Azon tehetősebb honfitársaink, akik nemcsak betegségekkel, de az állami egészségügy érdességével szemben is szeretnék magukat biztonságban tudni, az egészségkárosodás miatt kieső jövedelem pótlására, kórházi tartózkodás alatti napidíjra, műtétek esetén a kiadások fedezetére, ritkábban egészségügyi magánszolgáltatónál történő ellátásra köthetnek biztosítást. A biztosítótársaságok honlapjait szemlélve a kínálat zavarba ejtően bőségesnek tűnik, ám Magyarországon a kiegészítő egészségbiztosítások volumene csaknem elhanyagolható. A Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete idei második féléves adatai szerint a biztosítótársaságok összesen 47 ezer betegbiztosítási szerződést tartottak nyilván, mintegy 3,9 milliárd forint díjbevétellel és 1,1 milliárd forint kifizetéssel (a tavaly év végi 60 ezres szerződésállományhoz 7,5 milliárd éves díjbevétel és 2,3 milliárd kifizetés tartozott). A baleset-biztosítások száma több mint 800 ezer, de az 5,8 milliárdos díjbevételből sejthetően ezek többsége kis összegű, jórészt valamilyen más termékkel - akár egy bankkártyával - együtt adott biztosítás.
A magánbiztosítások tehát a teljes egészségbiztosítás alig egy százalékát teszik ki. Noha a társadalombiztosítás Európa valamennyi egészségügyi rendszerében domináns szerepet játszik, a magánbiztosítás részesedése országonként változóan 5-20 százalék között van, és a kelet-európai országokban is magasabb, mint nálunk. A középmezőnyben elhelyezkedő Ausztriában például a lakosság majdnem harmadának van valamilyen magánbiztosítása - az egészségbiztosítóval szerződésben nem álló orvos választásakor fizetendő önrész, a kórházi kényelmi szolgáltatások, a társadalombiztosításon kívüli (fogászati, esztétikai sebészeti) beavatkozások, az alternatív orvoslás, a készpénz-támogatások stb. fedezetére.
A kiegészítő biztosítások európai népszerűségét a jól ismert folyamatok magyarázzák: az egészségügyi költségek növekedésével sok minden nem fér bele az állami ellátásokba, miközben az elöregedő társadalmakban eleve egyre többen kénytelenek igénybe venni az egyre kevesebbek által finanszírozott ellátásokat.
A magánbiztosítások arányában megfigyelhető elmaradásunk természetesen nem abból adódik, hogy a nyugat-európai társadalombiztosítások kevesebb vagy rosszabb ellátást nyújtanának a hazainál. Magyarországon a magánkiadások aránya a teljes egészségügyi ráfordításon belül 25-30 százalék (attól függően, hogy a hálapénz nagyságát ki mekkorára taksálja), ami az OECD-országok átlagánál valamivel magasabb is - azaz nem is egyszerűen arról van szó, hogy a magyar lakosságnak úgymond nincsen pénze a társadalombiztosításon felüli egészségügyi kiadásokra. A fő eltérés az, hogy idehaza a magánfinanszírozás nem előtakarékosságra és öngondoskodásra épül, hanem döntően az alkalmi zsebből fizetést jelenti. Ez - amellett, hogy sokszor nem legális csatornákon történik - nagy egyéni és időbeli kockázatot jelent, illetve csökkenti az egészségi és szociális biztonságot. A magánkiadások - a termékek és szolgáltatások árából fizetett önrész (a gyógyszerek és gyógyászati segédeszközök térítési díjai, az állami intézményben fizetett pluszszolgáltatások térítési díjai), a magánellátások (privát szakrendelő, fogorvos, magánkórház, gyógyfürdő stb.) és a hálapénz - évente nagyjából 500 milliárd forintra rúgnak.
