Az eredeti tervek szerint a Mirt már tavaly le kellett volna hozni, az oroszok azonban húzzák-halasztják a dolgot, rakétamotorjaival időről időre visszalökik a lassan ereszkedő, jó ideje lakatlan monstrumot. Az amerikaiak már szabadulnának a Mirtől (lásd: Kozmikus Buhera, Magyar Narancs, 1997. április 3.), amelyre 1995 óta csillagászati összeget költöttek, és azt szeretnék, ha az oroszok inkább az új űrállomáshoz (International Space Station, ISS) építendő modulokra koncentrálnának. Az első modult (Zarja, avagy Functional Cargo Block) többszöri halasztás után tavaly november 20-án egy Proton hordozórakéta, a másodikat (Unity Node) december 3-án az egyik űrrepülőgép állította pályára, most pedig a Discovery további két tonna alkatrészt vitt magával, de ez még csak a kezdet kezdete. Összesen több mint száz modulból épül majd fel az állomás, ehhez negyven-egynéhány orosz rakétára lesz szükség, a kisebb elemeket pedig amerikai űrrepülőgépekkel juttatják fel.
Az állomás 2005-ben már
két futballpályányi
nagyságú lesz: hossza 95 méter, szélessége 108 méter, tömege 456 tonna, és 407 km átlagmagasságú pályán fog keringeni. Maximális befogadóképessége 7 fő, a munka- és lakóterek nagysága eléri majd a 13800 köbmétert - ez nagyjából két Boeing-747-es utasterének felel meg. Bár a munka és a költségek nagyobb részét az USA vállalta magára, további tizennégy nemzet fogott össze a cél érdekében: Kanada, Japán, Oroszország, illetve az Európai Ûrügynökség (ESA) tagjai: Belgium, Dánia, Franciaország, Németország, Olaszország, Hollandia, Norvégia, Spanyolország, Svédország, Svájc és Nagy-Britannia. A következő neuralgikus pont a szintén orosz építésű szervizmodul, amely az űrállomás központja lesz - jelenleg őszre ígéri az Orosz Ûrügynökség, de idén mondtak már áprilist és júliust is. Az amerikaiak mindenesetre elkezdték egy pótalkatrész kifejlesztését, ha esetleg mégsem készülne el a kulcsfontosságú modul.
Az amerikaiak eredetileg a Mir versenytársának szánták az állomást, eredeti neve - amit még Ronald Reagantől kapott 1988-ban - Freedom (Szabadság) volt. A következő években azonban a kongresszus drasztikusan megnyirbálta az űrprogramok támogatását, a terv papíron maradt, 1993-ban pedig Clinton úgy döntött, hogy az állomás megvalósításához hiányzó összeget nemzetközi összefogás útján kell előteremteni. A projekt hivatalos neve Alfa Nemzetközi Ûrállomásra módosult. Az amerikaiak a Mir finanszírozásának egyik feltételéül is az ISS építésében való orosz szerepvállalást kötötték ki, ami akkor logikus lépésnek tűnt, de azóta többe került, mint ha egyedül építkeznének: az oroszok határidő-tologatása eddig 1,5 milliárd dolláros kárt okozott a NASA-nak, és további 800 milliót a program legnagyobb beszállítójának, a Boeingnek. A teljes felépítéshez szükséges összeget amerikai részről jelenleg 40 és 60 milliárd dollár között becsülik, ebben benne van az új mentőhajó, az X-38 kifejlesztése is. Ez
a csalagút árának háromszorosa,
és még egyszer ennyibe fog kerülni az állomás üzemeltetése a tizenöt évre becsült élettartama végéig.
A Discovery június 6-án tér vissza az Alfáról, ahol több más teendőjük mellett ventilátort cserélnek a Zarjában, a vadonatúj modul szellőzése ugyanis túl zajosnak bizonyult. Az első állandó legénység a szervizmodul felbocsátása után, talán 2000-ben veszi birtokba a terepet: Szergej Krikalev, Jurij Gizdenko és Bill Sepherd 1996 óta készül a küldetésre, amely öt hónapig fog tartani, a napelemek, a robotkar és a laboratóriumi modul beépítése lesz a feladatuk.
