Magyar Narancs, IX. évf. 26. szám, 1997. június 26.
Az egységes iszlám világ
éppen úgy fikció, mint az egységes nyugati világ. Jóval több, mint évezredes története során irdatlan területen terjedt el és számtalan irányzatban él ez a vallás. Ezen a területen belül pedig sokkal nagyobbak a civilizációs különbségek, mint Nyugaton. Ezeknek a különbségeknek csak részben oka az európaiak behatolása. Létrejöttük alapvető magyarázata a vallásban keresendő.
Eltekintve a síitáktól, az iszlámban nincs papság és egyházszervezet. Következésképpen a végtelenül egyszerű dogmatika és a szigorú életmódszabályok mellett minden közösség szabadon gyakorolhatja a maga úzusát. Ennek alapja az, hogy a Korán, amelyben a muszlim nemcsak a szent könyvet, de magát a testté lett isteni igét látja, nemcsak hitbéli, de életmódbeli és jogi kinyilatkoztatásokat is tartalmaz. S arra, hogy ezeket hogyan értse és gyakorolja, egyszer s mindenkorra való örök példaadást lelhet annak a közösségnek a gyakorlatában, amely tanúja volt a kinyilatkoztatásnak. A próféta és a társai által létrehozott mekkai és medinai közösség gyakorlata (szunna) tehát élő hitforrás a számára. A hittudósi vélemények kikérésére és saját gyakorlat kialakítására csak olyan esetekben van szükség, amelyekről ezek nem rendelkeznek. Az útmutatások pedig, emberi vélelemre alapultak lévén, ellentmondhatnak egymásnak. A valós helyzet tehát az, hogy jelenleg két iszlám országban akár egymással homlokegyenest eltérő módon vélekedhetnek ugyanarról a kérdésről.
Ami a két nem viszonyát illeti,
ebben a kérdésben éppen annyi eltérés figyelhető meg, mint bármelyik másban.
Ellentétben a nyugati közvélekedéssel, a nők az iszlám szerint éppen olyan lélekkel bíró emberi lények, mint a férfiak. Éppen a boszorkányperekkel terhes, XVI-XVII. századi európai közgondolkodás hirdette a nők lelketlen és eleve alacsonyabb rendű voltát. Van azonban néhány olyan szabály, amely látszólag megerősíti ezt a félreértést. Az első, hogy az iszlám szigorúan ragaszkodik a két nem elkülönüléséhez (taszattur). S ezt a szabályt maradéktalanul keresztül is viszi. A két nem nemcsak öltözetével különül el egymástól, hanem voltaképpen két szférában él: a férfiaké a nyilvánosság szférája, míg a nőké az otthoné és a családé. Bár a hagyomány a szexuális vágyak kordában tartásának eszközeként magyarázza azt a szabályt, hogy a nők csak lefátyolozottan jelenhetnek meg a nyilvánosság előtt, többről van szó. Fátyluk, ha jelképesen is, az otthon négy falának biztonságát jelenti a férfiak uralta térben. Ha a muszlim nő ismét visszakerül saját nemének terébe, már nem viseli. Ez az elkülönülés visszafelé is teljes, hiszen idegen férfi soha nem pillanthat be egy muszlim otthon mindennapjaiba.
A második a nő vagyoni és jogi helyzete. Az iszlám vallási jog, a saría szerint a nő jogképes, örököl és szabadon rendelkezhet minden vagyonával. Ha az első szabály megfelelt az antik világ felfogásának is, amely a nőt és a családot szigorúan a res privata kategóriájába sorolta, ez túlmegy rajta. A klasszikus görög és római társadalmakban a nők vagyonával ugyanis férjük vagy gyámjuk rendelkezett. Sőt egészen a XIX. századig a nyugat-európai asszonyok vagyonát is a férjükéhez csapták. Két kikötés azonban van: a nő öröklési joga kisebb, mint a férfiaké (elhalt szülei után egy leány maximálisan fél részt, több leánygyermek maximálisan kétharmad részt örökölhet, ha nincs fivérük), továbbá, hogy vagyonát általában nem közvetlenül, hanem ágens útján kezeli. Ez lehet ugyan a férje, de nem kötelezően van így.
A nők része nem csak az örökléskor kisebb: egy muszlim férfi tanúvallomásával két muszlim nőé ér csak fel. Igaz, a saría-bíróságok előtt keresztény vagy zsidó egyáltalán nem tanúskodhat muszlimok ügyében.
