Lehet az ember magyar vagy szír, kínai vagy albán, annak az állításnak senki sem szeret ellentmondani, hogy mindannyian hallatlanul összetett teremtmények vagyunk, akiknek egyetlen hétköznapja is kész regény. Indirekt módon e komplexitást erősíti meg, hogy ezzel együtt mégis, minden történelmi korszakban léteznek olyan emberi lények, akiktől nagyon szívesen megvonnánk ezt a kvalitást. Ennek minősített esete, amikor sötét alakok pozitív vonásaira terelődik a szó. Jelentős (és már halott) művészek esetében még csak-csak hajlunk belenyugodni a sokszínűségbe: Caravaggio képeinek értékelését például ma már aligha zavarja meg a tény, hogy festőjük kifejezetten rémisztő figura volt. De ha túllépünk ezen a körön, és leírjuk, mondjuk, azt a sort, hogy Erwin Rommel kiemelkedően tehetséges hadvezér volt (zárójelben pedig hozzátesszük, hogy ugyanakkor lenyűgöző kiállású férfiú is), akkor sokak szemében tűnhet úgy, mintha amorális elefántokként csörtetnénk keresztül a tisztességes emberi viselkedés vezérlőelvein.
Ténylegesen összetett, minden ízükben valóságos gonosztevőket a filmművészet sem gyakran állít a szemünk elé, vagy ha mégis, többnyire bukástörténetekben, tragikus hangütéssel tálalva. A Netflix új sorozata, a Narcos, amely Pablo Escobar, a kolumbiai kokaincézár alakjával foglalkozik, éppen ezen a terepen képes valami izgalmasat felmutatni. Ebben a tíz epizódban ugyanis Pablo Escobar a huszadik század végének vizionárius zsenijeként lép elénk, aki annyira nem a szabályok szerint játszott, hogy azzal megváltoztatta a játék egészét. De nem csupán azt a játékot, amelyet bűnözésnek, hanem azt is, amelyet a legtágabb értelemben véve kultúrának nevezünk. Egy ország belső viszonyait, kül- és belpolitikáját, képét a nagyvilágban – meg még az olyan apróságokat is, mint a foci vagy az öltözködés. Nem más kérdés, hanem az összkép része, hogy míg mikroszinten a csempészszakma Michelangelójaként tevékenykedő Escobar sikert sikerre halmozott (családja, vállalkozása és szűkebb pátriája, Medellín az egekbe emelkedett), addig tágabb körben hallatlan zűrzavart generált. Egy új világ eljövetelét jelentette be, ami akkora káoszt okozott, hogy azt a sorozat szerint csak akkor lehetett visszaszorítani, amikor Escobar legfőbb ellenfelei (kolumbiai politikusok, bírák, rendőrök és amerikai partnereik) is hajlandók voltak szabályszegő lépésekre. Ezzel viszont Pablo Escobar, aki minden mozdulatával azt hirdette, hogy a régi törvények már nem érvényesek, a legmagasabb szinten mért elég súlyos csapást a másik oldalra – még akkor is, ha végül ő lett az, aki a porban végezte golyókkal a testében (idáig egyébként majd csak a második évadban fogunk eljutni – jövőre).
A sorozatban Wagner Moura megjelenésében és gesztusaiban a valóságosnál valamivel rokonszenvesebb férfiként prezentálja Escobart, de ez is csak azt a célt szolgálja, hogy ne az egysejtű szörnyeteget lássuk meg a kartellszervező és hosszú éveken át mindig egy lépéssel az összes riválisa előtt járó figurában. A hullahegyeket eredményező istenkomplexus és a súlyos paranoia nem volt meg mindig Pablóban, és amikor már gyökeret eresztett benne, akkor sem uralta el teljesen a személyiségét: ennek meggyőző bemutatása jelentős tett ettől a színésztől és attól a sorozattól, amely egyébként nem rugaszkodik el a megképesített életrajzi vázlatok mozgóképes sztenderdjeitől. A kor- és a közegfestés viszont átlagon felüli benne, amire (meg a közbevágott híradórészletekre) szükség is van egy olyan történet hitelesítéséhez, amelyben tízpercenként következnek egymásra a hajmeresztő fordulatok.
Pablo Escobar akkora tétekben játszott, és jó ideig akkorákat nyert, hogy már életében mitikus alakká vált, a Narcos viszont lehozza őt a földre – s ott szintén óriásinak látszik. Életútjának tanulságait igen lassan lehet csak megemészteni.
Magyar felirat: Szigony és társai