Bodoky Tamás
További információk:
http://station.nasa.gov/station/
Pechszéria
A pénzügyi gondokkal küszködő orosz űripar a múlt héten újabb döfést kapott: egy kétes hírű angol üzletember elhitette az illetékesekkel, hogy hajlandó volna százmillió dollárt fizetni egy látogatásért a Miren. Peter Lewellyn, a szemétkirály elsősorban hulladékfeldolgozással foglalkozik, de az USA-ban és Ausztráliában már priuszt szerzett csalás miatt. Az oroszok egy darabig megmentőként ünnepelték, és már a kiképzése is megkezdődött Bajkonurban, amikor kiderült, hogy az ígért összeget esze ágában sincs átutalni a csőd szélén táncoló Energija konszernnek.
Az amerikaiak rejtélyes rakétameghibásodások miatt veszítettek mintegy 3,5 milliárd dollárt az elmúlt egy év során. Három Titan-4, két Delta-3 és egy Athena típusú hordozó robbant fel vagy vált irányíthatatlanná tavaly augusztus óta, több százmillió dollár értékű műholdakkal a fedélzetükön.
Modulok
A Zarja (FGB) az elektromosság előállítását és a kommunikációs rendszer működését biztosítja, a további modulok megérkezése után elsősorban raktárként funkcionál majd. A Unity Node összekötő elemként funkcionál, átjáróként a lakómodulba és a fő légzsilip felé, de feladata lesz az eltérő szabványú orosz és amerikai technológiák közötti együttműködés biztosítása is. Az orosz kommunikációs rendszerek ugyanis analóg, míg az amerikaiak digitális elven működnek, a navigáció terén pedig súlyos problémákat okoz, hogy másutt van a térbeli helyzet meghatározásához szükséges x, y és z tengely.
A szervizmodul lesz a legfontosabb orosz hozzájárulás az űrállomáshoz, ha végre fellövik. Feladatai között szerepel a lakónegyed biztosítása, az életfenntartó rendszerek üzemeltetése, az elektromos energia elosztása, az űrállomás hajtóműveinek vezérlése, a repülés felügyelete, ellenőrzése, az adatok feldolgozása, továbbá a földi irányítókkal kapcsolatot tartó kommunikációs rendszer működtetése. Alegtöbb rendszert később amerikai berendezésekre cserélik le, ez a modul azonban állandó szerkezeti és működési központ marad.
Kanada a mobil szervizrendszerrel (Mobile Servicing System, MSS) járul hozzá a Nemzetközi űrállomáshoz. Ez a robotrendszer kulcsszerepet játszik majd az űrállomás összeszerelésében és karbantartásában. Berendezéseket és különféle eszközöket mozgat az űrállomás körül, pályára állít és befog műholdakat, segít az űrállomáson kívüli munkákat végző űrhajósoknak, továbbá az űrállomás burkolatához rögzített műszerek és berendezések karbantartását végzi. A mobil szervizrendszer kulcsdarabja a Canadarmnak nevezett robotkar, amely az űrsiklókon jelenleg alkalmazott robotkarok újabb változata: 17 méter hosszú, és 7 darab, motorral mozgatható ízülete van.
Az első években a legénység mentését egy Szojuz űrhajó visszatérő kapszulájával oldják meg, ebben azonban csupán három fő részére van elég hely. A hétfősre tervezett végleges csapat biztonsága érdekében a NASA egy új mentőegységet fejleszt, amely az X-38 nevet kapta. Az X-38 külsőre az űrrepülőgépre hasonlít, és szintén többször felhasználható. A jármű kb. 8,5 méter hosszú és 5 méter széles, életfenntartó rendszerei mintegy 9 órányi repülést engednek meg. A landolás teljesen automatikus, de a legénység beavatkozhat, ha ezt szükségesnek tartja. A mentés során a Föld felé való lökést megadó hajtómű leállása és ledobása után a jármű siklórepüléssel közlekedik, majd ejtőernyővel ér földet.
