"Újságírói gesztusok" (Ethan Zuckerman, Global Voices)

  • Bodoky Tamás
  • 2006. december 21.

Tudomány

Túl korán adta el a vállalatát, ezért csak 700 ezer dollárt keresett a dotkomlázon Ethan Zuckerman, aki az internetkor hajnalán kimaradt az egyetemről, hogy létrehozza barátaival a világ egyik első ingyenes webtárhely-szolgáltatóját. Azóta különféle nonprofit projekteken dolgozik: a GeekCorps önkénteseket küld a fejlődő országokba, hogy segítsék az internetterjedést, a Global Voices pedig új típusú hírügynökség, amely a tömegmédia által elhanyagolt területekre és nemzetekre hívja fel a figyelmet az ott élő önkéntes, amatőr online-tudósítók, a bloggerek segítségével. Az üzletemberből lett aktivista és médiakutató az OSA meghívására járt Budapesten, és arról beszélt, hogyan demokratizál a civil online média.

Túl korán adta el a vállalatát, ezért csak 700 ezer dollárt keresett a dotkomlázon Ethan Zuckerman, aki az internetkor hajnalán kimaradt az egyetemről, hogy létrehozza barátaival a világ egyik első ingyenes webtárhely-szolgáltatóját. Azóta különféle nonprofit projekteken dolgozik: a GeekCorps önkénteseket küld a fejlődő országokba, hogy segítsék az internetterjedést, a Global Voices pedig új típusú hírügynökség, amely a tömegmédia által elhanyagolt területekre és nemzetekre hívja fel a figyelmet az ott élő önkéntes, amatőr online-tudósítók, a bloggerek segítségével. Az üzletemberből lett aktivista és médiakutató az OSA meghívására járt Budapesten, és arról beszélt, hogyan demokratizál a civil online média.

*

Magyar Narancs: Egyetemistaként a dagara törzs népzenéjét tanulmányozta Ghánában, jelenleg a Harvard Egyetem jogi karán működő Berkman Center for Internet and Society médiakutatója, kutatási területe a médiaérdeklődés globális eloszlása, a médiafigyelem geopolitikai egyenlőtlenségeinek feltérképezése. Mikor és hogyan lett önből internetvállalkozó?

Ethan Zuckerman: A Tripod.com-ot egyetemi barátaimmal, hallgatótársaimmal alapítottuk 1994-ben. Az alapötlet az volt, hogy internetet szolgáltassunk a frissen végzett hallgatóknak, mert az egyetemen már neteztek, de akkor még nem voltak az igényeiknek megfelelő kereskedelmi szolgáltatók. 1994-ben kimaradtam az egyetemről, és csatlakoztam a céghez, amit 1998-ban 58 millió dollárért adtunk el. Az üzleten én személy szerint mindössze 700 ezer dollárt kerestem. Mindenki azt hiszi, hogy a korai internetvállalkozók egytől egyig milliomosok lettek - én nem lettem az, de elég pénzt kerestem ahhoz, hogy azóta olyan nonprofit projektekkel tölthessem az időt, mint a GeekCorps vagy a Global Voices.

MN: Miért a nonprofit, illetve az akadémiai szektorban folytatta pályafutását, miután a Tripodnál már üzletfejlesztési, majd kutatás-fejlesztési alelnöki pozíciót töltött be?

EZ: Soha nem érdekelt a pénz, engem nem motivál a meggazdagodás. Új dolgokat akarok létrehozni. A Tripodnál sem az üzlet érdekelt, hanem hogy egy olyan weboldalt építsünk, amelyen emberek ezrei, sőt milliói kommunikálhatnak egymással. A GeekCorpsnál arra voltam kíváncsi, képesek vagyunk-e segíteni másoknak, hogy internetvállalkozásokat indítsanak Afrikában. A Global Voices alapítójaként pedig azt szeretném megtudni, hogy mi zajlik a blogoszférában - tulajdonképpen a saját kíváncsiságomat szerettem volna kielégíteni, de egyedül nem ment, ezért építettem rá egy egész közösséget.

MN: Hány ember használta a Tripodot fénykorában?

