Hét végén Obama elnök is meglátogatta a múlt hétfői tornádó által végigszántott oklahomai térséget, és beszédet is tartott a ritka erősségű légörvény által földig rombolt Plaza Towers általános iskola romjainál. Tudjuk, a tornádók gyakoriak így tavasszal az Egyesült Államok közép-nyugati területein (az úgynevezett Tornádó-folyosón), s a számos halálos áldozatot követelő gyilkos forgószelek sem ritkák, de a mostani fenomén sok szempontból mégis különlegesnek számít. Ráadásul a katasztrófa nyomán ismét nyilvánvalóvá vált, hogy mennyi mindenre van szükség a túlélőknek ahhoz, hogy ne legyen még szörnyűbb az életük, s még nagyobb a káruk. Számunkra sem érdektelen, hogy ilyen speciális katasztrófa esetén gondos, a veszélyes törmelékkel érintkező gyerekekre vigyázó bébiszitterekre éppúgy szükség van, mint a romokat rögzítő kamerákra. S mivel a forgó légtölcsér sokszor a családok teljes ruhatárát és pipereszekrényének tartalmát is az egekbe röpítette, alsóneműből, tisztálkodó- és tisztítószerekből, egészségügyi betétekből éppúgy hiányt szenvednek, mint jó szóból és lelki segítségből. Ráadásul az emberek mellett az életben maradt, de sokszor sokkos állapotba került éhező, szomjazó kutyák, macskák is segítségre szorulnak.
Mindent vitt
Helyi idő szerint május 20-án kora délután ért földet az a rendkívül erős tornádó, amely 50 percig volt életben (az átlagos élettartam legfeljebb pár perc!), és ez idő alatt egy 27 kilométer hosszú sávot pusztított végig. Az erejére jellemző, hogy működésének csúcspontját a legmagasabb, ötös fokozattal minősítették az efféle forgószelek mérésére szolgáló korrigált Fujita-skálán. Hogy értsük a dolgot, ekkor az intenzitás tetőzése idején a tornádó tölcsérje körül 340 km/h-s sebességgel örvénylett a levegő. Ráadásul maga a tölcsér sem volt mindennapos - valójában egy úgynevezett wedge (azaz ék) tornádó alakult ki, amely sokkal inkább hasonlít egy hatalmas, örvénylő dugóra, mint klasszikus légtölcsérre. A tanúk nem is erről, hanem a pusztítás fekete faláról számoltak be. A maximális kiterjedése idején a tornádó szélessége meghaladta a két kilométert, ami sokszorosa a szokásos, legfeljebb néhány száz méteres átmérőt elérő delikvensekének. A katasztrófában az volt a tragikus, hogy a működését tekintve rendkívül intenzív tornádó éppen Oklahoma állam legsűrűbben lakott régióját, az Oklahoma Cityhez tartozó agglomerációt szelte át, s eközben pont telibe találta a Moore nevű jó ötvenezres városkát. Mivel a több kilométer széles pusztítási övezet semmilyen útjába kerülő létesítményt nem kímélt, nem meglepő, hogy két általános iskolát is földig rombolt a vihar. Amúgy gyakori az ekkora pusztítás: az EF5-ös tornádók komplett darukat, nehézgépeket és a más nehéz acél- és vasbeton szerkezetet döntenek fel vagy emelnek a magasba, és lovakat, marhákat röpítenek akár több száz méter távolságra. Mit sem érnek azok a siralmak, amelyek az amerikai házak könnyűszerkezetes voltát hibáztatják, és helyükre masszívabb tégla-beton épületeket vizionálnak - egy bizonyos leadott energia felett a vihar ezeket is össze fogja dönteni. Ebből a szempontból kétségtelenül tanulságosak a katasztrófafilmek azon jelenetei, melyek acél-üveg-beton szerkezetű belvárosokban pusztító tornádókat mutatnak - az efféle épületek csak további, önmagában pusztító hatású nyersanyagot szolgáltatnak a tornádók amúgy is törmelékből felépülő tölcsérei számára. Felhívnánk a figyelmet a viharszezonra kiadott tájékoztatók viszszatérő fordulatára: ilyen esetben a legveszélyesebb az ablakok közelében tartózkodni. Nos, elképzelhetjük, milyen biztonságos ilyenkor egy zömmel üvegből álló belváros az ott lakók és közlekedők számára.