Valami van, de nem az
A (legális) készpénzes fizetés lényegében egyetlen alternatívája, ha a számlát a betegek egészségpénztári számlájukról egyenlítik ki. Ez azonban nem biztosítás (bár a törvény önkéntes kölcsönös biztosítópénztárakról rendelkezik), hiszen a pénztárak tagjai pontosan annyit költhetnek el, amennyi pénz az egyéni számlájukon a tagdíjakból összegyűlt. (A klasszikus biztosítási díj a kárvalószínűségből és az egyéni kockázat mértékéből adódik, és pont arra szolgál, hogy akár a befizetett összegnél nagyobb károkat is fedezzen.) Az egészségpénztárak alapításához nem szükséges alapító tőke, nem vonatkoznak rájuk szolvenciakövetelmények, és nem is tartoznak a biztosítási törvény hatálya alá. Sőt, a számla terhére nem is köthető biztosítás. "A pénztár a konkrét egészségügyi ellátások igénybevételét finanszírozhatja. Nem tehet különbséget a tagjai között, nem vállalhatja azt a kockázatot, hogy ki milyen eséllyel betegszik meg. Ez két különböző logika, biztosítást más forrásból lehet kötni" - válaszolta kérdésünkre Lehoczky László, a Stabilitás Pénztárszövetség egészségpénztári tagozatának elnöke. "A pénztárak alapfilozófiája, hogy az emberek takarítsanak meg, mert mindenki kerülhet olyan helyzetbe, amikor az egészsége érdekében olyan pluszkiadásokra kényszerül, amelyeket adott esetben nem tud majd teljesíteni. A tagdíjakhoz ezért az állam az éves jövedelem nagyságától függetlenül adókedvezményt is ad, és ha valaki a számlájának egy részét két évre zároltatja, ahhoz további adókedvezmény jár. Emellett a pénztár az olyan kiadások finanszírozásában is segít, amelyek az egészségmegőrzést szolgálják, vagy a közvetlen hozzátartozókkal kapcsolatosak, tehát a gyerek pelenkájától a szülők gyógyszerén keresztül a mozgássérült családtag részére a lakás akadálymentesítéséig nagyon sok mindent" - tette hozzá.
A pénztárak kritikusai szerint viszont az intézmény kevéssé teljesíti a létrehozásához fűzött várakozásokat. Nem tekinthető például klasszikus öngondoskodásnak, hogy a tagdíjak döntő hányadát cafeteriajuttatásként a munkáltatók fizetik be. Az adókedvezmények szerepét jelzi, hogy a pénztárak népszerűsége mértanian együtt mozog az adómentes hozzájárulás éppen aktuális mértékével, magyarán a tagokat az egészségük helyett a megszerezhető pluszjövedelem motiválja. A megtakarításra ösztönzés sem túl sikeres, hiszen a tagok gyakorlatilag azonnal elköltik a befizetéseket - az éves kiadások majdnem elérik a bevételeket, ezért tizenhét év működés után a szektor vagyona alig haladja meg az éves befizetések mértékét (a magánnyugdíjpénztáraknál az arány 7-8-szoros). A rosszindulatú leegyszerűsítés szerint az egész egy olyan speciális bankszámla, amelyről adómentesen lehet gyógyszert venni, csak a bank levesz 10 százalék kezelési költséget (ennyi a pénztárak működési költsége). Kétségtelen ugyanakkor, hogy az egyéni számlák legalább az ágazat kifehérítéséhez hozzájárulnak, a megelőzésre fordított nagyon alacsony hányad is lassan növekszik, és azért egyre többen ismerik fel azt is, hogy a pénztárak nagy vásárlóként olcsóbban juthatnak hozzá a szolgáltatásokhoz, termékekhez. A Pénztárszövetség szeptemberben arra is felhívta a figyelmet, hogy az 50 milliárd forint éves forgalmú, csaknem egymillió tagot számláló szektor együtt tudna működni a társadalombiztosítással, és szakértők is elképzelhetőnek tartanák, ha bizonyos állami feladatokat - prevenciós programok, szűrések, szolgáltatásszervezés stb. - a pénztárak átvállalnának.
