"Amikor megkaptuk a zárójelentést, apuka egész jól volt. Túlélte az agyvérzést, beállították a vérnyomását, elmondták, milyen gyógyszereket kell szednie. A kezét már fel tudta emelni derékig, csak az ujjai nem mozogtak úgy, mint régen. Kevés ereje maradt, járni csak segítséggel tudott, és segíteni kellett az evésben és a mosdásban. Orvosi segítségre már nem szorult, úgyhogy elbocsátották, de állandó felügyelet kellett mellé. Csak álltunk ott, és nem tudtuk, hogy most akkor mi legyen. Az agyvérzés előtt egyedül élt, most viszont haza nem mehetett, ez egyértelmű. Magunkhoz vehettük volna, ha a két gyerek egy szobába költözik, de ezt elég nehéz volt elképzelni. Különben is, ki marad otthon vele? Mindketten dolgozunk. A kórházban megmondták: pár napig bent tartják, de addig intézzünk valamit. Körbetelefonáltunk mindenféle idősotthont. Milliókat kértek, máshol 150-160 ezret - havonta. Egy hely volt a megyében, amit meg tudtunk volna fizetni. Ott azt mondták, úgy fél vagy egy év múlva várható üresedés" - meséli egy asszony a kálváriáját, amihez hasonlóval egyre többen találják szembe magukat.
Az elmúlt évtizedben négy évvel nőtt a lakosság átlagéletkora: a férfiaknál 70-re, a nőknél 78-ra emelkedett. Ennek akár örülhetnénk is, csakhogy közben nem csökkent az egészségügyi intézményekben töltött idő, vagyis - persze átlagosan - a "beteges" időszak növekedett.
Bár nincsenek konkrét adatok, úgy tűnik, hogy az idős emberek nagy része életének utolsó éveit olyan állapotban tölti, amelyben állandó, nemritkán 24 órás felügyeletre, ápolásra szorul. Erre vannak a kórházak - gondolhatnánk, azonban ott csak addig foglalkoznak velük, amíg orvosi ellátásra van szükségük. De ha nem kórházi személyzet, akkor ki vállalja ezt a feladatot?
Kétszázezer körül
Az aktív családtagnak gyakran az is problémát okoz, hogy a szülés utáni időszakban otthon maradjon állandó felügyeletre szoruló kisgyermekével. Ha ez megoldhatatlan, a bölcsődébe íratja a gyereket. Az állandó felügyeletre szoruló öreget azonban nem lehet "beíratni" valamiféle gondozóba. Ráadásul attól sem lehet eltekinteni, hogy amíg csecsemőnk fenekét boldogan törölgetjük, és eszünkbe nem jut egy éjjel-nappali intézményben elhelyezni, addig idős hozzátartozónkkal nem feltétlenül szeretnénk, olykor képtelenek vagyunk együtt élni.
Elfekvőnek hívták azokat a kórházi osztályokat, ahol a betegek számára valójában csak ágyat és ápolást biztosítottak - kezelést nem. Ez a "lehetőség" ma már (hivatalosan és jellemzően) nem létezik. A kórházi ágyakat a legtöbb helyen három hónap elmúltával fel kell szabadítani, és legfeljebb emelkedő napidíj fejében lehet hosszabbítani - korlátozott mértékben. A kórházak "geriátriai", "krónikus" vagy "rehabilitációs" osztályain magasabb szintű elhelyezést és/vagy pluszszolgáltatásokat nyújtanak, 2-6 ezer forintos napidíjért például a napi egyszeri helyett igény szerinti pelenkacserét, korlátlan számú vajas kenyeret. De mivel ezek az osztályok túlterheltek, mindenütt "sorban állnak" a fekhelyekért.
Mivel a kórház csak átmeneti megoldást kínál, a lehetőségek az otthoni vagy az idősek otthonában való elhelyezésre korlátozódnak. Az állami fenntartású otthonokban havidíjat kérnek, ami általában a nyugdíj nyolcvan százaléka. A magánkézben lévő intézmények többségében fix összegért, havi 120-150 ezer forintért vállalják az elhelyezést, ráadásul a legtöbb esetben belépési díjat - akár több milliót - kell fizetni, netán az idős személy tulajdonában lévő ingatlant átadni. Minél olcsóbb az ellátási forma, annál hosszabb a várakozási idő - de csaknem mindenütt van.
