A konfliktus abból adódik, hogy az immunizációs program támogatói szerint a veszettség nem tekinthető a természetes szelekció részének, mivel a járvány hazánkat csak 1972-ben érte el, tehát egy új betegségről van szó. A természetvédők azonban úgy gondolják, hogy nem kellene belepiszkálni ebbe a folyamatba, mert a megtöbbszöröződő rókaállomány teljesen letarolhatja a hazai apróvadakat, a vadászat ugyanis korántsem olyan hatékony, mint egy vírus.
A immunizációs program feje hazánkban dr. Kerekes Bálint, a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium Állategészségügyi és Élelmiszer-ellenőrzési Főosztályának tanácsosa: "Sajnos elfogyott a pénz, és nem mi döntjük el, hogy mikor kapunk újra, hogy hozzáfoghassunk az Alföld mentesítéséhez is."
A Dunántúl immunizációja évente 240 millió forintot emészt fel. A vakcinát repülőről terítik. A hatóanyagot tartalmazó kapszula köré egy többek közt hallisztből és paraffinolajból álló, meglehetősen büdös csalétket préselnek.
A tanácsos fölöslegesnek tartja a természetvédők aggályait: "A veszettség a század harmincas éveiben indult északról, és körülbelül ötven-hatvan kilométer évenkénti sebességgel haladt dél felé. Hazánk határait a hatvanas évekre érte el, 1972-re váltunk teljesen fertőzötté. Ez a betegség a hazai faunától teljesen idegen, ezért nem is lehet a természetes szelekció része. A soproni Erdészeti Egyetem által készített felmérés szerint a rókaállomány ugyanolyan mértékben növekszik a mentesített Dunántúlon, mint a kezeletlen Alföldön."
És holnap a túzok?
Az ellentábor egyik fő szószólója Szél Antal, a Körös-Maros Nemzeti Park Dévabányai Túzokrezervátumának vezetője. Félelmei jogosnak tűnnek, hiszen ha a program átkerül az Alföldre, és megugrik a rókák száma, az akár a hazai túzokállomány végét jelentheti. A túzok ugyanis meglehetősen ideges természetű madár, nem viseli jól, ha zargatják; ha kotlik, még a mobiltelefonját is kikapcsolja. Ha egy róka elmegy a fészek mellett, a madár akkora sokkot kaphat, hogy otthagyja a tojásait, és a szerencsétlen vadőr ülhet rajtuk naphosszat.
Azt ugyan nehéz elképzelni, hogy egy róka nekirontson a nála kétszer nagyobb, körülbelül egy méter magas túzoknak, a fészkeket azonban szívesen fosztogatja. Szél úr szerint a fészekfosztások legnagyobb része a rókák számlájára írható.
A kifosztott fészkek aránya jelenleg tizenöt százalék, ha azonban az immunizációt az Alföldön is elkezdik, ez az arány - véleménye szerint - meghaladhatja a hetven százalékot is. Úgy gondolja, túl erős a gyógyszergyártó cégek lobbyja, ezért túlozzák el a veszettség problémáját, noha az csak körülbelül harmincévente követel egy emberéletet.
Róka rege
Szemethy Lászlónak, a Gödöllői Agrártudományi Egyetem Vadbiológiai és Vadgazdálkodási Tanszéke vadgazdálkodási szakértőjének vezetésével készült el egy perdöntőnek tekinthető, sokak által azonban mellőzött, objektív felmérés. Ez a vizsgálat már jóval azelőtt megkezdődött, mielőtt lepottyant volna az első vakcina:
"1988-tól kezdve végeztünk kérdőíves felmérést a honi ragadozóállomány helyzetéről, ebben főleg a vadászok nyújtottak nagy segítséget - mondja Szemethy. - Az 1992-ben elindult immunizációs program egy elég kemény problémát vetett fel, hiszen senki sem tudta, milyen következményekkel járhat a beavatkozás. A program 1996-ra fedte le a teljes Dunántúlt, tehát a sokak által beharangozott populációdinamikai robbanásnak valamikor 1996 után kellett volna bekövetkeznie. A várakozással ellentétben azonban a magyarországi rókák száma egyenletesen növekedett, körülbelül a tíz éve megkezdett felmérésben foglalt várható növekedési ütem szerint. A dunántúli állomány pedig, amely mára immunis, csak néhány százalékkal lépi túl az alföldi szaporulatot."
Akkor viszont más magyarázatot kell találni a populáció növekedésére. A magyarázat egyrészt a mezőgazdaság átalakulásában keresendő. Az egybefüggő területek helyén létrejött kis parcellás művelés miatt nincs egységes rágcsálóirtás, ez pedig a potenciális zsákmányállatok elszaporodásához vezetett. Ellentétben a közhiedelemmel, a rókák étrendjét körülbelül nyolcvan százalékban az egerek teszik ki, a szaporodás pedig elsősorban a táplálék függvénye.
A megnövekedett populációt valamilyen módon féken kell tartani. A hazai vadászok azonban nem rendelkeznek ehhez elegendő eszközzel, ugyanis hazánk 1990-ben csatlakozott a berni konvencióhoz, mely megtiltja a mérgek és a szenvedést okozó, nem szelektív ölőcsapdák használatát.
Vadgazdák
A fő probléma a -mára szerencsére átalakulóban lévő - téves germán vadászfelfogásban keresendő, mely körülbelül arról szól, hogy mi jobban tudjuk, mint a természet.
A turisták által látogatott Balaton-parton akár hatvan-hetven német márkát is adnak egy-egy szépen kikészített rókaprémért. Ezáltal egyes vadőrök számára épp a róka vált haszonállattá.
A másik probléma a rókák urbanizációja. Az állatok már nem olyan félénkek, mint tizenöt-húsz éve. Mivel az emberek magatartása is megváltozott, a rókák vették a bátorságot, és odaköltöztek a városok körüli erdőkbe. Eleséget bőségesen találnak a szeméttárolókban, ráadásul néhány helyen még etetik is őket. A következő lépés az lesz, hogy már lakni is a településeken fognak.
A folyamat Nyugaton már végbement (azóta is áldják az immunizációt, mert a beköltözött állatok legalább már nem veszettek).
Ez pedig már nemcsak a vadászok baja, hanem az önkormányzatoké és az ÁNTSZ-é.
Szabó Gergely