Ami az, az alig van
A kockázatkezelést is tartalmazó magánfinanszírozás (ide értve a tébé által nem teljes mértékben finanszírozott ellátásokra köthető kiegészítő, valamint a közösségileg egyáltalán nem finanszírozott ellátásokra köthető pótlólagos biztosítást) másik lehetséges főszereplői az üzleti biztosítók. Jelenlegi marginális szerepüket Péteri János, a GKI Egészségügykutató Intézetének biztosítási szakértője részben kulturális okokkal magyarázza, hiszen évek óta tartó tendencia, hogy a vagyonunk - lakás, nyaraló, kocsi - biztosítási védelmét komolyabban vesszük, mint az életünkét és főként az egészségünkét. "Az emberek többségében fel sem merül, hogy tenni kellene valamit. Ha valaki az egészségügyben valamivel nem elégedett, akkor ő simán nem elégedett. A középkorú nemzedék úgy szocializálódott, hogy ez az állam dolga, majd az esztéká és a kórház megoldja. Sokan nem is tudják, hogy a kiegészítő szerepkörű, de pont a hálapénzt 'indokló' okokat is kezelni képes biztosításhoz mennyi pénzre lenne szükség, vagy hogy az egészségügyi kockázatok kezelésére egyáltalán léteznek biztosítások." A szakértő az eleve alulfejlett egészségbiztosítási szektor jelenleg csökkenő szerződésszámában, részarányában a politikai okokat is megemlíti: a reformtörekvések leálltak, és most már inkább azt hallani, hogy az egészségügyet vissza kell államosítani. "Persze ettől valamennyire nőhet is a biztosítások szerepe, mert az emberek egy része majd azt mondja: állami? - köszönöm, azt már ismerem. De a többség úgy gondolja, hogy az állam majd többet fog az egészségügyre költeni."
Egyébként pedig a még viszonylag kisszámú betegségbiztosítás többsége is (a baleset-biztosítás végképp) összegbiztosítás, tehát az esemény bekövetkezésekor az előre kalkulált egyszeri összeget, esetleg járadékot nyújtja. Az olyan szolgáltatásfinanszírozások, amikor a díjért kivizsgálás vagy gyógyítás jár, olyan ritkák, hogy a piac szinte egyenként ismeri őket. A piaci kudarc okai között fő helyen említendő az is, hogy a biztosítás kínálati termék: az üzletkötők azt adják el, amin a legtöbbet keresnek, ezért a betegségbiztosítások főleg az életbiztosítások kopogtatótermékeiként jelenhetnek meg. De Péteri János szerint a teljes képhez azért a közösségi kockázatkezelés különböző formái is hozzátartoznak, csak erről el szoktak feledkezni. Holott például a személyi jövedelemadó egy százalékából megvalósított parlagfű-mentesítés, vagy a felajánlható másik egy százalékból finanszírozott egészségklubok, egyesületek, alapítványok is egyre jelentősebb szerepet játszanak.
A kockázatkedvelő állampolgári magatartást magyarázó tényezők között persze az egészségügyi rendszer belső összefüggései is előkelő helyen szerepelnek. A biztosítás például nyilván nem tud konkurálni a hálapénzzel, hiszen az bizonyos esetekben az egyértelműen illegális, máskor alapesetben nem járó ellátás vagy a kivételezés "ellenértéke" - adózni pedig egyébként sem akar utána senki.
Szükséges plusz
De az alapvető baj mégis az, hogy a kiegészítő biztosításoknak nem is nagyon van mit kiegészíteniük, hiszen a társadalombiztosítási alapcsomag, vagyis a járulékfizetéssel járó ellátások köre nincs meghatározva. A rendeletek csak az olyan konkrét kivételeket sorolják fel, mint például az extrém sportokból származó balesetek, a kizárólag esztétikai célú beavatkozások vagy a szakmailag nem bizonyítottan hatásos ellátások. A határozott körvonalak hiányából intézményenként hatalmas különbségek adódnak: lényegében mindenhol az az alapcsomag, amit helyben annak gondolnak. "Az alapcsomagot teljesen egzakt módon Európában sehol nem határozzák meg, de boldogabb országokban van erős biztosítói, esetleg állami kontroll, amely nemcsak szakmai, de kényelmi, betegjogi szempontból is természetessé, megszokottá teszi az elvárható ellátási szint meglétét. Nálunk az egy biztosító ellenére egységességről egyáltalán nem beszélhetünk: sok helyen még az ÁNTSZ által megkövetelt minőségi, szakmai minimumfeltételek sem teljesülnek, és ennek sincs feltétlenül következménye. Egyebekben meg az jár, ami van: létezik olyan ápolási osztály, ahol az ágyak 100 százalékáért extra díjat számítanak fel, tehát alapszintű igénybevétel kizárt. Van, ahol internetcsatlakozás, tévé is jár ingyen, van, ahol ultrahang sincs a terhesgondozáson. (...) Az egységes standardok érvényesítése nem véletlenül húzódik évek óta, mivel vagy alig tudná teljesíteni őket néhány intézmény (ebben a tekintetben jelentős változás a közeljövőben sem várható), vagy olyan alacsony szintet lehet csak elvárni, hogy azt előírásként papírra vetni a legridegebb lelkű bürokrata is szégyellné" - írja a MEDetJUR szaklapban Kovácsy Zsombor ügyvéd, a megszüntetett Egészségbiztosítási Felügyelet (EBF) egykori elnöke.
