Tőrbe csalva

Ritka állatokat és növényeket fenyeget a sors, hogy életükről mások döntsenek kényük-kedvük szerint. Számos állatfaj állománya még a hajdani, minden szempontból szabályszerű vadászatok nyomán csappant meg.

Az orvvadászat rég elvesztette hamis fényű, Robin Hood-i romantikáját. Ha jó ideig megértéssel is kezelte az empatikus utókor a puszta megélhetésért folytatott rapsickodást, ma már elsősorban a nyers üzleti haszon (s itt mindegy, hogy piti vagy egészen nagy üzletekről beszélünk), illetve a puszta passzió a lényege. A ritka állatok és növények vesztéhez sokszor az anyagi szükség is hozzájárul. Nem is mindig azáltal, hogy az orvvadászok a zsákmány húsából etetnék családjukat, bár erre is van példa – inkább a ritkaságok iránt megmutatkozó erős, pénzben jól kifejeződő piaci kereslet a csábító. Jellemző, hogy a leleplezett orvvadászok még az Egyesült Államokban is a szegénységet és a hússzükségletet nevezik meg fő motivációjukként.

Bűnjelek

Fotó: Kin Cheung / MTI/AP

Riasztó esetek

Azt gondolhatnánk naivan, hogy napjainkban, amikor sokkal több figyelem jut a veszélyeztetett fajoknak, és sokkal erősebb a környezettudatos gondolkodás, talán nagyobb biztonságban is vannak. Ezzel szemben naponta újabb botrányokról értesül a világ, bár ebből a szempontból egy sűrűn monitorozott zimbabwei hím oroszlán minapi kilövése, mondhatni, atipikus. Ugyan­is Cecilt egy legálisan, engedéllyel ügyködő vadász (az amúgy notórius szabályszegő amerikai fogorvos, Walter Palmer) lőtte le az őt segítő hivatásos puskás ember segítségével. Csakhogy rossz példányt rossz helyen gyilkoltak meg, az állatkínzást is megvaló­sító módszerekkel: íjjal, nyíllal, ­elcsalva a jószágot a védett övezetből, ami e tettet az orvvadászat körébe sorolja. Hogy mennyire nem kiragadott példa mindez, mutatja, hogy a nagyvadak ­elleni „merényletek” az előtt és azóta is mindennaposak. Az eddigi legbrutálisabb atrocitás során két éve éppen az oroszlánvadászat kapcsán emlegetett zimbabwei Hwangwe Nemzeti Parkban mérgeztek meg ciánnal (!) egy elefántitatót, amelynek következtében becslés szerint 100-150 (esetleg még több) példány pusztult el. Az elefántcsont iránti világméretű kereslet hamarosan megpecsételheti a vadon élő elefántok sorsát, és nem járnak jobban az orrszarvúak sem, akiknek a tülke különösen Vietnamban ke­resett amúgy nem létező gyógyhatása miatt. Az eufemisztikusan „hagyományos kínai orvoslásnak” nevezett mágikus praxis (leginkább primitív kuruzslás) igényei számos fajt fenyegetnek: nem csupán a gyakorta emlegetett, epéjük miatt vadászott vagy fogva tartott medvékről, a csontjaik miatt megölt tigrisekről beszélünk, hanem számtalan ma már ritka fajról. Ráadásul az erős kereslet nem csupán Kína, de a távolabbi vidékek, a délkelet-ázsiai térség, Szibéria, sőt más kontinensek élővilágát is fenyegeti. A védett fajok orvvadászata s emiatt bekövetkező állománycsökkenése, minden kulturális előítélet dacára, ugyanolyan probléma a világ némely fejlett országában, mint Latin-Amerikában, Afrikában vagy az indiai szubkontinens dzsungeleiben.

Halat s vadat

A jelenség ökológiai jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni, ezért a környezetvédelemmel foglalkozó kutatók javasolták az orvvadászat (angolul poaching) fogalmának kiterjesztését: immár nem csupán állatok illegális elejtését, befogását, kihalászását, de védett növények illegális begyűjtését is érthetjük alatta. Noha a nemzetközi szervezetek védettségi listáján szereplő fajok levadászása (begyűjtése) szörnyű, természet elleni gaztettnek minősül és általában a nemzeti jogrendszerek szankcionálják, sajnos nem mindenhol, és nem is mindet.

A sportszerűtlen módszerek száma végtelen: a legtriviálisabb, hogy vadászható állatokra mennek a ­vadászszezonon kívül, mond­juk, a különösen kényes szaporodási idő­szakban. Az orvvadászok használhatnak gépfegyvert (emlékszünk, nálunk is vádoltak ezzel néhai honvédelmi minisztert), robbanóanyagokat, csapdákat, közöttük igen brutális típusokat (medvecsapda, vidravas). Élhetnek az illegális csali módszerével, elkábíthatják vagy meg is ölhetik az állatokat mérgekkel, gyógyszerekkel, s a befogott, elrabolt védett ­állatra vadászhatnak afféle házi vadasparki körülmények között. Hajthatják a vadat kutyákkal is – más lapra tartozik, hogy a vadászat szépségei iránt kevésbé fogékony „laikusnak” nehezen lehet elmagyarázni egy hagyományos rókavadászat és a kiéheztetett kutyákkal szakadékba űzött, majd ott agyonvert szarvas magyarországi esete közötti vadász­etikai különbséget. (A magyar helyzetről lásd keretes írásunkat.)

