Pöstyén, Trencsénteplic, Szliács, Borszék, Szováta, Herkulesfürdő, Palics, Daruvár - a százötven éve már virágzó magyarországi gyógyfürdőkultúra helyszíneinek döntő többségét a Trianon utáni országhatárokon kívül találjuk. Újabban sem kerültek vissza különösebben kedvelt idegenforgalmi célpontjaink közé, hiszen gyógyfürdeni ma már szinte bármerre lehet az országban. Egy 1886-os keltezésű térkép viszont Budapesten kívül még csak Balatonfüredet, Harkányt és Parádot említi "nagyobb gyógyhelyként" a mai Magyarország területén, a második vonalban viszont felsorolja például Visegrádot vagy Erdőbényét, amelyek a későbbi évtizedekben enyhén szólva veszítettek jelentőségükből.
Természetesen ez a jelentőség nem korlátozódik a vizek áldásos hatására az akkoriban sápkórnak, görvélykórnak, vérhiánynak, hűdéseknek, idült loboknak, csonthártya-izzadmányoknak nevezett és egyéb betegségekben szenvedőkre. Legalább ennyire fontos volt a szerepük a társaséletben - és a Terleczky József magángyűjteményét bemutató kiállítás elsősorban ezt idézi. Túlnyomórészt felnagyított régi képeslapok sorakoznak a tablókon, elegáns urak, nagykalapos hölgyek csoportosulnak egy-egy fedett ivókút körül, éttermi és szállodai számlákat bámulva találgathatjuk a vendégek társadalmi állását. Az egymásra figyelés, az előkelő fürdővendégek körébe tartozás fontosságát jelzik a hetente díszesen kinyomtatott vendéglisták, amelyekből önelégülten vagy elnéző ajakbiggyesztéssel lehetett kiolvasni, ki- és miféle magánzók, ügyvédek, gyárosok, jegyzőnék, katonatisztek és igazgatók veszik igénybe éppen a Kneipp-kúrát, iszappakolást vagy a juhsavó-gyógymódot. A parkokban és a központi "gyógyteremhez" vezető sétányokon esetenként koronás fők is felbukkantak kíséretükkel - Bártfafürdőnek például legalább akkora nevezetessége volt, hogy egy teljes hónapot ott töltött Erzsébet királyné, e "szép, szomorú asszony", aki "messze kerüli az úri népet, de hirtelen, váratlan szóba áll a legcsúnyább galíciaival, aztán elsuhan a fenyők között", mint tizenhárom ásványvizes forrása.
Szerencsére nem veszünk bele a száznál is több fürdőtelep tömegébe, viszont a kiválasztott gyógyhelyekről apró finomságokat is megtudhatunk. Letűnt idők újdonságaként értesülhetünk például a kelenföldi Erzsébet-fürdő létéről, ahová külön villamos vitte egykoron a pihenhetni méltóztató közönséget a Gellérthegyről, hogy itt, a várostól távol andalodjon a gyógyparkban, felkapaszkodva egy-egy kilátóba is, ha már megmártózott a két keserűsós forrás vizében, netán ivott belőle. Nem bántuk volna, ha az is kiderül a helyszínen, hogy a fürdőre épült rá a mai Szent Imre Kórház.
Némelyik fürdőhely komoly üdülővárossá fejlődött a XIX. század végére, így például Pöstyén, ahol eredetileg a helybéli földművesek gyógyították sebeiket és beteg ízületeiket, a Vág folyó szigetén feltörő meleg víz iszapjába dugva sajgó tagjaikat. Bécs és Pozsony közelsége miatt aztán valóságos kultúrcentrum nőtt ki a város mellett szállodasorokkal, színházakkal, hangversenytermekkel, zenepavilonokkal - amint erről hasznos forrásunkból, Nagy Zoltán A Felvidék fürdőinek lexikona című munkájából (Révkomárom, 2004) tájékozódtunk félkézről. A kiállítás viszont a sajátos helyi "fürdőkocsira" hívja föl a figyelmet: a zárt, sötét egyszemélyes járművet két letámasztható rúdjánál fogva vonszolta a felbérelt dolgozó, miközben a benne ülő reménykedve idézte fel a képeslapokon látható, előbb roskatagon tolószékébe hanyatló, később mankóval vonszolódó, majd egyre peckesebben bicegő, végül legényesen és vidoran szökellő arszlán csodálatos felgyógyulásának folyamatábráját.
A tárgyi emlékek sorából a lapos gyógyvizes poharak emelkednek ki változatos hordozókészségeikkel: a nőiesen könnyed, szűziesen áttetsző horgolt háló kacér ellentétben áll az urasan tartásos, minőségi patenttal záródó nemes bőrtokkal. Az ábrás-feliratos emléktányérkák, -poharak és -tintatartók, mondhatni, kötelező kiegészítői a kiállításnak, amely magáról a szorosan vett fürdőhasználat körülményeiről árul el a legkevesebbet, habár egy kép erejéig betekintést nyerünk egy "gyógygimnasztikai intézet" rejtelmeibe: tartózkodó formanyelven megfogalmazott testgyakorló gépeken mellényre vetkezett férfiak, kötényes személyzet társaságában. A rekonstruált fürdőkabin a benne felaggatott fürdőruhákkal pedig túlságosan is jelképesen tolja el a hangsúlyt a gyógyfürdőzéstől a nyílt vízi mártózás felé - habár kétségtelen, hogy eddig is esett szó balatoni fürdőhelyekről, ahol érthetetlen derűvel viselik hosszú, több rétegű fürdőruhájukat a lubickoló asszonyok.
A "milyen volt belül?" türelmetlen kérdésére ad egyfajta oldalági választ az a makettkiállítás, amely az elmúlt századok európai fürdőépítészetét tárja föl. A Németországból kölcsönzött, építészhallgatók által készített munkákat a rendezők egyet fizet - kettőt kap alapon kapcsolták ide, ami teljesen rendben is volna, ha a képeslapokon bemutatott fürdőhelyek épületeibe bámulhatnánk bele. Sajnos nem így van, csupán a cseh Karlsbad kínál átkötési pontot. (Döbbenten értesülünk róla, hogy az ősrégi cseh fürdőhelyen valamikor 10-12 liter gyógyvíz elfogyasztását írták elő.) Szemhatárunk viszont hirtelen kiszélesedik, hiszen egy látványos zürichi mosodahajó modelljétől kezdve régi francia közfürdők körkörös elrendezésén át pompeji, mór, kínai, egyiptomi stílben épült német fejedelmi fürdőépületekig csodálhatjuk a közösségi és magánfürdőzés valamikori helyszíneit, figyelemmel kísérve a demokratizálódás folyamatát. A bajor frankföldi Bad Kissingenhez érve pedig nem csupán a maga idejében páratlan öntöttvas ivócsarnokkal szembesülhetünk, de bónuszként honfiúi önelégültséggel vehetjük tudomásul a "Rakoczy", illetve "Pandur" nevű forrás létét, mely furcsaság okára nézve több kalandos magyarázatot is találunk, ha távozásunk után még mindig fájlaljuk fürdőügyi tájékozottságunk hiányosságait.
Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, Budapest V., Szent István tér 15., január 25-ig