Jellemző példa, hogy bár az egészségügyi intézmények a szabad kapacitásaik mértékéig térítéses szolgáltatásokat nyújthatnak, ennek nincs kialakult gyakorlata, sem megfelelő jogszabályi háttere. Pedig az ilyen vegyes megoldásoknak kiemelt a jelentőségük, hiszen a tisztán magánfinanszírozású ellátásokra valóban szűkös a hazai fizetőképes kereslet. Jelenleg viszont nem lehet pontosan elkülöníteni, hogy meddig terjed a közfinanszírozás, és honnan kell érte fizetni. Így az EBF egyik utolsó elemzésében csak az alapelvek megfogalmazására tehetett kísérletet (a kétféle gazdálkodás elhatárolása, legyenek ismertek az árak, ne érje kár a közfinanszírozásban részesülő betegeket stb.). "Ez egy szürkezóna, nem nagyon mernek az intézményvezetők állást foglalni, kezdeményezni. A régen készült alapító okiratuk közszolgáltatásra szól, a jogi környezet is a régi viszonyokra épül, ezt feszegetik az igények. Vannak kísérletek, néhány kórházban szerződtek a biztosítókkal - mondja Kovácsy Zsombor. - Ausztriában komoly kultusza van a kiegészítő biztosításoknak, hozzátartozik a felső középosztályi léthez, hogy a kórház egyágyas kórtermében a professzor végezze a vizsgálatot. De annak is kiforrott kultúrája van, hogy hozzáállásban és szakmaiságban nincs különbség, ugyanúgy bánnak a cégvezetővel, mint a boszniai menekülttel."
Ha az ilyen alapvető hiányosságokat nézzük, akkor jó ideig nem lehetne változásra számítani. Csakhogy van példa spontán folyamatokra is: a 2000-es évek elején a brit állami egészségügyi szolgálat végromlását sokan azzal szemléltették, hogy az elégedetlen lakosság 70 százalékának volt már valamilyen magánbiztosítása. A trendeket figyelembe véve tehát nálunk sem reménytelen a szektor piaci fellendülése.
tarifák
A biztosítások díja társaságonként és azon belül termékenként eltérő, és függhet a biztosítási összegtől, a szerződő korától, nemétől, foglalkozásától és egészségi állapotától. Az egészségbiztosítási termékeket is forgalmazó csaknem tucatnyi hazai biztosító többségénél csak a betegség idején nyújtandó térítésre lehet szerződni. Az általunk megkérdezett egyik nagy biztosítónál például egy 40 éves, normálkockázatú személynek havi 300 forintos biztosítási díjért minden kórházban töltött napra ezer forintot fizetnek, míg havi 570 forintért egy esetleges műtét után 100 ezer forint jár. Az I., II. és III. fokú rokkantság esetén kiutalt 100 ezer forintért évente 2120 forintot, a csak I. és II. rokkantsági fok esetén ugyanekkora apanázshoz mindössze évente 430 forintot kérnek. A társaság tapasztalatai szerint egyébként nem csak a magas jövedelműek kötnek egészségbiztosítást, és nincsenek tipikus foglalkozások sem.
Ezzel szemben csak két biztosító forgalmaz szolgáltatásfinanszírozási termékeket is, amikor magánkórházban a teljes ellátás és a műtéti beavatkozás költségeit is kifizeti, vagy a biztosítóval szerződött állami, illetve önkormányzati kórházban jár a VIP-kórterem és -ellátás. A társadalombiztosítást "helyettesítő" magánkórházas ellátásra szóló biztosítás díja például egy 40 éves, normálkockázatú férfi esetén havonta nagyjából 22 ezer forint (nőknél több). Ez - az ellátás finanszírozásán kívül - súlyos betegségek diagnosztizálásakor további félmillió forintot is fizet, valamint 100 ezerrel hozzájárul a vizsgálatok, rehabilitáció, szállítás stb. költségeihez. Aki ilyet választ, annak persze el kell fogadnia, hogy a kötelező egészségügyi járulékával együtt már duplán fizet. Ezért például Németországban egy bizonyos jövedelemszint felett (jelenleg havi kb. négyezer euró) a tébé helyett is választható a magánbiztosítás.
