Konyhai kémia LXI. – Kenyérsütés otthon

Sikértörténet

Tudomány

A kényszerű bezártság miatt is sokak szenvedélye lett a kenyérsütés. Biztosan nem árt tudni, hogy mi történik közben a tésztával.

Gondolhatjuk, hogy a kenyérsütés afféle atavisztikus ösztönként foglalkoztatja annyira az embereket, de valószínűbb, hogy legtöbbünk fantáziáját a kenyér misztériumán túl a családi legendák mozgatják. Hány és hány történetet hallunk a kenyeret maga sütő nagymamáról, dédmamáról, még ha ezek az emlékek többnyire a világháború utáni nélkülözéssel kapcsolódnak is össze. Napjainkban a saját kenyér sütése valóságos versengésbe csapott át: tarka gazdagságban keringő receptek és frissen sült kenyércsendéletek versenyeznek egymással a tilalmak miatt most már egyed­uralkodó virtuális közösségi térben.

Persze azért is választják sokan a saját kezű kenyérdagasztást és -sütést, mert a nem alaptalan félelem napjaiban iszonyodnak a mások által „összefogdosott” kenyértől, péksüteménytől. (A nem kívánt kontaktusból eredő fertőzési kockázatok kivédésére szokták javasolni akár orvosok is a boltban vásárolt pékáru gyors, vízvesztéshez még éppen nem vezető felmelegítését – mondjuk sütőben.)

 

Megkel szépen

A tankönyvi definíció szerint kenyérnek nevezzük a lisztből, vízből és sóból élesztős/kovászos lazítással készült, sütéssel előállított pékművészeti alkotást. Itt persze megállhatunk egy pillanatra, mivel számos embertársunk – sokszor nehezen belátható okokból – kerüli az élesztő használatát. A lisztből, vízből, sóból gyúrt tésztához valamilyen savat adagolnak (például ecetet, tejbe keverve), ehhez jön a szódabikarbóna, és az összegyúrt tészta kelesztés nélkül mehet is a sütőbe, elvégre a sav-bázis reakció nyomán keletkező szén-dioxid menet közben úgyis felfújja a kenyeret. Ám minket most elsősorban az „igazi”, kovászos kenyér készítésének rejtelmei érdekelnek, márpedig az ehhez gyúrt, dagasztott, kelesztett kenyértészta sorsa már jóval a kemencében kisütést megelőzően, az erjedési folyamatok során eldől.

A jó kenyér anyagát már nyers tészta korában jótékony mikroorganizmusok veszik kezelésbe, ezek áldásos működésének eredménye számos olyan vegyület, amelyek később, magasabb hőmérsékleten átalakulva alakítják ki a kenyér ellenállhatatlan ízét és aromáját. A kenyértészta kulcsa pedig a kovász, amelyet többféleképpen lehet készíteni, de a lényeg, hogy egy olyan vízből, lisztből és mikroorganizmusokból álló koktélt kell előállítanunk, amelyben az élesztőgombák éppúgy jelen vannak, mint a tejsavas, illetve az ecetsavas erjedést okozó mikrobák (baktériumok). Saját kovászunk előállításához használhatunk boltban kapható élesztőt vagy szárított kovászt – ha először csinálunk kenyeret, akkor nagy valószínűséggel erre fogunk fanyalodni (utóbbiban mindig akad tejsavó is). De reciklálhatjuk korábbi kenyérsütések maradékát is (pl. úgynevezett öregtésztát, illetve kovászmagot). Ha korábban csináltunk erjesztéssel kelesztett tésztát, abból egy adag az újabb erjedési folyamatot is beindítja, majd az új tésztából is eltehetünk későbbre (így azután egy sütőipari ördögi kört hozunk létre). Az ilyen-olyan mikrobák pedig csodát tesznek a kenyér anyagával, az élesztőgombák enzimjeinek hatására a lisztben lévő keményítőszemcsék tartalma részben egyszerűbb cukrokra bomlik, majd azok szén-dioxid-termelődés közben alkoholos erjedésen esnek át. Az ilyenkor képződő etil-alkoholt később már hiába is keresnénk a kész kenyérben: sütés közben bizony jól elillan. A szén-dioxid viszont annál jelentősebb szerepet játszik a kenyér textúrájának kialakításában: ez fogja a kézi vagy gépi dagasztással homogenizált kenyértésztát jó alaposan felfújni.

A búza (no meg a kenyérkészítésre szintén felhasználható rozs és az árpa) magjának endospermiumában (a csírát tápláló szövetben) kulcsfontosságú fehérjéket is találunk a keményítő mellett. A gliadin és a glutenin (hogy csak a két legfontosabbat említsük) a búzaszemek fehérjetartalmának 80 százalékát teszi ki: ezeket hívjuk együtt gluténnek, avagy élelmiszer-technológiai vonatkozásban sikérnek. Nekik köszönhető, hogy víz jelenlétében egy sajátos fehérjeváz (ún. sikérváz) alakul ki a dagasztott, kelesztett kenyértésztában, és ez az, ami mintegy rabul ejti a dagasztás közben a tésztába vitt levegőt és az erjedés közben keletkező szén-dioxidot (közben a reakcióhő fel is melegíti a tésztát, ez pedig kedvez a tejsavbaktériumoknak).

De erjedés közben a tésztában lévő fehérje sem marad változatlan kémiai összetételű! A tejsavbaktériumok ugyanis nem csupán egy speciális fermentációs folyamatért felelősek, hanem közben megváltoztatják a tészta pH-ját is, ami határozottan savas lesz (ennél még erősebben savas a kelesztéshez használt kovász). Ennek hatására a tészta fehérjemolekulái is átalakulnak (hidrolizálnak), vagy az enzimek (pl. proteáz) hatására részlegesen lebomlanak, és közben jó néhány, a kenyér végső ízéért, zamatáért felelős vegyület is keletkezik.