Sokak szerint az a legtermészetesebb megoldás, ha az idős embert valaki magához veszi. Vagy az otthonában marad, és a rokonok ápolják felváltva, ha pedig nincs erre lehetőség, ápolónőt fogadnak. Az önkormányzatoknak vannak ápolóik, de ők állandó felügyeletet nem vállalnak. A "maszekok" óránként 500-2500 forintért segítenek, de tudomásunk szerint sok Erdélyből érkezett asszony is vállal ilyen munkát, a - gyakran havi fix - fizetés mellett szállás és ellátás fejében. (A magyar állampolgárságú ápolónők ugyanezt már Ausztriában végzik.) Ha az ápoláshoz a gyógyszereket, a hátrahagyott lakás rezsijét vagy a látogatások útiköltségét is hozzászámoljuk, a családi gondoskodás átlagosan havi 200 ezer forintra rúghat, amit általában az érintett nyugdíja csak részben fedez. Patthelyzet, ha a családnak nincs pénze - s persze ott vannak az egyedülállók, akik egyáltalán nem számíthatnak rokoni segítségre.
Otthonban vagy otthon?
Az, aki ragaszkodik hozzá, hogy maga lássa el a családtagját, jelentős fizikai és lelki megterhelést és komoly szervezési feladatot vesz a nyakába - még akkor is, ha ő maga is otthon van, például mert maga is nyugdíjas. "Előfordul, hogy valaki hazaviszi anyukát-apukát, hogy majd ő csinálja, de aztán néhány hét múlva visszahozza, hogy ne haragudjunk, nem bírja - meséli a kórházi főápolóként dolgozó Krisztina. - Ez nonstop szolgálat, az ember mindig ugrásra kész. A hozzátartozók mindig a legjobbat akarják, őrlődnek, hogy jól csinálják-e. Nem tudnak elmozdulni, kikapcsolódni, aggodalmakkal telve lépnek ki a lakásból - tulajdonképpen erre teszik fel az életüket."
Mária egy fővárosi kórház geriátriai osztályán dolgozik, ám korábban évekig családokhoz kijárva, olykor hozzájuk költözve végezte ugyanezt a feladatot. "Előfordul, hogy valaki közelebb kerül hozzám, mert olyan 'kis aranyos' lesz öregkorára. Másból viszont dühöt és agressziót vált ki, hogy leépülnek az agysejtjei. Néha teljesen megváltozik az ember. Odakészíted az ételt egész napra, és előfordul, hogy mindet megeszi egyszerre, vagy épp fordítva, egész nap nem eszik semmit. Vagy eldugdossa az ennivalót. Nemegyszer találtam penészes lábast az ágy alatt. A gyógyszereket nem veszi be, nem mosakszik, elmerül a saját világában, a múltban él, és csak fekszik. Vagy önveszélyes lesz. Emlékszem, amikor az egyik néni éjszaka felkeltett, hogy menjek segíteni, mert a fotelben egy egész család lakik, és az egyik gyerek nem bírja el a tévét. A néni emelgette a televíziót, hogy segítsen." Az ápolónő azt mondja, ha egy demens beteg nem tud felkelni, ellátni magát, akkor azért kell mellé felügyelet, ha igen, akkor meg azért: eltévedhet, eleshet. "Van egy házaspárunk, a néni, ha kilép az ajtón, már nem tudja, hol van, és kiabál. Nem tudja, hogy hívják, a bácsi mondja neki, de ő ugyanúgy nem tud semmit a nevükön kívül. A szemetest használják vécének. Egy másik bácsi rendszeresen dobálózik mindenfélével, a tányérral, az étellel. Mások elhagyják magukat, az ágyban nehéz őket forgatni, emelni. Fürdetni kell akár egy nap többször is, mert sajnos kenik a kakit mindenhová a fejük búbjától a lábujjukig. Csak egy bizonyos stádiumig javaslom, hogy valaki felvállalja az otthoni ápolást."
