"Tegnap jó nagyot néztem, mikor megtudtam, hogy a Moldovai Köztársaságban néhány embernek a családneve *Basamalerca*. Rákeresve úgy néz ki, hogy ilyen név sehol másutt nincsen is a világon" – indítja egy mai Facebook-bejegyzését Szilágyi N. Sándor kolozsvári nyelvész, egyetemi tanár. A szellemes kultúrtörténeti kalandozás folytatásában ezt írja:
"Nem biztos, hogy tudják a viselői, miből jön ez, pedig ennek nem mindennapi története van. Azzal kezdődik, hogy 4–500 évvel ezelőtt a magyarok körében olyan gyakori káromkodás volt a *basszam a lelkét,* hogy mikor a 18. században nagyobb számban kerültek magyar huszárok a porosz hadseregbe, a porosz vitézek is úgyannyira eltanulták tőlük, hogy egy fórumbejegyzés szerint Frankfurtban (és akkor valószínűleg másutt is) ma is van olyan német, aki használja ezt a káromkodást Bassa Manelka formában. (A "bassa manelka" keresésre különben 1050 találat van!) Annak idején még az irodalomba is bekerült. Mint Földényi F. László írja, 1811 körül Heinrich von Kleist az Anekdota az utolsó porosz háborúból című híressé vált anekdotájában egy porosz lovas történetét mesélte el, aki a jenai csata után, egy franciáktól körülzárt faluban halálmegvető bátorsággal – vagy inkább nemtörődömséggel –, ahelyett, hogy menekült volna, egyik pálinkát a másik után töltötte magába. Három francia lovas már fel is tűnt a falu végén, de a porosz még arra is szakított időt, hogy rágyújtson. S ezekután fölkiáltott: »Bassa Manelka!«, rárontott a franciákra, kivetette őket a nyeregből, majd újra elrikkantotta magát: »Bassa Teremtetem!«, s ezzel diadalmasan elvágtatott.
De mivel az emberek sokszor inkább káromkodnak más nyelven (talán mert úgy nem tűnik olyan csúnyának?), nemcsak a németek vették át, hanem (erdélyi) románok is: a nyelvjárási *basamalerchi* kb. olyasmit jelentett, hogy 'a mindenit!'. Ha pedig ezt valaki valamikor nagyon gyakran használta (basamalerca formában), akkor rajta maradt szavajárási ragadványnévként (vagy gúnynévként), mígnem a végén a *Basamalerca* rendes családnév lett."