Annál megdöbbentőbb volt, hogy a legveszélyeztetettebb zónában, amely évről évre többször is megérzi a közelben földet érő forgószelek hatását, s amelyet alig 14 éve már végigpusztított a tornádótörténet több szempontból vett rekordere (a 41 halottat követelő Bridge Creek-Moore légtölcsér majdnem másfél óráig zúzott, a maximális szélsebessége pedig 486 km/h-s volt), szinte semmilyen előkészületet sem tettek a természeti csapás kivédésére. Értsük úgy, hogy például a forgószél által darabokra szedett iskolákban nem készültek vihar esetén biztonságot nyújtó pincék - de ezek ugyanígy hiányoztak a darabokra szaggatott magánházakból is. S bár tudjuk, hogy a biztonsági előírások ily vakmerő semmibevétele nyilvánvalóan hozzájárult a mostani rettenetes hatáshoz (24 halott, közöttük 10 kisgyerek, 377 sebesült, mintegy 12 ezer elpusztított ház és épület, összesen közel 2 milliárd dolláros kár), de a pusztítás kiterjedtségét egy ilyen erejű, energiájú képződmény dúlása nyomán egyszerűen lehetetlen korlátok közé szorítani. Azonban biztos, hogy a mostani csapás nyomán további lökést kaphatnak a tornádóbiztos, de legalábbis a bentlakók túlélését segítő házak és óvóhelyek kialakítását célzó kutatások (amire maga Obama is ígéretet tett). S legalább ekkora ösztönzés egy ilyen eset a forgószelek viselkedésének megismerését célzó légköri kutatások számára, hiszen bármily sokat tudnak is a viharkutatók az efféle extrém légköri jelenségek keletkezéséről (erről lásd korábbi cikkeinket: Tölcsért csinál a kezünkből, Magyar Narancs, 2008. február 28., illetve Szél visz el, 2011. május 19.), valójában még rengeteg a megválaszolatlan kérdés. Mindez valószínűleg pontosítani fogja az előrejelzéseket, mind a potenciálisan veszélyes légköri képződmények meghatározása, mind az általuk érintett területek kijelölése tekintetében - de tudjuk, hogy mindig lesznek olyanok, akik nem néznek tévét, nem bújják a netet, és nem hallgatnak rádiót. Pont az efféle, a potenciális veszélyeket is számba vevő megközelítések nyomán lesz nyilvánvaló, hogy a látszólag magától értetődő felvetéseknek (miért laknak emberek olyan helyen, amit évente szednek darabokra viharok?) valójában kevés alapjuk van (ráadásul ténylegesen a Tornádó-folyosó az Államok ritkábban lakott területei közé tartozik). Az igazság az, hogy embertársaink a jobb megélhetés reményében tömegesen települnek olyan földrajzi zónákba is, amelyeket mellesleg rendszeresen sújtanak természeti katasztrófák. Elég csak az éves gyakorisággal érkező trópusi viharok (ráadásul néha még szeizmikus szökőárak, cunamik) által sújtott kelet- és dél-ázsiai és észak-amerikai partvidékek öszszességében milliárdos nagyságrendű lakosságára utalnunk.