Sinkó Eszter egészségügyi közgazdász szerint is komoly igény van arra, hogy az emberek idős korukban szervezettebb és kiszámíthatóbb ellátást kapjanak, ám eddig csak elméletben fogalmazták meg, mire lenne szükség ellátás/szolgáltatás címén - a kormányzati beavatkozásig soha nem jutottak el az előkészített javaslatok.
Biztonság hitelbe
"Nincs megfelelő ellátórendszer, és vannak totális fehér foltok is - mondja Sinkó. - A közpénzből finanszírozott otthonokban van ugyan hatósági kontroll, de a színvonal sokszor kétségbe ejtő, a magánintézmények jobb feltételekkel indulnak, később azonban rendre elfogy a pénz - nem ellenőrzik a szolgáltatások színvonalát. De mindkét szegmensre igaz, hogy országosan jelentősek a különbségek a nívó és az ár tekintetében."
Bondár Éva közgazdász szerint számos probléma forrása, hogy gyakorlatilag ugyanazzal az állapottal két eltérő logika szerint és eltérő feltételrendszer között működő intézménytípusban "landolhat" valaki. Kerülhet egészségügyi intézménybe, hiszen az ápolás számos gyógyítható betegségi epizód ellátásának része, ám teljesen más megítélés alá esik egy műtét után lábadozó idős beteg néhány napig tartó, akár intenzív ápolása, mint valaki olyané, akinek javulásában már nem lehet reménykedni. "Egy kórházban az ilyen betegek a még gyógyíthatóktól vonnak el forrásokat és figyelmet. De felvételt nyerhet valaki ugyanazzal az állapottal bentlakásos szociális intézménybe is, ahol a gondoskodás a fő feladat. A komolyabb anyagi megterhelésen túl ez az elhelyezés a korábbi környezettel, életlehetőségekkel való végleges szakítás sokkját jelentheti. A mai magyar rendszerben lényeges különbség van a két intézményrendszer 'piaci' lehetőségeit illetően. A sokszínű tulajdonformában működő szociális otthonok nagyrészt szelektálhatnak a jelentkezők között - többnyire befizetési képesség szerint. A kórház ezt nem teheti, és ez minőségi különbséget jelent" - tette hozzá a terület szakértője, aki úgy véli, a két össze nem egyeztetett, nem átjárható struktúrában vagy elvész, vagy nem megfelelő helyen van a kliens.
A népesség öregedése és a mindennapi életvitel elnehezülése világjelenség: valamennyi fejlett ország küszködik az egyénileg és a közkiadások szempontjából is elfogadható, humánus és racionális intézményrendszer kialakításával, de még sehol sem született meg a megnyugtató megoldás. "Mások segítségére szorulni mindenhol drága dolog - fogalmaz Bondár Éva. - Számos országban a humánus megfontolásokon túl az a motiváció sürgette az e területre szakosodott biztosítási konstrukciók kialakítását, hogy ne vesszen el az örökölhető vagyon. Szűkíti a mozgásteret az a tény, hogy a szerencsésebb országok felhalmozott vagyonból is élő időseivel szemben térségünkben az átlagnyugdíj jellemzően alapszintű önfenntartást tesz lehetővé. A tartós ápolási szolgáltatások kiugróan magas pénzigényére ritkán ígér fedezetet, így azt többnyire csak a közfinanszírozástól lehet remélni."
A közgazdászok szerint alaposan át kéne gondolni, mennyi időn belül és milyen formában lehetne igénybe venni az ápolási szolgáltatást, és persze azt is, hogy mi legyen az alapcsomagban. "Egyfajta portfóliót lehetne összeállítani, amelyből mindig az adott élethelyzetre szabva válogatnánk - mondja Sinkó Eszter -, akit el lehet látni otthonában, azt ne mozdítsuk ki csak azért, mert nincs családi felügyelet, aki nagyobb biztonságban van intézményben, az pedig költözhessen oda. Sinkó szerint megfontolandó, hogy érvényesítsük-e azt, hogy mindenki szabadon döntse el, kinek fizet: a társadalombiztosításnak, egészségpénztárnak vagy akár banki szolgáltatónak.
