Tizenhét éve lakom albérletekben, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy az első tizenöt évben nem élveztem. Szétlaktam a várost Újpalotától Pestlőrincen át egészen a Hegyalja útig, miközben legalább háromszor építettem újra a könyvtáramat, újra, a legelejétől: Mazsola összes, Gibson trilógia, Krúdy, Chandler, Durrell és Stephen King, no meg a cédék, Iggy Pop Lust for Life-ját minimum négyszer vettem meg, de most sincs birtokomban. Bútoraim nincsenek, a ruháim mindig elfértek abban a két nejlonzsákban, amivel felszálltam az aktuális éjszakai járatra. Lakatlan ember - nem láttam soha a filmet, de a címét lábon megvenném, ha eladó.
Egy darabig
figyeltem az életjáradékot hirdető cégeket, hátha találok valakit, aki nagyon öreg, férfi és iszik, azaz célszemély, de sohasem tudtam rávenni magam, hogy a vesztesre fogadjak, nem volt meg hozzá a bátorságom, hogy odaálljak egy ügyintéző elé, és azt mondjam neki: szerintem a 345-ös ügyfelük fog leghamarabb meghalni, szeretném rátenni a pénzem.
Nemzedékem másik nagy hazugsága, a vidékre költözés sem volt járható út, részben mert vidéken is pénzért adják a házakat, részben pedig pont azért költöztem annak idején 180 kilométerrel nyugatra, hogy ott legyek, ahol protekció nélkül lehet Magyar Narancsot vásárolni az újságosnál. Ennek ellenére szorongással vegyes kíváncsisággal olvastam a hirdetéseket veresegyházi házakról és biatorbágyi telkekről, de szerencsére mindig drágábbak voltak, mint amit hirtelenjében kölcsön tudtam volna kérni, úgyhogy maradtam a Dob utcában, Horváth Mihály téren, Kiss József utcában, Sárfű utcában, ahol épp ért a megvilágosodás: mindig a más csapját fogom tömíteni,
mindig a más
bojlerját fogom javíttatni, és dobálom bele a fizetésem a semmibe.
A helyzet azonban mindezek ellenére sem szomorú, legalábbis nem annyira, mint ahogy fenti soraimból kitűnhet, mert sikerült kéz alatt vennem egy ágyat, ami maga legalább négy négyzetméter, és mint ilyen, képezheti alapját a lakhatásnak, bár nagy reményekre nem ad okot, de mint született optimista, bearanyozva érzem a hetem, hogy négy négyzetmétert birtoklok harmincöt évesen ebben a világban, különben is, milyen ergya dolog egy cikket busongva lezárni.
Itt közben azt kiabálják a fülembe, hogy építkezni is lehet, úgyhogy kénytelen vagyok leszögezni: soha, semmilyen körülmények között sem vagyok hajlandó kockára tenni a házasságomat, egészségemet és épnek nem nevezhető eszemet egy építkezéssel.
Magyar vagyok,
ennek a társadalomnak kiemelkedő, hasznos és szorgos tagja, egyesek szerint szép, de objektíve is érdemes. Várom, hogy alanyi jogon, nem teljesíthetetlen feltételekkel járó hitelből, nem lopott pénzből, legyen laknom valahol, ahová gyereket csinálhatok, ahol magamra zárhatom az ajtót, és csak akkor kell kinyitnom, ha úgy akarom.
Para-Kovács Imre