A mostani EF5-ös moore-i tornádó sokadszor cáfolt rá olyan mítoszokra, melyek afféle haszontalan, ámde annál veszélyesebb babonaként veszik körül ezt a természeti jelenséget. Mindenekelőtt helyből cáfolni kell azt a tévesen rögzült vélekedést, mely szerint az efféle légtölcsérek lehetőség szerint elkerülik a sűrűn lakott területeket, a nagy és közepes városokat. A valóságban számtalan példát lehet találni arra, hogy tornádók nagyvárosokra csapnak le. Ráadásul nem csupán Észak-Amerikából, de a kontinens déli feléről (ahol Paraguay, Uruguay, Brazília déli és Argentína északi része számít közelebbről érintett területnek) - no és persze Európából és Ázsiából is rendre érkeznek nagyvárosi övezetekre lecsapó tornádókról szóló hírek. Sokan felejtik el, hogy bár a legnagyobb, legerősebb forgószelek jóval gyakoribbak az említett közép-nyugati amerikai zónában, a Tornádó-folyosón, mint, mondjuk, a mi kontinensünkön - ám a némileg kisebb energiájúak tekintetében Európának sincs panaszkodnivalója.
Totó-lottó
Speciel a négyzetkilométerekre vetített légtölcsérek számában csak Oklahoma, Kansas (Dorothy és Totó kutya hazája) és Nebraska (tehát nem is az egész Egyesült Államok!) veheti fel a versenyt, mondjuk, Hollandiával vagy Nagy-Britanniával. De a meghökkentő mégis az, hogy milyen sűrűn érik el tornádók a nagyobb dél-, közép-és kelet-európai városokat, s okoznak néha elképesztő károkat. Az utóbbi években Frankfurt, a spanyolországi Malaga, Moszkva, Szentpétervár és az olaszországi Velence lehetett tanúja tornádók landolásának és vad táncának. Ezek közül szerencsére egyik sem volt erősebb EF2-nél vagy éppen 3-nál (s így kétségtelenül elmaradtak a mostani moore-i tornádó erejétől), ráadásul egy kicsit mindegyikük elhibázta, hogy pont telibe találjon sűrűn lakott belvárosi területeket, bár az utóbbi évtizedekben erre is akadt példa. A késő szovjet kor egyik legszörnyűbb tragédiája volt az 1984 júniusában Moszkva tágabb környékét, számos várost végigpusztító tornádórendszer (benne több ötös és négyes erősségű légtölcsérrel), amely egyes becslések szerint 400 halálos áldozatot követelt (a szovjet korban nem igazán számolták az efféle katasztrófák áldozatait - különben is: a keleti blokkban köztudomású volt, hogy a tornádó csupán a halódó imperializmus sajátossága). Itt említenénk meg: hiába rögzül egyre többek tudatában, hogy Magyarország és általában Közép-Európa tornádószempontból egyáltalán nem elhagyatott terület, továbbra is lebecsülik őket - mint a városokra is potenciális kockázatot jelentő veszélyforrásokat. Itt tennénk hozzá: bár e légtölcsérek a szárazföldek viszonylag kis százalékán fordulnak elő viszonylag gyakran, de a mi régiónk éppen az érintettek között található. Természetesen nálunk is igaz a más kontinenseken megfigyelt összefüggés: mivel a tornádók keletkezése és fennállása szempontjából semleges, hogy mozgásuk pályája keresztez-e sűrűn beépített területeket, csupán a statisztikai eloszlásban bízhatunk. Miután a sűrűn lakott városok továbbra is csupán apró kisebbségét teszik ki országunk területének, csekélyebb is az esély arra, hogy lakóik a portájuk előtt találják szembe magukat egy nagy energiájú forgószéllel. Idén Magyarországon még csak egy komoly károkat okozó tornádó pusztított, mely május 12-én a szabolcsi 'r és Vaja településeken bontott meg házakat, szórta szét a berendezési tárgyakat, kerti gépeket, szerszámokat és a jószágokat. Mindezt ráadásul jó minőségű filmfelvételek is dokumentálták - ismét igazolva, hogy a képrögzítés technikai feltételeinek rohamos fejlődése újabb és újabb adalékokkal szolgál korábban ritkának tartott természeti jelenségek valódi előfordulási gyakoriságáról. S azt se feledjük, hogy tavaly májusban Orosháza, 2010-ben pedig Eger és Mezőkövesd bizonyos részei szenvedtek el tornádókárokat, és néhány éve már készült felvétel efféle légtölcsérről a főváros XVII. kerületében is.