Ami a művelődést illeti, a legtöbb muzulmán vidéken természetes, hogy - legalább a Korán olvasásának a szintjén - a lányokat is iskolázzák. Számos országban, még a vallásilag szélsőségesen bigott Buharai Emirátusban is természetes jelenség volt a tanítónő, leggyakrabban a falusi mulla felesége vagy lánya. Az iszlám egyébként nem tiltja a nők művészeti vagy tudományos tevékenységét, sőt azt sem, hogy politizáljanak.
Az európai gondolkodás számára leginkább elfogadhatatlan azonban
a muszlim házasság
intézménye. Az iszlám jog, a saría engedélyezi a többnejűséget. Igaz, ennek jócskán vannak gátjai. Egyfelől anyagiak, hiszen a muszlim férfi nem pusztán eltartani köteles feleségét, de erről a képességéről még a házasságkötés előtt bizonyságot kell tennie, mégpedig nemcsak jegyajándék formájában, hanem kellő kaucióval (mahr) is. Ez utóbbi szolgál biztosítékul a nőnek esetleges özvegysége vagy esetleges eltaszíttatása esetére. Ez utóbbi, a válás (talák) a férfi kizárólagos joga. Igaz, hacsak nem tud rá alapos indokot adni, nemcsak a kauciót veszíti el, de az "arcát" is a társadalom előtt. A válás viszont bizonyos szabályok szerint érvényteleníthető. Ekképp érthető, hogy az iszlám világban is a monogámia a legelterjedtebb.
A házasságkötés formája is eltér a nálunk megszokottól. Az iszlám házasság ugyanis szigorúan magánjogi aktus. A házassági szerződés megkötésekor elegánsabb, ha a menyasszony a diszkrét távolból, képviselője útján nyilvánítja ki beleegyezését. Rabszolganő feleséggé tételéhez pedig semmilyen külön jogi procedúrára nincs szükség.
A valóságos helyzet
azonban sokkalta változatosabb, mint a saría. A nők helyzete már korábban is más és más volt országonként. A modern kor hatására a differenciálódás még tovább ment. Igaz ugyan, hogy a legtöbb iszlám országban - ott is, ahol átvették a nyugati büntető- és polgárjogot - a saría a házassági és családjog alapvető forrása, de történtek lépések a nyugati családjog bevezetésére is. Legtovább Törökország ment el, ahol a svájci családjogot használják.
Mindezeknél érdekesebb, hogy miért tapasztalható e folyamatok visszája. A muszlim nők ugyanis nemcsak hogy nem követelik a hagyományos szerepek alóli felszabadításukat, de egyre határozottabban tiltakoznak ez ellen. A török egyetemeken évek óta folyik a vallásos lányhallgatók részéről a hagyományos női viselet jogáért vívott küzdelem. Kiemelkedő szerepet játszottak a nők az iráni iszlám forradalomban, s Khátamí elnök is csak a túlzó tilalomfák megszüntetését ígérte, nem a saría eltörlését. Mi több, akár Törökországban, akár az arab országokban, de még Európában is egyre több muszlim lány fordít hátat a modern életmódnak s öltözik be a hagyományoknak megfelelően. És ezt igen gyakran a szüleik kifejezett tiltása ellenére teszik.
Ez az
iszlámba menekülés
lényegesen több, mint egy múló divat. A modern életforma kihívásaitól és frusztrációitól akarnak megszabadulni azok, akik ezt választják. Még akkor is, ha a fentiekben kifejtett vallási szabályok néhol bornírtak, különösen, ha szándékosan a modern élet ellen akarják őket fordítani. (Miközben a világ a tálibok cselekedeteire figyelt, súlyosabb precedenssel álltak elő az Emirátusokban, ahol előbb felmentettek, majd halálra ítéltek egy tizenhat éves Fülöp-szigeteki cselédlányt, Sarah-t, aki megölte hetvenéves munkaadóját, aki testileg közeledett hozzá. A nemi erőszaknak ellenállni természetesen jogos önvédelem az iszlámban is. Ha azonban a rabnőkre vonatkozó paragrafust tartjuk szem előtt, egészen más helyzet áll elő. A lányt végül negyvenezer dollár vérdíj lefizetése ellenében egy év börtön és korbácsolás után engedték el.)