EZ: A Tripod nagyon hasonló a MySpace közösségi oldalhoz, amit nemrégiben 580 millió dollárért vásárolt meg a Murdoch-féle News Corp. Személyes weboldalakat készíthettünk rajta, érdeklődési körrel, barátokkal, bemutatkozással. Persze a MySpace-nél sokkal egyszerűbb volt. A csúcson tizenötmillió felhasználója volt, forgalom szempontjából pedig a világ nyolcadik leglátogatottabb weboldalának számított. Szerencsés pillanatban kezdtük, a kilencvenes évek elején rengetegen ki akarták próbálni a honlapépítést, de még nem volt hozzá tárhely és szolgáltató. Az üzleti modellünk elég egyszerű volt: adunk neked webtárhelyet, és cserében a miénk a hirdetési bevétel. Ezt rengetegen vonzó ajánlatnak tartották.

MN: A dotkomláz éppen csak elkezdődött, amikor eladták a Tripodot. Nem szállt ki túl korán?

EZ: De igen, mi nagyon korán kiszáltunk a dotkomlázból. Mint már említettem, a Tripod 1998-ban 58 millió dollárért kelt el. A hasonló profilú GeoCities csak egy kicsit volt sikeresebb nálunk, valamivel több felhasználóval és nagyjából ugyanannyi bevétellel. Kilenc hónappal később 600 millió dollárért adták el. A fejünket fogtuk, hogy ez őrület, nem érhet annyit az a cég. Újabb három hónap elteltével egy mindkettőnknél kevésbé sikeres versenytársunk, a globe.com 1,5 milliárd dollárért cserélt gazdát. Csak néztünk. Addigra mindannyian, akik a Tripodon kerestünk valamit, kivettük a pénzünket az internetbizniszből, és hagyományos befektetéseket kerestünk helyette.

MN: Sejtették, hogy a dotkomboom nem tart örökké?

EZ: Nem csak sejtettük, tudtuk. De túl óvatosak voltunk. Ha egy kicsivel tovább várunk, sokkal több pénzt kaphattunk volna a cégünkért. Akkor nagyon elszabadult ez a folyamat. Mi viszont úgy gondoltuk, hogy nekünk tulajdonképpen nem vállalkozásunk van, csak egy ötletünk. Egy vállalkozás pénzt csinál, fizetéseket ad belőle, és még profitja is marad. Mi soha nem voltunk nyereségesek, és még a fizetésünket sem mindig tudtuk kivenni a cégből. Realisták voltunk, 1998 februárjában eladtuk a Tripodot. Az igazi boom 1999-2000-ben játszódott le.

MN: A Tripod után a GeekCorps nevű nonprofit szervezet egyik alapítója lett, amely a fejlődő országokban próbálja ösztönözni az internetterjedést. Miért fontos bedrótozni Afrikát?

EZ: Mindent fontos bedrótozni. Olyan világban szeretnék élni, ahol mindegy, hol születtek, mindegy, hol élnek, az embereknek esélyük van beszélgetni egymással és hatást gyakorolni egymásra. Az internet minden eddiginél jobb lehetőséget biztosít erre, de ez a lehetőség még nem realizálódott. Aki olyan korán, a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején kezdett el internetezni, mint például én, hihetetlen élményben volt része. Az Egyesült Államokban éltem, még tartott a hidegháború, életemben először a neten találkoztam egy orosszal. A net gyökeresen megváltoztatta a szabályokat, hogy kikkel beszélhetsz és kikkel kerülhetsz kapcsolatba. Barátokra tehettem szert az ország és a világ teljesen más részein. Azóta is ez az álom motivál. Amikor először jártam Afrikában 1993-ban, az ott-tartózkodás sokkját felülmúlta a hazatérés sokkja. Úgy éreztem, hogy otthon senki nem értette, mi minden létezik még az országunk határain kívül. Az amerikai barátaimnak fogalmuk sem volt arról, milyen élete van az afrikai barátaimnak. Közben pedig itt van ez a médium, amely hordozza a globális kapcsolatok ígéretét, mi lenne, ha megpróbálnánk megvalósítani?

MN: Milyen módszerrel próbálta valóra váltani ezt az álmot a GeekCorps?

EZ: A GeekCorps soha nem közvetlenül a világ bedrótozásáról szólt, hanem arról, hogy építsünk, segítsünk olyan vállalatokat, amelyek majd üzleti alapon bedrótozzák. A fő célunk mindig a helyi vállalkozások támogatása volt. A Tripodnál megtanultam, hogy a vállalkozások nagyon hatékonyak, és nem lehet megváltoztatni a világot vállalkozások nélkül. Tehát megpróbáltunk olyan afrikai vállalkozásokat segíteni, amelyek az internet elterjesztésén dolgoztak. Szép sikereink voltak ezen a téren.

