Vélemény

Paks 2 építése késik. Ez nem újdonság, előre tudható volt, hogy itt is úgy lesz, ahogy általában az atomerőmű-építkezéseknél és az előkészítetlen állami gigaprojekteknél. A manapság előtérbe került cinikus klímapolitikai érvelést és az eddigi csúszások miatt elvesztett idő behozására tett kísérleteket azonban érdemes alaposabban megvizsgálni.

A költségvetési alapú finanszírozás egyáltalán nem szolidáris, és soha nem lesz elég.

Tizenöt éve, hogy a Magyarok Világszövetsége kezdeményezésére, a Fidesz támogatásával népszavazást tartottak Magyarországon arról, hogy az országon kívül élő, az országban letelepülni nem kívánó magyar nemzetiségű személyek magyar állampolgárok lehessenek. A kezdeményezők és támogatók, akik biztosak voltak a győzelemben, súlyos kudarcot vallottak: a részvétel csak 37 százalékos volt, így a népszavazás érvénytelen lett, és alig többen szavaztak a kezdeményezésre igennel, mint nemmel (a választásra jogosultak 19, illetve 18 százaléka). Én magam magától értetődően nemmel szavaztam, s részt vettem a „nem” melletti kampányban is.

Aki nézte nyáron a franciaországi női labdarúgó világbajnokságot, láthatta, hogy hol tart ma a női labdarúgás: a legjobb csapatok lendületes, technikás és nem utolsósorban szórakoztató focit játszanak, olyat, amit öröm nézni is, akár kint a stadionban, akár televízión. A világbajnokság adatai is ennek megfelelően alakultak: a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség (FIFA) közlése szerint a sorozat meccseinek legalább egymilliárd nézője volt, a stadionok 70 százalékos látogatottsággal üzemeltek, s már a csoportmeccsek közül is 11-et játszottak telt ház előtt. A rendezvény marketingeredményei is ennek megfelelőek voltak.

A hétvégén tisztújító kongresszust tartott a Fidesz ifjúsági szervezete. Az eseményen leg­inkább Kósa Lajos félmondata hagyott mély nyomot, miszerint az önkormányzati választáson a „zsidók” is a „nyilasokra” szavaztak, de Kósa azóta nyilvánosan megbánta ezt a mondást. És lehet, hogy Kósa furcsán gondolkodik a „zsidókról”, és ott is „zsidót” lát, ahol nem kéne, de legalább helyesen detektálta beszédében a Fidesz problémájának a velejét, miszerint az ellenzéki pártok „jobban utálnak minket, mint egymást”. Ez igaz! Úgyhogy ugorgyunk.

Minden területen javult a 15 éves magyar tanulók teljesítménye – büszkélkedett Maruzsa Zoltán köznevelési államtitkár a tavaly felvett legfrissebb PISA-teszt kedden közzétett eredményével. E kijelentéssel szűken vett számszaki értelemben nehéz lenne vitatkozni, a magyar diákok a 2015-ös adatokhoz képest szövegértési pontszámukat 470-ről 476-ra tornázták fel, matematikai és természettudományos teljesítményük 477-ről 481 pontra emelkedett.

Nézzünk szembe a valósággal: a magyar sport a belátható múlt minden pillanatában közpénzfüggő volt.

A városokban elszenvedett vereségük egyik fontos oka a színházi élet pezsgése.

Ki nem játszik el néha a gondolattal, hogy mi lenne, ha fiatalabb, gazdagabb, sporto­sabb, szebb lenne – és a tetejébe egyedülálló? Vagy ha többféle személy bőrébe bújhatna egyszerre? Ha váltogathatná a személyiségeit? Amíg a személyiségcsere csak játék vagy a művészi képzelet csapongása, addig senkire nem jelent veszélyt, és nem utal semmiféle súlyos személyiségtorzulásra. Ám a személyiség tartós megtöbbszörözése, az így megalkotott identitások részletes kimunkálása és működtetése már egy nehezen kezelhető pszichés betegség tünete is lehet.

A magyar himnusz versét Kölcsey Ferenc írta 1823-ban, a zenéjét Erkel Ferenc, 1844-ben. A Szózatot Vörösmarty Mihály írta 1836-ban, s Egressy Béni zenésítette meg 1840-ben. Mindkét dalmű tehát közel kétszáz éve szolgálja a magyarok épülését, ha valahol eljátsszák valamelyiket, felállunk.

Jelen vezércikkünket illetően a következőt kell előrebocsátanunk. Az egészen biztos, hogy valamiről írunk. Ezen túl viszont nem szavatolunk semmiért.

De mi köze a Jahn Ferenc és a Margit sebészeinek a központi tökfejhez?