Szólnunk kell még a sóról, amelyet zömmel már a dagasztás során adunk a tésztához. Ha korábban adnánk hozzá, és a minimálisnál nagyobb mennyiségben, az bezavarna a kovászban található mikroorganizmusok egy részének aktivitásába, ám később, finoman adagolva afféle szabályozó szerepet is játszik – már csak ezért sem nélkülözhető. Persze nem minden mikroorganizmus olyan érzékeny a sóra, a tejsavbaktériumok például aligha, máskülönben nem is tudnánk kovászos uborkát vagy savanyú káposztát készíteni.

A fentiek inkább az ortodox, fehér búzalisztből kiinduló, kovászos kenyérkészítésre vonatkoznak. Ha nem ezekből az anyagokból indulunk ki, akkor is süthetünk kenyeret, de ennek tulajdonságai biztosan mások is lesznek. A rozsliszt fehérjetartalma például nem tud vázalkotó sikérré kapcsolódni, mivel vízzel egyfajta sűrű kolloidot képezne, amibe azután beágyazódnak a rozslisztben lévő keményítő- és cellulózszemcsék. Éppen ezért a rozslisztből készült tészták sohasem lesznek annyira rugalmasak, mint a búzalisztből nyert tészta, viszont annál képlékenyebbek, nyúlósabbak. A teljes kiőrlésű liszt használata sem könnyíti meg, hogy megkeljen a kenyértésztánk, de tudjuk, a kihívások edzik a jellemet, ráadásul az így kapott kenyér sok tekintetben egészségesebb, de legalábbis bizonyos tápanyagokban és mikroelemekben, rostokban gazdagabb is a fehér kenyérnél.

 

Kemencébe, zsupsz!

A nyers tészta anyaga a többórányi kelesztés, az erjedés folyamatai nyomán átalakult, benne létrejött a térhálós sikérszerkezet, térfogata pedig jelentősen megnőtt. A jó alaposan megkelt kenyértésztából kerekded, szögletes, esetleg forgásellipszoid cipót, kenyeret gyúrhatunk, és már mehet is be a sütésre használt kemencébe, légkeveréses sütőbe vagy más alkalmas eszközbe. A cipókból kimaradó kenyértésztából pedig olajban kisüthetünk pár lángost, aminek már a gondolatától is kileng a szobamérleg.

A sütnivaló kenyerek felszínét be szokták kenni tojássárgájával, de ez akár hanyagolható is, a kenyér felszínén és mélyén úgyis számos izgalmas reakció játszódik le. A rafináltabb kenyérsütőkben lehetőség van arra is, hogy előbb magasabb hőmérsékleten (270–300 Celsius-fokon, gőzzel teli légtérben) kialakítsák a kenyér héjszerkezetét, majd némileg alacsonyabb hőmérsékleten (200–260 fokon) jól átsüssék a kenyeret, míg a házilagos kenyérsütés esetén jórészt egy fázisban zajlik a folyamat. Egyvalami azonban nem változik: a kenyér külső részét és belsejét mindenképpen egészen más hőterhelés éri, ennek megfelelően a héja akár 180 fokig melegszik a sütés során, míg a belseje nagyjából a víz forráspontját éri el (elvégre némi víz azért mindvégig marad benne, különben ehetetlenül száraz lenne a kenyér).

A kenyér héja minden szempontból kulcsfontosságú: egyrészt benntartja a nedvesség egy részét, illetve a belül is képződő aromaanyagokat, másrészt olyan kémiai átalakulások helyszíne, amelyek megszabják a frissen sült kenyér illatát és ízét. A hőmérséklet emelkedésével ugyanis először is a fehérjék alakulnak át (elcsirizesednek), majd magasabb hőmérsékleten a tészta egyszerűbb, de főleg összetett cukrokból álló anyaga kezd átalakulni. Előbb világos, később barna dextrinek jönnek létre, majd 150 Celsius-fok körül beindul a karamellképződés, amely szinte felmérhetetlenül sok íz- és aromaanyagot állít elő. Ennél is magasabb hőmérsékleten pedig bekövetkezik a Maillard-reakció, a nem enzimalapú barnulás következő fázisa, amelynek során a kenyérhéj fehérje (aminosav) és cukor összetevői lépnek reakcióba egymással rendkívül sok ízletes és jó illatú kémiai anyagot kibocsátva. Némelyik közülük létrejön a kukoricapattogtatás vagy tortillasütés közben is (mint az acetil-tetrahidropiridin), mások specifikusan a kenyérre jellemzőek.

Amikor a vegyészek laborban próbálták modellezni a kenyérhéjban található illat- és aromakoktél összetételét, úgy találták, hogy több mint egy tucat különböző vegyület a fő felelős az ellenállhatatlan ízért (de akad még mellettük vagy száz másik is). Ehhez jönnek még a kenyér belében megbújó molekulák, amelyek az erjesztett tészta (a kenyérhéjnál egy fokkal alacsonyabb hőmérsékleten történő) sütése során jöttek létre, de részben a héjban zajló folyamatok (pl. a már említett Maillard-reakció) nyomán keletkeztek, és kerültek a kenyérbélbe diffúzió révén. A sütőből, kenyérsütőből, netán házi kemencéből kihúzott kenyér héját szokás még kis vízzel is megnedvesíteni, így azután a felülete szép fényes lesz, bár tudjuk, nem mindenki bukik az efféle olcsó optikai tuningra.

Neked ajánljuk