A szerk.

A jövő katonái

A szerk.

A hétvégén tisztújító kongresszust tartott a Fidesz ifjúsági szervezete. Az eseményen leg­inkább Kósa Lajos félmondata hagyott mély nyomot, miszerint az önkormányzati választáson a „zsidók” is a „nyilasokra” szavaztak, de Kósa azóta nyilvánosan megbánta ezt a mondást. És lehet, hogy Kósa furcsán gondolkodik a „zsidókról”, és ott is „zsidót” lát, ahol nem kéne, de legalább helyesen detektálta beszédében a Fidesz problémájának a velejét, miszerint az ellenzéki pártok „jobban utálnak minket, mint egymást”. Ez igaz! Úgyhogy ugorgyunk.

De van-e hová?

A Fidelitas feltűnt az önkormányzati választási kampányban is: egyszer például parkolóórának öltözve próbáltak Karácsonyba belekötni, másszor egy kisteherautóról bömböltettek cirkuszi zenét ugyane célból a Margit körúton, bekapcsolt vészvillogóval tartva fel a külső sáv forgalmát, szegedi fiókszervezetüket pedig jogerősen pénzbüntetésre és bocsánatkérésre ítélték, mert hülyén hazudtak Botka Lászlóról. Ezek a kiötlői által bizonyára ellenállhatatlanul szellemesnek és fiatalosnak gondolt akciók keveset hoztak a konyhára – az ifjú mókamestereket valaki elmulaszthatta figyelmeztetni, hogy öreg, ez kurvára nem vicces. Ezek után, és a kudarcnak megélt helyhatósági választások után kellett volna a „fiataloknak” és a párt idősödő kemény magjának kezdeniük valamit egymással – miközben egyre nő a Fidesz elutasítottsága a fiatalabb populáció körében.

Szijjártó Péter külügyi szolgálati karriert helyezett kilátásba az igyekvőknek, Gulyás Gergely kedélyeskedett, a beszédek közt pedig dinamikusra vágott videoklipek mutogattak önfeledten konferenciázó Fidelitas-tagot, fáklyás felvonuláson megrendülten fáklyát tartó Fidelitas-tagot, idősebb fideszes politikusok beszédét valóságos érzéki gyönyörrel hallgató Fidelitas-tagot. A szónoklatokban az uralkodó motívum a leselkedő nemzethalál és vele összefüggésben a fenyegető bolsevik hatalomátvétel volt. A számos felszólaló a Lenin- és Szamuely-fiúktól, sőt, régebbről, az évszázadok óta tevékeny nemzetromboló erőktől a „komcsik” megannyi rémtettén át húzott egyenes vonalat a mai ellenzékig – talán el sem tudják képzelni, de Kubatov Gábortól még Wass Albertet is elvették Lendvai Ildikó és társai! A szónokok az ellenséggel szembeni szüntelen harcon és az éberségen kívül a fiatal fideszeseket országjárásra, hazánk és a határon túli országrészek megismerésére és gyermeknemzésre szólították fel.

Beszéde egy-egy pontján kettő orátor is hasonló fordulattal élt, miszerint „de most félre a tréfával”, illetve „komolyra fordítva a szót”, amiből arra következtethettünk, hogy a beszédük közvetlenül azt megelőző része vicces volt – de sajnos ezt a megjelentek is elmulasztották észrevételezni, és nem nevettek.

Feltűnő volt még, hogy az ellenség kijelölésén kívül – és a fő célpont, érthető módon, a Momentum volt – politikai vagy bármilyen szellemi, intellektuális tartalma egyik beszédnek sem volt; az ország valós, égető gondjai még az eltagadásuk formájában sem bukkantak fel. Dörgő tapsvihart aratott viszont Novák Katalin, aki fölszólalását néhol rímes szabad vers formájában adta elő. Ebben az államtitkár asszony így borongott a romló demográfiai mutatókon (a központozásért nem vállalunk felelősséget): „Fiatalon mindenki gyermekről álmodik / Nem is kettőt szeretne, rögtön jöhet a harmadik. / De aztán nem így lesz, a valóság másképpen alakul / Sok fiatal mást vesz majd alapul / S hiába tervezte, hogy kisbusszal hordja majd haza a srácokat / Beszippantja a meló, s maximum bárokat látogat.” Az államtitkár-költő ez után a gyermeknevelés szépségeit ecsetelte, nem hallgatva el az esetleges párkapcsolati nehézségeket sem. Ugyan­csak feltűnő volt, hogy az ünnepi összejövetelen Orbán Viktor igazgató úr semmilyen formában nem jelent meg – talán nem akarták összefüggésbe hozni őt a Fidelitas-kongresszus lekonyuló hangulatával, vagy épp fordítva, nem akarták vele ijesztgetni a kis politikai dedeket.