Az extrém esetektől eltekintve azonban a hagyományos szabályok alkalmazása gyakran kedvezőbb lehetőségeket nyújt a nőknek, mint az erőltetett modernizáció. Ez az utóbbi ugyanis arról beszél, aminek lennie kéne, a saría pedig arról, ami valósan létezik. Elismeri a nőknek azt a jogát, hogy ha akarnak, akkor feleségek és anyák legyenek elsősorban, és felmenti őket a munkaerőpiacon való kényszerű megjelenés alól. Lényegesen könnyebben vezeti rá a fiatalokat nemi szerepeik elsajátítására, anélkül, hogy kudarcok sorozatát kellene kockáztatniuk. Mivel az iszlám sosem tagadta a házasélet örömforrás voltát, nem volt szükség szexuális forradalomra. Tekintve, hogy a vallás szabályai erre is kiterjednek, a felvilágosítás és információ tekintetében lényegesen természetesebben állnak e kérdéshez, mint Nyugaton. Különösen fontos ebből a szempontból, hogy a leendő házasfelek találkozásának elvi tilalma mellett a két fél általában jól ismeri egymást, igen gyakran gyermekkora óta. A modernebb országokban gyakori a szabad párválasztás is, amikor a szülők a gyermekek akaratát követve kéretnek meg valakit. Amellett, a stabil családrendszer okán gyakorlatilag mind a két fél kész életsémával megy neki a házasság érzelmi és gyakorlati részének. Gond akkor van, ha az iskolázottsági fokok eltérése folytán a nő konzervatívabb, mint a férfi, s ezért azt archaikusabb életmódra kényszeríti. A fordított eset lehetetlen, hiszen iskolázott lányt semmi pénzért nem adnak műveletlen férfihoz. Ha a dolgok valamiért nem mennének, akár azért, mert a felek nem illenek össze, akár pedig azért, mert a férj még inkább lenne férfi, míg az asszony már inkább nagymama, akkor a saría még mindig ad egy esélyt. Mielőtt felháborodnánk
a többnejűség lehetőségén,
fogjuk fel ezt inkább úgy, mint a nyugat-európai válás egy szelídebb formáját. A háremek mindig ritkák voltak, és ma már gyakorlatilag nem léteznek. Ugyanakkor a többnejűség lehetővé teszi, hogy egy férfi úgy alapítson másik családot, hogy az elsővel is megmaradjon a kapcsolat. Az iszlám e ponton nem tesz mást, mint hogy törvényesíti azt a gyakorlatot, amelyet a Nyugat bűntudattal követ. Ehhez persze az első feleség beleegyezése szükséges, de általában ez automatikus. Sőt előfordul, hogy az első feleség maga beszéli rá a férjét erre a lépésre. S bár a második feleség helyzete általában nem könnyű, de lényegesen jobb, mint azoké az európai nőké, akik vagy nős emberek szeretőiként, vagy pedig családok szétrombolóiként élnek. Sőt némelyik arab országban kifejezetten a független női egzisztencia megteremtésének egyik lehetséges módja lett ez.
Mielőtt ezek után arra gondolnánk, hogy muszlim családot alapítunk, tisztáznunk kell ennek a hátrányait is. Ha nem igaz a nők jogfosztottsága, lényegesen fontosabb
a személyiség és az életmód
szabad alakításának lehetetlensége mind a két nem számára. A muszlim, aki vallásának alaptétele szerint átadta magát az isteni akaratnak és a parancsolatoknak, valóban megszabadul az egyéni döntések kockázatától. Cserébe azonban el kell hogy fogadja az egyénisége és a szabad akarata korlátozását. Az iszlám családjogra ez éppúgy érvényes, mint bármi másra. A gondosan körülbástyázott életmódpályák mögül ugyanis lassan-lassan kiölődnek az emberi kapcsolatok. A tálibok, illetve az ultrafundamentalisták viselkedésében ugyanis a lehető legkevésbé szabad nőgyűlöletet látnunk. Sokkalta jellemzőbb rájuk a levitizmus, a szabályok túlzásba vitele, amely már nem egy magatartásmintát, hanem bármiféle magatartásminta hiányát igyekszik leplezni. Ha úgy tetszik, kisebbségi komplexust, amely a kihívások és a válaszlehetőségek nem adekvát voltából fakad. Jelen esetben a modern világ és a hagyományos értékrend túl drasztikus összecsapását kell az okok között látnunk. A XXI. század iszlámja azonban valószínűleg már túllép ezeken a kínokon.
Dobrovits Mihály