MN: Hol és hogyan, milyen módszerekkel segítették ezeket a vállalkozásokat?

EZ: Afrika egyik legkönnyebb részén próbálkoztunk először. Ghána nagyon stabil ország politikailag, gazdaságilag rengeteget fejlődött az elmúlt tíz évben, a kontinens egyik sikertörténete. De még így is nagyon elszigetelt volt amerikai vagy európai mércével. A GeekCorps módszere a következő volt: kerestünk egy országot, ahol úgy láttuk, hogy az internet már fejlődik valamennyire. Nem választottunk olyat, amelyik olyan szegény, vagy annyi erőszak dúl, hogy senkit nem érdekel az internet. Nem választottunk olyat sem, ahol már nem volt szükség segítségre, például Dél-Afrika magától is jól boldogult. Olyan országokat választottunk, mint Szenegál, Mali, Ghána vagy Ruanda. Megvizsgáltuk, hogy milyen a lokális üzleti környezet, kik foglalkoznak internettel a piacon. Az internet terjesztéséhez a piaci szereplők egész ökoszisztémájára van szükség: hozzáférés-szolgáltatókra, szoftverfejlesztőkre, dizájnerekre, egy egész sor vállalkozásra, amelyek együtt tudnak működni. Megvizsgáltuk, hogy vannak-e ilyenek, mennyire hatékonyak, és mire volna még szükségük. Így terveztük meg a projekteket. Bevittünk egy-egy szakértőt három-hat hónapra, hogy megossza velük a tudását, új technológiákat tanítson nekik.

MN: Mondana egy példát?

EZ: Ruanda nagyon komolyan veszi az internetet, ami sokakat meglep, hiszen mindenkinek a genocídium jut róla eszébe. De Ruanda rájött, hogy szolgáltató gazdaságra van szüksége, mert kis ország nagy népsűrűséggel, így nem élhetnek csak mezőgazdaságból. Mi azt láttuk, hogy a ruandai internetgazdaságból az adatbázis-programozás képessége hiányzik. Ugyanakkor volt egy igen adatbázis-igényes projektjük, éppen a genocídiummal kapcsolatosan. Úgyhogy együtt dolgoztunk egy ruandai céggel az adatbázis építésében. A projektet az USA kormánya, a ruandai igazságügyi minisztérium és egy ruandai technológiai cég is támogatta. Találtunk egy profi szakértőt, aki négy hónapot töltött ott, és megoldotta a feladatot. Amikor eljött, már a ruandaiak is sokkal többet tudtak az adatbázisokról.

MN: Hány ilyen jellegű projektje volt a GeekCorpsnak?

EZ: 2000 és 2004 között, amíg ott dolgoztam, körülbelül száz projektet valósítottunk meg. Sokféle feladaton dolgoztunk, a grafikus dizájntól a drót nélküli internetig. A drót nélküli elérés nagyon fontos Afrikában, mert a távközlési infrastruktúra nagyon silány. Több mint száz önkéntest juttattunk el Afrikába, a Kaukázusba, Közép-Ázsiába. Ezek az önkéntesek 2-300 vállalkozással dolgoztak, a vállalkozások pedig emberek ezreivel. Számos országban katalizátorként működtünk, segítettünk előrelépni nekik. A tevékenységünk Ghánában és Maliban komoly változásokat okozott az internetbizniszben, és az adományozók szemléletét is megváltoztatta. Úgy gondoljuk, hogy aki a technológia terjesztését a kis falvakban kezdi, szörnyű hibát követ el. Szóval a gondolkodásmódot is formáltuk.

MN: Hogy érti, hogy nem a kis falvakban kell kezdeni?

