Japán mítoszteremtő hellyé válhat az ezredfordulón. A telekommunikációval és információtechnológiával felpörgetett fogyasztói társadalomban a popkultúra, a tömegmédia és a reklámok hatásának eredője a tizenévesek között valamiféle feloldódáshoz vezet egy csak virtuálisan létező hiperrealitásban, a videójátékok, tudományos-fantasztikus tévésorozatok, képregények, óriásplakátok és interaktív hálózatok által definiált mágikus térben, a média halogén világában. Ebben a hiperrealitásban pedig egyszerűen nem működnek többé az úgynevezett európai kultúrkör toposzai. Az újakat a Távol-Keleten, legelsősorban pedig Japánban kell keresnünk, hiszen a keleti kultúrába szervesül az ott születő csúcstechnológia és onnan valók a net-kultusz tartópillérei is: a számítógépes játékok, a harcművész mozi, a manga képregény és sorolhatnánk tovább. Nem lehet véletlen, hogy William Gibson, a cyberregény műfaját fémjelző alkotó - műfajteremtésről esetében azért nem beszélhetünk, mert ezzel méltatlanul elhallgatnánk jelentős előfutárai, például Alfred Bester vagy Philip K. Dick érdemeit - szintén a japán tradícióból meríti kultikus regényei motívumkincsének jelentős részét: a klasszikus szemmel legfeljebb ponyvaregényként, campként értékelhető Neuromancer főhősei mintha egy Sega-pénznyelő konzoláról vagy egy hentai-fanzin (japán comics) hasábjairól léptek volna elő, a sararimenek (korábban: bérből és fizetésből élők) és zaibatsuk (multinacionális mamutvállalatok) világa pedig egyre valóságosabb itt, Ká-Európában is.
Ami a tömegkultúrát illeti, a Gutenberg-galaxis tényleg halott: a nyomtatott sajtó csendes agóniáját a televízió diadalmenete feledteti, a vizuális kultúrára pedig szokatlanul nagy befolyást gyakorolnak a piktogramokkal író nemzetek. Az élet többé nem regény, hanem képregény, de leginkább videóklip: három percre mindenkiből sztár lehet, amikor a karaokebár súgógépe előtt az egóval a főszerepben univerzummá tágul a kibernetikus terep. Atari, Sega, Sony, Nintendo az új városállamok, olyan új toposzokat definiálva, mint például az idoru: szintetikus popénekes, a marketingtechnológia mérnökei által célcsoportra optimalizált szupersztár, számítógépen kreált mítoszát a média minden lehetséges csatornáján nyomatva zajlik a beetetés.
Itt van például a legújabb csoda: a kibernetikus hobbiállat, a kulcstartóra erősíthető, tojás alakú LCD-kijelzőn megelevenedő virtuális madár. A tamagocchi (szeretni való tojás) kellő - apró nyomógombok megfelelő kombinációjával adagolható - törődés hatására héjából tíz nap alatt kikel. A felnőtt madárral is rendszeresen foglalkozni kell: etetni, itatni, tisztítani, játszani vele - ilyenkor hálásan énekel és vidámnak tűnő arckifejezéssel jelzi a digitális eufóriát. Törődés hiányában azonban idő előtt elpusztul, ráadásul végérvényesen: a gazdi vásárolhat új kütyüt, ami nem olcsó mulatság, hiszen a 16 dolláros készülék jelenleg hiánycikk és csak a névérték húsz-harmincszorosáért kapható. Japánban tehát kibontakozni látszik a Blade Runner által vizionált szcenárió: valódi állatot csak a nagyon gazdagok sznob elitje tarthat, a többieknek marad a géntechnológiai úton előállított replikáns, szeretni azt is lehet.
Bodoky Tamás
