A hullócsillagokat réges-rég ismeri az emberiség, csak éppen azt nem tudták eleink, mi fán terem a meteor. Ma már tudjuk, hogy a kozmoszból jön, s nem légköri elektromos kisülés, ahogy egykor a nagy Humboldt vélte. A legtöbb félreértést amúgy éppen a meteorok fénye okozza: a közhiedelem szerint ezt a légkörbe belépő test felizzása kelti - ez azonban nem indokolná a létrejövő rendkívüli luminozitást. Sokkal inkább arról van szó, hogy az óriási sebességgel érkező meteorit elpárolgó anyagának atomjai ionizálódnak, vagyis az elektronok leszakadnak az atommagról, majd újra egyesülnek vele - ennek nyomán gerjesztődik a szabad szemmel is kiválóan látható rekombinációs sugárzás. Csakhogy amíg az anyag ionizált állapotban van, addig visszaveri a rádióhullámokat - ezen alapszik a meteornyomok radarészlelésének fortélya.
Szállj el, szállj el
A jelentős űrkutatási ügynökségek, mindenekelőtt a NASA, igyekeznek számon tartani azon égi objektumokat (üstökösök, aszteroidák, meteoritok), amelyek pályája megközelítheti a Földét. Ezeket a szaknyelven földközeli objektumnak (Near Earth Object - NEO) nevezett gyanús miniplanétákat finomabban is osztályozni szokták. Az ötven méternél nagyobb kisbolygószerű objektumokat nevezzük aszteroidának, a méreten aluliak a meteoritok - csak tájékoztatásul közölnénk, hogy év elején a NASA összesen 5474 nagyobb méretű NEO-t tartott nyilván, ezek közül 5409 aszteroida, a maradék pedig üstökös. (Ezek mind pályaadataikban, mind anyagukban eltérnek az előzőektől - és napközelben csóvát is "húznak".) Csak halkan jegyeznénk meg, hogy az égbolt harminc százaléka a nagyobb potenciális NEO-k szempontjából is feltáratlan - alighanem ezért akarnak szisztematikus őrző-védő szolgálatba helyezni egy (amúgy már működő) gigantikus távcsövet Ausztráliában. A kisebb földközeli objektumok számontartása viszont már végképp meghaladja az erőnket, s ezért az ebből adódó véletlen találkozások az égbolt kutatóit is meglephetik. Az első gondosan detektált, s minden részletében rögzített Föld-NEO-randevúra idén ősszel, október 7-én, a mi időnk szerint hajnalban került sor Észak-Szudán felett - apróbb malőr, hogy a behatolót mindössze előző nap sikerült felfedezniük a csillagászoknak, amikor már látszott, hogy a karambol biztos és elkerülhetetlen. A csillagászok által nyilván precíz szakszerűséggel, ám csekély fantáziával 2008 TC3-nak nevezett objektumot 2008. október 6-án fedezték fel a potenciálisan veszélyes objektumok kutatására létrejött Catalina Sky Survey nevű program egyik arizonai észlelőhelyén. A hirtelen a semmiből előbukkanó parányi égitest kisméretűnek mutatkozott (a becslések kettő és öt méter közé teszik az átmérőjét), ám már ennyi is elég volt ahhoz, hogy jelentős fényjelenséget produkáljon. Végül 12,8 km/s-os sebességgel érte el a légkört, ráadásul a kicsiny (kb. 19 fokos) becsapódási szög pont megfelelő volt ahhoz, hogy hosszasan a légkörben repülve anyagának jelentős része elpárologjon és ionizálódjon - végül a maradék felrobbant, melynek energiája úgy egy kilotonna TNT-ével volt egyenértékű. Mindez óriási tűzlabdaként (más néven bolidként) manifesztálódott az igen gyéren lakott Núbiai-sivatag felett, épp napfelkelte előtt - a Times jelentése szerint a fényjelenség a teliholdéval ért fel, s még egy 1400 kilométerre elhaladó repülőről is észlelték a villanást, ráadásul a robbanás hangját is sikerült detektálni.
Vörös Meteor
S ha ennyi sem lett volna elég, a következő hónapban (november 20-án) újabb fényes tűzgömb tűnt fel, ezúttal Kanada felett, s a meteor megsemmisülésének számos tanúja volt - csak éppen a csillagászok nem tudtak a jövevényről. Ennek megfelelően először néhányszor tíz centiméteresre becsülték a nagyságát - ám az adatok (pl. egy rendőrségi kamera felvételének) utólagos elemzése alapján most már úgy vélik: a becsapódó égitest asztalnyi méretű és tíz tonna súlyú lehetett (ez nagyságrendben megközelíti a szudáni meteoritot - de legalábbis alig kisebb nála). Mindez megmagyarázza, hogy miért ragyogta túl a tűzlabda (rekombinációs sugárzás okozta) fénye a teliholdét, s hogy miért lett egy pillanatra szinte nappali világosság Alberta és Saskatchewan jelentős része felett. Ez a bolygónk légkörébe tévedt égi vándor 15 km/s-mal száguldott, ráadásul számos szemtanú látott a robbanást túlélt és tovarepülő izzó darabokat, ezért hamarosan meg is indult a meteoritmaradványok utáni hajsza.
Mint sejthető, ezek a kozmikus események senki életét vagy biztonságát nem veszélyeztették, de felhívták a figyelmet arra, hogy az efféle ütközések még emberi léptékkel mérve sem túl ritkák. Jelenleg szorgalmasan, de korántsem teljes hatékonysággal pásztázzuk az eget potenciálisan veszélyes égitestek (PHA-k) után kutatva - azokat nevezzük így, melyeknek nem csupán a pályája eshet veszélyesen közel Földünk égi útjához, de ráadásul mérete is elégséges lehet, hogy egy becsapódás után legalábbis lokális (kontinens méretű), rosszabb esetben (mondjuk egy rettegett, kilométeres behatolónál) globális pusztulást okozzon. Ehhez legalább 150 méteres átmérő szükséges - más szavakkal egy ekkora, látszólag nem is oly termetes kozmikus behatoló már rendkívüli hatással bírhat a földi életre és az emberi civilizációra. Jelenleg ezek számát 982-re teszi a NASA, de az összlétszám az ezret is túllépheti - becsapódásuk valószínűségét pedig az ún. Torino-skálán mérik (jelenleg az összes nullán áll). Biztató viszont, hogy idén januárban csupán a 2007 TU24 fedőnevű aszteroida került közel hozzánk - az is csak 1,4-nyi holdtávolságra. Ennél beljebb a jelenlegi becslések szerint nem jön semmi - legalábbis 2027-ig.