EZ: A fejlett országokban számos tévképzet él Afrikával kapcsolatban. Igaz, hogy rengeteg ember napi 1-2 dollárból tengődik, de a városokban üzletemberek is élnek, akiknek van pénze számítógépre és technológiára. Az egyik valós probléma az, hogy minden ilyesmi sokkal drágább, mint az Egyesült Államokban. Úgyhogy például azon is dolgoztunk, hogy lenyomjuk az árakat. Nem a vidéken élő szegényekre koncentráltunk, hanem hogy azokat a vállalkozásokat segítsük, amelyek majd előbb-utóbb vidékre is eljuttatják az internetet. Maliban például rádióállomásokat láttunk el internet-hozzáféréssel. A rádióállomások sok ezer embert érnek el, de azelőtt nem volt információjuk, előfordult, hogy ötven-hatvan éves orvosi szakkönyvekből olvastak fel élő adásban, egészségügyi tanácsadás címén. Mióta elérik a netet, naprakész információkat közvetíthetnek az ott élőknek.

MN: 2004-ben kiszállt a GeekCorpsból, és megalapította a Global Voices nevű blogaggregátot, amelynek deklarált célja a "nagymédia vakfoltjain" élő nemzetek hangjának felerősítése. Miért gondolja úgy, hogy egyenlőtlen a médiafigyelem?

EZ: Amikor visszajöttem Afrikából, rájöttem, hogy az amerikaiak semmit sem tudnak a világról. Már ekkortól érdekelt, mire figyelünk, mire nem és miért. A Global Voicest ketten alapítottuk. Rebecca McKinnon korábban a CNN pekingi és tokiói irodavezetőjeként tevékenykedett. Amikor visszajött az Államokba, borzasztóan frusztrált volt a televíziós újságírás helyzete miatt. Például sikerült egy hosszú interjút készítenie Koizumi japán miniszterelnökkel, de egyik tévétársaság sem adta le. A hírcsatornák úgy gondolják, hogy az amerikaiakat nem érdeklik a nemzetközi hírek. Ez vagy igaz, vagy nem, de tény, hogy nagyon keveset láthatnak, úgyhogy nehéz eldönteni. Tehát Rebecca más csatornákat keresett a nemzetközi hírek megjelentetésére. Engem pedig időközben a médiafigyelem jelensége kezdett foglalkoztatni, ezt kutatom a Harvardon. Erről beszélgetve találtuk ki, hogy nemcsak az USA-ban blogolnak az emberek, hanem a fejlődő világban is. Összehívtunk 2004 decemberében egy konferenciát, a világ legjobb bloggerei jöttek el a Harvardra, Lengyelországból, Kenyából, Malajziából, Kínából. A legfontosabbnak mindenki egyfajta hírügynökség létrehozását tartotta, amely összegyűjti és szerkeszti, ami ezen a rengeteg blogon megjelenik. Ezt a koncepciót ma már blogaggregátként ismerjük, rengetegen üzemeltetnek ilyen jellegű szájtokat, de akkor még új volt. Összefogtunk, és elkezdtünk egy szerkesztett aggregátot építeni, amelyen több mint százötven ország blogjairól válogatunk.

MN: Kik olvassák a Global Voices anyagait? Hírügynökségként vannak "ügyfeleik" a professzionális médiában is?

EZ: Az olvasótáborunk nemzetközi. Jelenleg havi 1,1 millió látogatónk van. Egy felmérésből kiderült, hogy körülbelül 30-35 százalékuk az Egyesült Államokból, 10 százalékuk Angliából, a többiek a világ minden tájáról érkeznek. Rengeteg kliensünk van a médiában is, a kutatásban olvasóink 35 százaléka újságíróként definiálta magát. Persze az is lehet, hogy az újságírók közül többen válaszoltak a kérdőívre. De mindenképpen széles újságírói közösség olvas minket, például a Guardian, a BBC, az NPR, az Al-Jazeera, a CBC és természetesen fő szponzorunk, a Reuters munkatársai. Fontos forrásnak számítunk egyetemi körökben, az egyes országok sorsát követő kutatók rendszeresen olvassák a Global Voices híreit.

MN: Ön szerint a mainstream média miért nem tájékoztat kielégítően ezekről az országokról?

EZ: Minden ország médiája elsősorban saját magára figyel, továbbá a szomszédaira, és még akit stratégiailag fontosnak tart. Ez nagyon régen így van, és sok oka van, de főleg az, hogy a média is üzlet. Amerikában a terrortámadás óriási érdeklődést generált Közép-Ázsia iránt, de ez sem volt hosszú életű. Arra a következtetésre jutottam, hogy az amerikai média, az angol média, illetve az olyan nemzetközi hírszolgáltatók, mint például a CNN, leginkább a gazdag nemzetek iránt érdeklődnek. Számít a katonai beavatkozás is, de csak ha amerikai. Például a Kongói Köztársaságról, ahol rengeteg békefenntartó szolgál, nem kapunk híreket. De a nyáron az izraeli-libanoni háború miatt Irak is hónapokra kiesett a híradásokból.