"A mai, sokat tudó, de drága orvosi technológiák és az állandó forráshiány mellett nagyon fontos lenne, hogy az egészségügyet tehermentesítsük a tartós ápolási feladatoktól, de ez további szervezeti változtatásokat igényel - mutat rá Bondár Éva.
Ezek között egy csábító gondolat az elkülönített ápolásbiztosítási rendszer kiépítése. Ám ebből eddig nem sikerült tökéleteset kidolgozni: amikor más országokban (Japánban, Németországban) bevezették ezt a rendszert, szinte azonnal deficites lett. Kérdés az is, hogyan lehet elkerülni, hogy az egészségbiztosítás és az ápolásbiztosítás egymáshoz tologassa az aktuális problémákat. És ahol professzionális körülmények között tartósan életben tudják tartani a beteget, még akkor is, ha a napjai már nem hasonlítanak egy élhető életre, ott fel kell készülni etikai dilemmákra is. "Az emberi méltóság szép fogalom - de hogyan lehet mérhetővé tenni, és indikátort rendelni hozzá?" - kérdi Bondár.
"Ha megérjük"
Akik az ápolásban, gondozásban dolgoznak, óhatatlanul elgondolkodnak azon, hogy velük mi lesz húsz, harminc év múlva. Hiába vannak jó kapcsolataik, hiába ismerik az ellátási formákat, úgy tűnik, épp olyan tanácstalanok, mint azok, akiktől ma még távoli ez az élethelyzet. "Akkor van gond, ha egyik pillanatról a másikra történik valami. Amikor nem lehet felkészülni a leépülésre. Szinte mindenki csak akkor kezd körülnézni, amikor a mama-papa már fekvővé válik - mondja Ilona, egy gondozóház vezetője. - Tíz év alatt mindössze ketten voltak, akik maguk jöttek be, hogy még nincs szükségük egy ilyen otthonra, de szeretnék tudni, hogyan lehet bekerülni, ha úgy alakulna. Igaz, ötvenévesen én sem gondolkodom rajta, mi lesz, ha beteg leszek. Nem leszek. Nem lehetek."
Krisztina, a kórházi főápoló szerint a helyzet csak romolhat. "A mostani időseknek nemritkán három-négy gyerekük van, valamelyik csak el tudja látni őket. De a mi korosztályunknál már csak egy-két utód a jellemző, ráadásul ők egy nehezebb világban dolgoznak, eleve túlterheltek. Szeretnénk gondoskodni magunkról, mert nem akarunk ilyen helyzetbe kerülni, de a mi generációnk hónapról hónapra él. Mire nyugdíjba megyünk, épp hogy lejárnak a lakáshitelek, félretenni képtelenség. Úgy tűnik, hogy nekünk elég sanyarú időskorunk lesz. Már ha megérjük - mert nagyon kevés kolléganő megy nyugdíjba."
Mária, aki eddig több száz idős embert etetett, fürdetett, pelenkázott, szintén tanácstalan. "Olykor eszembe jut, ki lesz, aki majd velem törődik. És mindig arra jutok, hogy senki. Van két fiam, de olyan az életvitelük, hogy nem sok mindenre számíthatok. Nem jó kilátások, de nagyon nem szeretnék a terhükre lenni, inkább bemennék egy intézménybe. Megmondtam, ebből ne csináljanak gondot, ha elborul az elmém, úgysem fogom tudni, mi történik. Remélem."