Hatások és ellenhatások

Az orvvadászat kártételei között olyan összetett következményeket is találunk, melyekre talán nem is gondolnánk. A primer hatás természetesen az állománycsökkenés: jó néhány veszélyeztetett fajnál (nagymacskák, medvék, elefántok, orrszarvúak) az ugyancsak az emberekhez köthető élőhelyszűkítés mellett éppen a vadon élő állomány engedély nélküli pusztítása játssza a legfontosabb szerepet. Az így megritkuló fajok (legyenek húsevők, gyümölcsfogyasztók, növényevők, netán ravasz, kombinált konyhát vivő mindenevők) sajátos, többdimenziós hálózatot alkotnak, ami jóval bonyolultabb, mint a sokat és leegyszerűsítve emlegetett tápláléklánc. Előfordulhat, hogy egy élőhelyen még a vegetáció egyensúlyát is a növényevők biztosítják, vagyis a gyümölcs- és magevők számának csökkenése egy életközösségben azzal is járhat, hogy a nagyobb magvakkal bíró fafajok válnak dominánssá, míg a kisebb magvakat hullatók helyileg kipusztulnak.

A kiterjedt orvvadászat (s gondoljunk most a konkrét afrikai példákra) súlyosan érinti a védett területeket is, melyeknek perifé­riáiban előszeretettel lesnek zsákmányra a rapsicok, akik értelemszerűen beszűkítik az effektíven óvott terület határát. Korántsem az ökológiai természetű károk közé tartozik, hogy ha a nemzeti parkokhoz kötődő tömeges illegális állatmészárlások híre elterjed, az rengeteg szafarit látogató turista vagy éppen az államkincstár számára értékes legális vadász kedvét veszi el az adott ország meglátogatásától.

Az orvvadászatnak akad egy nem lebecsülhető, kártékony, szin­te programozott mellékhatása: az emberre is veszélyes kór­okozókat szabadít el az állatvilágból. A legismertebb éppen az ebolavírusé: az eredeti, 1976-os Kongó-medencei járvány kitöréséért az orvva­dászatot és az abból származó bushmeatfogyasztást tették fe­lelőssé, mivel a hordozók között éppúgy lehettek főemlős roko­naink, csimpánzok, gorillák, pá­viánok (ezek túlnyomórészt védettek), mint gyümölcsevő denevérek. A súlyos akut légzési szindróma, népszerű nevén a SARS hongkongi felbukkanásáért az amúgy védett, veszélyeztetett állományú, mégis vadászott ragadozó és mindenevő kisemlősök (álcás pálmasodró, pézsma borznyest, nyestkutya) húspiaci felbukkanása okolható.  És ne felejtsük azt sem, hogy az egyik hipotézis szerint a kameruni csimpánzpopulációban élő majomvírus volt a forrása az emberre valamikor a hetvenes években átugró HIV-nek is.

Paradox módon az orvvadászat súlyosan érinti azokat a hagyományos vadászó-halászó törzsi közösségeket is, amelyek évezre­deken át zsákmányoltak anélkül, hogy veszélyeztették volna élőhelyük ökológiai egyensúlyát. Ennek dacára manapság is sokan hajlamosak rájuk kenni egyes állatfajok állománycsökkenését, pedig azért igazából a mindenkori hightech vadászmódszerekkel operáló riválisaik felelősek. Több példa is mutatja, hogy nem csupán a jog tilalma alá eső orvvadászat, de a maguk korában és helyén legálisnak számító, habár mélységesen etikátlan és pusztító módszerek ugyanúgy megtizedelhetnek állományokat. Ismert eset, hogy a passzióból is öldöklő fehéreknek ismétlőfegyvereik segítségével csaknem sikerült kiirtaniuk az észak-amerikai bölényeket, miközben az indián vadászok zsákmány nélkül maradtak, s törzseik már csak emiatt is rezervátumba kényszerültek. De az indiai szubkontinens és Délkelet-Ázsia tigrisállománya sem a hagyományos vadászok miatt ritkult meg: ezt ugyanis az indiai és dél-ázsiai notabilitások, királyi fenségek (rá­dzsák, maharadzsák), no meg az európai gyarmatosítók csillapíthatatlan vadászszenvedélyének köszönheti a világ.

Egy rossz galambfiat?

Az orvvadászat, a rapsickodás Magyarországon is kedvelt műfaj, számtalan példát ismerünk az e téren alkalmazott rafinált módszerek közül: az árammal elpusztított, ritkábban robbanótöltetekkel megölt, a jeges folyómederből összegereblyézett halaktól a sokszor a lehető legbrutálisabban csapdázott madarakig, emlősökig, a paleolit vadászmódszerektől az illegális lőfegyverhasználatig. Némely honfitársunk különös előszeretettel öl védett álla­tokat, amelyeket pusztán elpusztítani kíván – a trófeára, húsra, prémre nem tart igényt. Rendszeresen érkeznek a hírek megmérgezett ritka ragadozó madarakról – őket az apróvad-, esetleg tenyészállat-állományon elkövetett zsákmányolással vádolják, és emiatt gyilkolják meg, bár biztosat nem tudunk, hiszen eddig senki sem állt elő s vallotta meg büszkén, miért is ölt például parlagi sast. A védett vidrák csapdázása sem ritka, őket a halállomány elpusztításával gyanúsítják, többnyire oktalanul. A hozzánk tévedő, ideiglenesen letelepedő és nálunk szigorú védettséget élvező állatok sem járnak mindig jól, tavaly például az egyik Salgótarján mellett felbukkanó medvét intézte el néhány, amúgy engedéllyel bíró, de ezúttal orvul eljáró trófeavadász.