszton felvett durván 11 ezer mintavételi pont 85 százalékán nem volt fél méternél magasabb újulat! Ez már a rágottsági statisztikában sem jelenik meg, hiszen annyit jelent, hogy az állatoknak már nem volt mit megrágniuk. A vizsgálat hasonló adatokkal szolgált a Mátrában, a Börzsönyben is. Ezek nagyon súlyos hatások. És akkor még nem is beszéltünk a talaj állapotáról: mennyire bolygatott, túrt, taposott. De nem csak a csemeték sorsáról van szó: mindez rendkívüli módon átalakítja, elszegényíti a vegetációt. Ha összehasonlítjuk mondjuk egyes Pest közeli kedvelt vadászterületek, mint a Valkó és Gödöllő környéki erdők mai növényzetét azzal, amit botanikus elődeink leírtak 50, 60 évvel ezelőtt, döbbenetes, drámai különbséget látunk.

MN: Sokáig nem éltek nagyragadozók Magyarország mai területén, de egy ideje – főleg az Északi-középhegységben – ismét jár medve, farkas, talán még hiúz is. Ezeknek az eredetileg őshonos ragadozóknak lehetne-e szerepük a jobb összetételű vadállomány kialakításában?

ST: Valamilyen mértékben várható ez, már példák is vannak rá. A Börzsöny egy szem hiúz egyede persze nem sok vizet zavar –

de mondjuk a Bükkben megtelepedett farkasnak kimutatható hatása van a muflonállományra és a muflon kártékony tájátalakító aktivitásának a csökkentésére.

Nemzeti parki kollégák mesélik, hogy a hideg, havas időszak beköszöntekor a muflonok lehúzódnak a magasabb területekről dél felé, s ilyenkor keményen megtépázzák az állományt a farkasok. Sokszor nem is az számít, mennyit esznek meg közülük, hanem az, hogy a muflonokból űzött vad lesz – így kevésbé koncentrálódik a káros hatásuk arra a területre, amit a legjobban szeretnek lerágni.

MN: Így már nem fog oly békésen reggelizni a védett növényállományból?

ST: Érdekes módon mindez jót tesz a muflonállománynak is: alighanem pont a gyengéket ejtik el és falják fel a farkasok – azaz működik a szelekció. Látványos a hatás a már emlegetett, muflonok által jócskán tönkretett sziklai cserjések esetén is. Idén több év után először a Bükkben, a Tar-kőn jártam egy nagy­ragadozós projekt okán, és örömmel láttam, hogy az ottani sziklai cserjés egyik legfontosabb növénye, a szirti gyöngyvessző mennyivel nagyobb, bujább állományú ahhoz képest, amire emlékeztem. Ez pedig szinte biztosan a farkasfalka működésével függ össze. Láttuk is a nyomaikat, és kiderült, hogy a farkasok szaporodnak is, nem egy-egy kósza példány tévedt be. A neten is látható kameracsapdás felvételek alapján talán már nem is csak egy falka él Magyarországon – és nem csak a Bükkben! A medve más, bonyolultabb eset, esetében sokkal direktebben jelentkezik az ember és a vadvilág konfliktusa. Nálunk egy-egy kóborló medve is nagy riadalmat tud kelteni. Tudjuk erdélyi, felvidéki példákból, milyen konfliktusokkal, néha tragédiákkal jár az ember-medve találkozás. (Erről lásd cikkünket: A védelem ára, Magyar Narancs, 2021. szeptember 2.) Ez jobban el is fér a bulvárban, mint hogy milyen jótéteményt hozott a jelenléte az erdei vad- és növényállományokban. Elszoktunk tőlük: ahol sokáig nem kellett együtt élni ezekkel a nagy testű ragadozókkal, ott már nincs meg a kultúrája, hagyománya annak, hogyan kezeljék ezeket a helyzeteket.

MN: A terjeszkedő nagyragadozók és az említettek mellett számítsuk ide a jóval nagyobb állománnyal jelen lévő és legálisan vadászható aranysakálokat is, táplálék-, illetve zsákmánykonkurenciát jelentenek – leginkább a vadásztársaságok számára. Mennyi esélyük van megtelepedni a vadászok dominálta vadvilágban?

ST: Erre azt tudom mondani, hogy a vadászati tevékenységet jogszabályok tartják mederben: aranysakált el lehet ejteni, annyit, amennyit enged a rendszer, a farkas viszont fokozottan védett állat. Naivan azt mondhatnám, hogy bízzunk a jogalkotók és a jogalanyok bölcsességében

MN: Az állatok egy része a városközeli, városszéli élőhelyekre, néha városi parkokba költözik. Lehet-e ezeknek az övezeteknek is szerepük a vadállomány szerkezetének alakulásában?

ST: Valóban, itt nem könnyen vagy éppen sehogy sem lehet vadászni rájuk, nagyobb a védettségük, és bőven van táplálék is.

A közelmúltban előfordultak olyan extrém esetek is, amikor a Duna mentén, sőt a belvárosban sétáltak például vaddisznók – nyilván a zöldövezeti rész, a Budai-hegység felől érkeznek, ahol van összeköttetés a természetközeli élőhelyek között.

Először az élelmesebb, sikeresebben alkalmazkodó fajok települnek meg a város környékén vagy a városban, mint néhány kisragadozó, például a nyestek, a rókák – ezek jelenléte kevesebb konfliktussal is jár. Persze ha megjelenik egy vaddisznókonda és feltúrnak zártkerteket, esetleg egy település temetőjét, az komolyabb felháborodást okoz. Mindezt tovább bonyolítja most a sertéspestis is.

MN: De a vadászat tipikus célegyedei, a nagyvadak itt sem tudnak igazán megbújni, mert folyton lebuknak.

ST: Lebuknak ugyan, de közvetlenül itt sem érheti őket bántalom. Az is jellemző, hogy ahol állandó zavarásnak vannak kitéve, mint például a Budai-hegység turisták által legsűrűbben látogatott részein, ott nincs érdemi vadhatás az erdőben, mert itt nincs nyugta a vadnak. Máshol nem tud az ember úgy elhaladni, hogy ne jönnének szembe, akár csapatostól. Gyakorta látni olyan felvételeket, hogy leállnak az autók, amíg egy komoly, százas nagyságrendű rudli, azaz szarvas- vagy őzcsapat megy keresztbe az úton. A közlekedés megint csak tipikus példája az ember-állat konfliktusnak – ütközésnél sérülhet állat, ember, károsodhat jármű – no meg a vadásztársaság. Még szerencse, hogy legalább olyan nagy testű állatot nem telepítettek be idáig, mint a jávorszarvas – esetében más országokban az állat-autó ütközések számos halálos áldozattal jártak.

Kedves Olvasónk!

Elindult hírlevelünk, ha szeretné, hogy önnek is elküldjük heti ajánlónkat, kattintson ide a feliratkozásért.

A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap.

Jöjjön el mindennap: fontos napi híreink ingyenesen hozzáférhetők. De a nyomtatott Narancs is zsákszám tartalmaz fontos, remek cikkeket, s ezek digitálisan is előfizethetők itt.

Fizessen elő, vagy támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk