Rudabánya, ahogy arra a kicsit idősebbek emlékeznek, egykoron a hamvába holt magyar nehézipari program egyik jelképe volt: a mai országterületen itt bányásztak egyedül - meglehet, viszonylag alacsony fémtartalmú - vasércet. A kitermelés még a dualizmus idején indult, és 1985-ben zárt be végleg a külszíni vasérckitermelés - ám addigra már valami egészen mást kerestek arrafelé a kutatók. Olyan leleteket, melyek nem annyira kurrens piaci áruk, inkább kultúr- és természettörténeti jelentőségük miatt fontosak. A vasérctelepek feletti meddőt sokáig robbantással aprították és szállították el innen tonnaszámra - alkalmasint felbecsülhetetlen értékű és mennyiségű paleontológiai leletet pusztítva el végérvényesen. A rudabányai leletmentés atyja, Hernyák Gábor geológus is a kitermelésben dolgozott először - mikor 1967-ben, a meddőréteg törmelékei között megtalálta az első majomállkapocs-darabot. A rendszeres ásatások 1971-től indultak előbb Kretzoi Miklós, majd 1978-tól Kordos László vezetésével - a munkába (és persze az ásatások finanszírozásába) utóbb bekapcsolódtak kanadai kutatók is - mindenekelőtt David R. Begun, a Torontói Egyetem antropológus-professzora. ő a kilencvenes évek elején még a Barcelona melletti Can Llobateres-i feltárásoknál dolgozott - itt találta meg a 9-10 millió éves folyóparti üledékben a Dryopithecus laietanus koponyáját. Csakhogy a spanyol és a kanadai kutatók véleménye gyökeresen eltért a lelet rendszertani, evolúciós helyének értelmezéséről - s ezen sikerült is alaposan összeveszniük. Míg a spanyolok szerint az ott talált Dryopithecusok inkább az ázsiai, a későbbi orangután leszármazási vonalához sorolt Sivapithecusok mellé sorolandók - addig Begun szerint az itteni Dryopithecusok (és rudabányai oldalági rokonaik!) inkább a csimpánzok, gorillák és nem mellesleg a ma élő ember elődei voltak. Eme hipotézisének alátámasztásán dolgozik már jó másfél évtizede Rudabányán a már említett Kordos László, a Magyar Állami Földtani Intézet (MAFI) igazgatója, az itteni leletegyüttes legjelentősebb honi szakértőjének társaságában.
A síri világból
A rudabányai leletegyüttes különlegességét kivételes helyzete és története adja. Létrejöttekor, a földtörténeti harmadkor miocén periódusában (ez durván 23 millió évvel ezelőtt kezdődött, s olyan két és fél millió évvel ezelőttig tartott), azon belül is olyan 9-10 millió éve itt egy lefolyástalan, messziről bűzlő, mocsaras szurdok volt. A gyakori és bőséges esővíz (ne felejtsük: akkoriban a Kárpát-medence környékén még nedves szubtrópusi, illetve kifejezetten trópusi volt a klíma!) ide hordta a környék összes állati tetemét, melyek szépen lerakódtak e természetes (a kutatók leírását idézve) "dögkútban", és csupán arra vártak, hogy szorgalmas kutatók előássák őket. Habár a miocén kor (a mai faunára már meglehetősen hasonlatos) állatvilágának valamennyi képviselőjét fellelték eme természetes tömegsírban (a masztodontól az ősorrszarvúkon át ősi hüllőmaradványokig), minket leginkább a majomősök s a feltételezhető emberelődök maradványai érdekelnek, akik egykoron szintúgy itt hagyták a fogukat, s szerencsés esetben egyéb testrészeiket is. Pontosan ebben rejlik Rudabánya kivételes jellege: ebből a periódusból Európában még sehol sem került elő ilyen gazdagságú ősmajom-leletegyüttes. Tíz évvel ezelőtt még Gabi, a 10 millió éves majomhölgy volt a sztár, akinek minden eddiginél épebb koponyáját az akkor már idős Hernyák Gábor találta meg szinte véletlenül, az üledékbe ágyazva. Idén viszont két fontos felfedezést is tettek a kutatók. Egyrészt megtalálták a Rudapithecus (ezt a nevet ne keressék a nemzetközi szakirodalomban - az e korból származó európai emberszabásúak neve egységesen Dryopithecus) társaságában itt élt másik őshominida, az Anapithecus hernyaki alsó állkapcsát (a felső már korábban előkerült!). E kettő vizsgálata alapján bebizonyosodott, hogy a két egymással párhuzamosan élő, közös ökológiai fülkén osztozó ősmajom nagyjából egy súlycsoportba is tartozott. Másrészt sikerült megtalálni az itt élt Rudapithecus egyik példányának kéztőcsontját, kézközépcsontját és ujjperceit. Ezek szerkezeti elemzéséből kiderült, hogy az itteni Dryopithecusok kéztövét ugyanúgy hét csontocska alkotja, mint az emberét, a csimpánzét és a gorilláét, s a hétből két csont ugyanúgy összenőtt, ahogy a tisztelt leszármazottaknál. Persze még vitatott, hogy ennek mi is a pontos jelentősége. Akadnak, akik szerint annyit bizonyít, hogy az ember elődei - legközelebbi rokonainkhoz hasonlóan - a kézhátukon jártak. Más kutatók viszont megkérdőjelezik ezt az elméletet, s állítják, hogy attól kezdve, hogy eleink lejöttek a fáról, rögvest két hátsó lábukra álltak, és ama bizonyos összenövés inkább a fán lakó életmód bizonyítéka. Ugyanezen ősemberkutatók (legutóbb például az amerikai Duke Egyetem két kutatója, Tracy Kivell és Daniel Schmitt) azt is fel szokták hozni, hogy nem létezik olyan, a közvetlen emberi leszármazási vonalból származó lelet, amely kézháton járó hominidától származna. Azt viszont nekik is el kell ismerniük, hogy az emberi és a rokon főemlősi vonal hipotetikus elválásának környékéről, úgy hétmillió évvel ezelőttről semmilyen paleontológiai nyomunk sincs - mi több, a kronológiából több millió év egyszerűen hiányzik, s ennek kitöltése, továbbá a hiány magyarázata alaposan megdolgoztatja a paleoantropológusok fantáziáját.
Rudi, hol vagy?
A paleontológiai "filmszakadás" a rudabányai leleteknél is remekül követhető. Olyan 9 millió évvel ezelőtt eltűnnek innen az ősmajmok (mind a Rudapithecus, mind az Anapithecus), amire két különböző magyarázat is létezik. Az egyik szerint egyszerűen kihaltak, mint annyi más, a környezeti változásokkal vagy az intelligensebb, ügyesebb és kegyetlenebb vetélytárssal (főként hominida elődeinkkel) megbirkózni képtelen emberszabásúak. A másik hipotézis nagyobb ívű, s látnivalón ezt támogatja Kordos és Begun is. E szerint az alapvetően Afrikában kialakult ősfőemlősök (ugye, innen származnak a legkorábbi, már a mai leszármazási vonalak felé mutató leletek, például a Viktória-tó egyik szigetén fellelt, úgy 16 millió éves Proconsul) legkésőbb tízmillió éve megjelentek Eurázsiában is. Mindennek egyszerű geológiai oka volt: az afrikai kőzetlemez mozgása közben ütközött az eurázsiaival, így azután közvetlen földrajzi kapcsolat jött létre a két kontinens között. Így jelennek meg Európában a Dryopithecusok (többek között a mi Rudink és Gabink), a törökországi Ankarapithecusok (9 millió éve), majd az indiai Sivapithecusok és a kínai Lufengpithecusok úgy 8 millió éve - ez utóbbiak már közvetlenül az orangután felé mutató leszármazási ághoz tartoznak. Az európai őshominidákat viszont egy klímaváltozási hullám elűzte addigi lakhelyükről: a trópusi őserdők és a ligetes szavannák visszahúzódtak mai növényföldrajzi pozícióikba, Afrikába, az Egyenlítő környékére. 'ket követték nagyon-nagyon távoli elődeink is ide, az emberi faj későbbi bölcsőjébe - a fenti evolúciós hipotézis szerint eme migránsok valamennyien viselték az öszszenőtt kéztőcsontocskákat, a rokonság hipotetikus bizonyítékait. Itt, Afrikában vált azután ketté előbb a gorillák és a többi hominida, majd a csimpánzok, bonobók és az emberek leszármazási vonala. "Csupán" annyi a gond, hogy eme vélelmezett elágazási pont környékén s ettől kezdve - csaknem az Australopithecusok (de mindenesetre az ötmillió éve megjelent, s tán már ezek elődeinek tekinthető Ardipithecusok) megjelenéséig hiányzik több millió év leletanyaga. Így azután az egész teória lóg a levegőben - igaz, az elágazásra akadnak közvetett, molekuláris biológiai bizonyítékok! Kordos professzor szerint főként geológiai okokból hiányzik a szükséges afrikai leletanyag a 14 és 7 millió évvel ezelőtti periódusból - pedig éppen ez az emberősök szempontjából legjobban kutatott terület... Pechünkre éppen ez idő tájt formálódott az Etióp-magasföld, s az ezzel járó heves, egész Kelet-Afrikára, azaz az emberiség vélelmezett bölcsőjére kiterjedő vulkanizmus inkább pusztította és elfedte a leleteket, mintsem számunkra is könynyen elérhető helyen konzerválta volna őket. A legendás, örök "hiányzó láncszemek" tehát még meg is lehetnek a sokszor kilométer vastag vulkanikus lerakódás (láva, piroklasztikum) alatt - csak győzzük kivakarni őket.
Annyi bizonyos, hogy oly ritkán kerül elő bármilyen őshominida lelet, hogy minden, az őstörténet kiegészítéséhez hozzájáruló maradvány tudományos szenzációnak számít - így az új rudabányai ősmajommaradványok is. Ezekből mind jobban kirajzolódik az ősemberszabásúak képe: arcuk már erősen megrövidült, homlokereszük igencsak fejlett, szemüregük viszonylag nagy és a két szem közel is állt egymáshoz. Termetük még aránylag kicsiny - Gabi 120 centiméter magas, súlyát például valamivel több mint húsz kilogrammosra teszik, s a koponya űrmértéke is a 300 köbcentimétert alig meghaladó lehetett. Az őshölgy még négy lábon járt, növényeket fogyasztott, szemfoga és testmérete a máig ható nemi dimorfizmus jegyében kisebb volt, mint a hím ősmajmoké. A leleteket feltáró tudósok amúgy azt tervezik, hogy egy ideig "altatják" az itteni őslénytani kincsesbánya feltárását - remélve, hogy a következő tudósgeneráció, immáron a rohamléptékben fejlődő technológia áldásait is kihasználva, sokkal többet tud majd kihozni az itteni leletekből, többek között olyan információkat is, melyekre ma még gondolni sem tudunk. A kutatások persze nem állnak le, csupán új irányt vesznek. A közelben, egy viszonylag frissen megszikkadt iszapfolyás alatt folyik tovább az ősleletek utáni keresgélés (innen került elő még a hatvanas években a Rudapithecus két állkapocsdarabja is), míg egy kicsit távolabb, az alsótelkesi felhagyott gipszkitermelés helyén nyílik a második ásatás. A geológiai adottságok itt is kecsegtetőek, a fedőréteg feltűnően hasonlatos a rudabányaihoz.