De nem tudjuk megállni, hogy ne idézzük Novák Katalin hozzászólásának első, mellbevágó, vallomásos strófáját is. „Mióta megszülettem, folyton öregszem, / és így vannak ezzel azok is, akik körülöttem élnek, / Hiába minden módszer, kence vagy ékszer, / Egyre öregebb leszek, s ezt nehezen fogom fel ésszel.” Adódik a befogadói kérdés: a művész-politikus vajon miért nem érti itt meg azt, hogy a sminktől és a fülbevaló felhelyezésétől nem lesz fiatalabb; és ha már ezt a viszonylag alacsonyra helyezett kognitív lécet is leveri, vajon hogyan birkózik meg azokkal a miniszteriális feladatokkal, melyek ennél, vélnénk, lényegesen súlyosabb intellektuális kihívások elé állítják? Erről viszont Hoppál Péter esete jut az eszünkbe, aki a minapi hóesésben nemcsak a globális felmelegedés frappáns és további indoklást nem igénylő cáfolatát látta meg, de felfedezte benne a végső bizonyítékot arra is, hogy a háttérben Soros és magyarországi ügynökei ármánykodnak. Itt az a kérdés tolakszik rögtön elő, hogy a kitűnő karnagy, a református kóruséneklés szakértője, Az egyházi ének szerepe a 21. századi református közoktatásban c. kardinális munka szerzője miért érzi belső szükségét annak, hogy magát az általános tudományos konszenzussal, illetve jóakaratú, hozzáértő szakemberek, komoly tudósok ezreivel szemben határozza meg? S összefüggésben azzal, hogy Hoppál Péter nem is olyan rég még ennek az országnak a kulturális minisztere volt – vajon nem ez a kegyetlen, csontig hatoló butaság áll-e hazánk leromlásának hátterében? S ez a közeg, ezek az emberek, ezek a menthetetlenül vesztes frázisok vajon mire mennének, és mire fognak menni Orbán nélkül?

Figyelmébe ajánljuk

Klasszissal jobban

  • - minek -

Az utóbbi évtizedek egyik legnagyszerűbb poptörténeti fejleménye volt a Saint Etienne 1990-es létrejötte, no meg három és fél évtizedes, nagyjából töretlen, egyenletesen magas színvonalú pályafutása – mindez azonban most lezárulni tűnik.

Közös térben, külön utakon

A gesztusfestészetet helyezi fókuszba a hajdani Corvin Áruház épületében működő Apollo Gallery legújabb kiállítása, amely három figyelemre méltó kortárs absztrakt művész világát hozza össze.

Anyu vigyázó tekintete

Kamasz lánynak lenni sosem könnyű, de talán még nehezebb egy Himalájában fekvő bentlakásos iskolában a 90-es években. Mira (Preeti Panigrahi) eminens tanuló: egyenszoknyája mindig megfelelő hosszúságú (szigo­rúan térd alá ér), jegyei példásak, gondolatait tanulmányai és sikeresnek ígérkező jövője töltik ki.

Éden délen

  • - turcsányi -

Egy évvel a The Highwaymen együttes megalakítása után, 1986-ban kijött egy tévéfilm – nyilván népszerűsítendő az úgynevezett outlaw country muzsika valaha élt négy legnépszerűbb alakjával összerántott truppot.

Hol nem volt

Tökéletesen passzol a két éve Szemle Plusz néven újragondolt Városmajori Színházi Szemle programjához a nagyváradiak Csárdáskirálynője. Már csak azért is, mert tavaly a Színházi Kritikusok Céhének tagjaitól ez a produkció kapta meg a legjobb szórakoztató előadásnak járó szakmai elismerést. Novák Eszter rendezése mégsem működött ezen a vihar utáni, esős nyárestén.

Ilyen tényleg nincs Európában

„És jelentem, hogy szeptember elsején be lehet menni a bankba és föl lehet venni a 3 százalékos otthonteremtési hitelt, családi állapottól, lakhelytől függetlenül, és a legfiatalabbak is tulajdonosok lesznek a saját otthonukban. Én nem tudom, hogy ez lelkesítő cél-e bárkinek, de azt biztosan mondhatom, hogy sehol Európában olyan nincs, hogy te barátom, eléred a 18 éves kort, és ha úgy döntesz, hogy saját otthonban akarsz lakni, akkor az lehetséges.”