MN: Talán a közönség kognitív kapacitása is korlátot szabhat annak, hogy honnan és menynyit érdemes tudósítani.

EZ: Azért ennél sokkal jobbak vagyunk. A média sokszor birkaként viselkedik, ha valaki rácsap egy sztorira, a többiek vakon követik. Pedig attól még, hogy valahol történik valami, a világ másutt sem áll meg. Jelen pillanatban is háború zajlik Szomáliában, ahol iszlamista milicisták támadják a gyenge központi kormányt. Bizonyított, hogy szomáliai iszlamista milicisták harcoltak a Hezbollah kötelékeiben is az izraeli-libanoni háborúban, de per pillanat ez senkit nem érdekel. Itt jön be a blogok szerepe, amelyek katalizátorként hathatnak a médiára: ha egy sztori nem megy át, a blogok felerősíthetik. Ha elég sok blogon mondják azt, hogy eleget hallunk Irakról, de Szomáliára és Kongóra is kíváncsiak vagyunk, a mainstream média is felfigyel. Bizonyos esetekben a blogok olyan információkkal szolgálnak ezekből az országokról, amelyekről nem értesülhetnénk máshogyan. A cunami vagy a thaiföldi puccs során sok blogger ad hoc tudósítóként dolgozott a helyszíneken, fotókat, beszámolókat küldtek. Aztán vannak olyan elemzők is, akik nem feltétlenül vannak a helyszínen, de sokat tudnak egy-egy országról. Például nem túl sok blogger tevékenykedik Kongóban, de sok kongói származású blogger követi a kialakult helyzetet, és alapos elemzéseket adnak a weboldalaikon.

MN: Miért gondolja, hogy a diktatórikus országokat demokratizálja a blogolás?

EZ: Soha nem merném ezt kijelentő módban állítani. Azt viszont igen, hogy a blog nagyon fontos eszköze a szólásszabadságnak, különösen azokban az országokban, amelyekben nem működhet szabadon a sajtó. Erre már rengeteg példa van: Iránban sok független újságot betiltottak, mire néhány esetben ugyanazok az emberek, akik ezeket készítették, elkezdtek a neten publikálni. Kínában is nagyon elnyomó sajtóklíma alakult ki, de az online fórumokon egy darabig több szólásszabadságot hagytak. Amikor ezeket is korlátozták, nagyon sokan áttértek a blogokra. Jelenleg Zimbabwét figyelem: szinte lehetetlenné teszik a független újságírók működését, sokan disszidáltak, és a szomszéd országokban, Dél-Afrikában, Botswanában dolgoznak. De sokan maradtak is, és ők kihasználják, hogy a blogokon név nélkül megírhatják, mi történik a helyszínen. Itt, Magyarországon már tudjuk, mit jelent, hogy működhet a független sajtó, és hogy ennek milyen fontos szerepe van politikai transzformációk során.

MN: Hogyan fogja a blogoszféra befolyásolni a professzionális sajtót?

EZ: A határok egyre elmosódottabbá válnak. A profi újságírók és a bloggerek között egyre kevésbé lehet éles különbséget tenni. Rengeteg újságíró egyben blogger is, és vannak bloggerek, akik nem tartják magukat újságírónak, mint én is, mégis rendszeresen elkérik az irományaimat az újságok. Dan Gilmore újságírói gesztusnak nevezi, amikor egy blogger hírértékű anyagot publikál. Mindenki tesz újságírói gesztusokat, az újságírók rendszeresen, a bloggerek ritkábban. A másik fejleménye a dolognak, hogy a sajtó fogyasztói egyre inkább a formálói is lesznek. Reagálnak a cikkekre, tiltakoznak ellenük vagy kiigazítják őket. A nyilvánosság a fejlett országokban jelen pillanatban úgy működik, hogy az emberek az újságírókra testálták a közhatalom ellenőrzésének mindenkit megillető alkotmányos jogát. A civil online média viszont ismét bevonja őket, és ez nagyon pozitív fejlemény.

Neked ajánljuk