"Mint amikor a csomagot lerakják valahol"
Erzsébet 56 éves. Nyolc évvel ezelőtt magához vette gondozásra szoruló édesanyját, és otthonában ápolta. Néhány hete azonban újra nagyot változott mindkettejük élete. "Édesanyám Nagybörzsönyben élt, hat éve került hozzánk. Jobb veséjét korábban kivették, és egy vírusfertőzés után odaköltöztem hozzá, hogy ápoljam. Mikor jobban lett, hazajöttem, de két nap után megszédült, és elesett. Úgyhogy aztán nálunk lakott, és végül lassan nálunk is maradt.
Mi mindketten dolgoztunk, ezért ő sokat volt egyedül, a mi életünk pedig teljesen megváltozott. Onnantól az ember, úgymond, viselkedett. A férjemnek is fel kellett otthon öltözni, és hiába volt a külön szoba, a fürdőszoba, vécé, konyha csak közös. Azt mondják, természetes lenne, hogy generációk élnek együtt, de ez nem olyan egyszerű. Minden egybefolyt, nem volt külön életünk.
Időközben a férjem meghalt, anyukám pedig egyre többször lett rosszul. Emésztőrendszeri problémái lettek, többször került hipertóniás krízisbe. A kórházban infúzióval, diétával felerősítették, hazakerült, de pár hónap múlva újra vissza. Egy ilyen alkalommal jeleztem, hogy anyukámat gyakran kell vécére kísérni. Mondták, hogy ezzel nem lesz gond, mert bepelenkázzák. Megalázónak tartottam, de amikor az ember kiszolgáltatott helyzetben van, el kell fogadnia a lehetőségeket. Vérhígítót kellett neki adagolni, meg injekciózni naponta. Belegondoltam abba, ha most hazaengedik, mi lesz. Nekem dolgoznom kell, őt nem hagyhatom egyedül. Délben hozhatnának neki ebédet, és én igyekszem hamar hazaérni, de mi van, ha cserélni kell a pelenkát, ha kihűl az ennivaló, ha szomjas, ha elesik. Nagyon sokat rágódtam rajta.
Nem akarta elfogadni, hogy bárki bejöjjön a lakásba, ebédet hozzon, vagy tisztába tegye. Nagyon rosszul esett, hogy elutasítja az egyetlen lehetőséget, ami valamelyest megoldást jelentene. A telefont nem hallja, volt, hogy tízszer csöngettem, azt hittem, kiugrik a szívem, mire hazaértem.
A lányom Hollandiában él, hat hét múlva indulok, hogy meglátogassam. Anyának helyet kerestem, hogy gondozzák addig, amíg visszajövök, és találtam is egy otthont. Azt mondták, most van hely, de nem garantálják, hogy később is lesz. Anya azt mondta, ne törődjek vele, akkor bemegy most. Én nem így akartam, de az élet vagy a sors... Olyan furcsa volt a felvételi beszélgetésnél. A vezetőnő kérdezte: és akkor hogy írjuk, mennyi időre? Mondtam, hogy hát jövök vissza, és haza szeretném vinni. 'Ne írjuk, hogy határozatlan időre?' - kérdezte. Éreztem, hogy abba az irányba próbálnak terelni, hogy jobb lenne, ha ott maradna. De az olyan lenne, mint amikor a csomagot lerakják valahol, mert nehéz. Néha tényleg nehéz. Mikor az ember fáradt esténként, nem mindig van ereje vagy kedve, hogy azzal a szerencsétlennel foglalkozzon, aki egész nap egyedül van.
Most, hogy távol van, az a döbbenetes, hogy néha felszabadult vagyok. Nyolc év után el merek menni moziba, elmehetek vidékre, és ott alhatok, nem kell félni, hogy anyuval valami történik, mert vigyáznak rá. Múlt hét végén itthon volt, és amikor visszavittem, azt mondta, köszönöm a finom ételeket, az ellátást, a törődést és a szállást - ez döbbenetes volt. Sosem mondott ilyet...
Korábban soha nem beszéltünk arról, hogyan lesz ezután, nem is tudom, hogy képzeltük el. Tudom, hogy felelőtlenség, de erre senki nem gondolt. Kétnaponta bejárok, naponta felhívom, és egyfolytában gondolkodom, miért tettem. De nem én tettem."
