A Fidesz azóta is szégyennek tekinti a népszavazás eredményét, azt a határon túli magyarok megtagadásának, nemzetárulásnak tekinti, s azért a „nem” mellett kampányoló Gyurcsány miniszterelnököt és akkori pártomat, az SZDSZ-t kárhoztatja. Úgy tesz, mintha nem a magyar választók millióinak döntéséből következett volna az eredmény, hanem a „nem” mellett kampányolók ármányából. Amikor a Fidesz választást vagy népszavazást nyer, akkor mindig úgy beszél, mintha felnőttnek tekintené a választókat, s az ő bizalmukból vezeti le a maga hatalomgyakorlását. Amikor viszont elveszít egy népszavazást, a más álláspontot képviselő politikai szereplőket teszi felelőssé a neki nem tetsző eredményért.
Mindmáig büszke vagyok arra, hogy akkor nemmel szavaztam, s a kampányban másokat is erre buzdítottam. Ugyan miért?
Elterjedt, hogy a magyar jobboldalnak van határozott álláspontja a „nemzetpolitikáról”, vagyis a nemzeti kisebbségi probléma kezeléséről, míg a vele szemben állóknak nincs. Ez tévedés. A Horn Gyula vezette MSZP–SZDSZ-koalíció nagyon határozott politikai tettekkel mutatta meg, hogy van elképzelése a határon túli magyar kisebbségek problémájának megoldásáról. Ugyanúgy nyújtott támogatást a magyar kisebbségi intézményeknek, szervezeteknek mint elődje, az Antall-kormány, és emellett – szintén az Antall-kormány által az ukrán alapszerződéssel elkezdett, bár Antall szerint precedensnek nem tekinthető gyakorlatot folytatva – megkötötte a magyar–szlovák és magyar–román alapszerződést. Mi volt e három alapszerződés lényege? Az egyik oldalon a magyar állam azt „adta”, hogy újra elismerte az érvényes, a párizsi békeszerződésben rögzített államhatárok véglegességét (ami tehát a korábbi állapothoz képest semmi változást nem jelentett), a másik oldalon viszont azt „kapta”, hogy a szomszéd államok elismerték a területükön élő magyar nemzetiség kollektív kisebbségi jogait, és elfogadták azt, hogy ez államközi szerződés tárgya, tehát rájuk nézve nemzetközi kötelezettség legyen. Márpedig ez hatalmas változás volt a második világháború óta fennálló állapothoz képest, amikor a szomszédos szocialista államok a nemzetiségek helyzetét a maguk belügyének tekintették, és ehhez élvezték a nagyhatalmak, mindenekelőtt a Szovjetunió támogatását.
Hidegháború
Milyen elvi álláspont jelent meg a Horn-
kormánynak az alapszerződésekben tükröződő politikájában? Ennek kiindulópontja az volt – és maradt mindmáig azok számára, akik nem adták fel ezt a politikai irányt, mint például a DK megalakulása után visszamaradt MSZP –, hogy történelmi megbékélésre van szükség a magyar állam és a szomszéd államok, illetve a magyar nép és a szomszéd népek között, követve a korábban egymással világháborúkat vívó nyugat-európai államok és népek példáját. A mi esetünkben, mivel jelentős magyar kisebbségek élnek a szomszéd országokban, a megbékélés része a magyarok kisebbségi jogainak elismerése és megvalósulása. Ennek a kiindulópontnak az alapján az MSZP–SZDSZ-koalíciók politikájának két oldala volt. Az egyik: a magyar állam a rendelkezésére álló minden anyagi és diplomáciai eszközzel előmozdítja, hogy a szomszéd államokban kisebbségben élő magyarok magyar nyelvű oktatáshoz férjenek hozzá, magyar kulturális intézményeik legyenek, legyen magyar sajtójuk, legyenek a településeik utcáin magyar nyelvű feliratok, vagyis minél inkább magyarként, anyanyelvi környezetben élhessenek egy másik állam fennhatósága alatt. Úgy is mondhatjuk, hogy nem a kisebbségieket kell arra kényszeríteni, hogy megtanuljanak az állam nyelvén és azt használják, ha kilépnek a házukból (ahogy ez a szörnyű szlovák nyelvtörvényben megfogalmazódott), hanem az államnak és minden közintézménynek kell „megtanulnia” és használnia a kisebbség nyelvét, s lehetőséget nyitnia annak használatára a nyilvános terekben. Azt jelenti ez, hogy a magyar állam a maga eszközeivel támogatja a szomszéd államok magyar pártjainak, szervezeteinek hasonlóképpen összefoglalható legfontosabb törekvéseit.
E politika másik oldala az volt, hogy a magyar állam megváltoztathatatlan adottságnak tekinti, hogy az 1918–1920, majd 1945–1947 óta kisebbségben élő magyarok más államok területén, más államok polgáraként élnek, a másik állam jogrendje, gazdasági és szociális viszonyai adják életük kereteit.
Visszatekintve úgy látom, hogy ezt tekintette politikája kiindulópontjának Romániában az RMDSZ, Szlovákiában kettészakadásáig a Magyar Koalíció Pártja is. Hozzá kell tenni: a határok megváltoztathatatlanságának elfogadása egyfelől, a kisebbségi jogérvényesítés célja másfelől azt jelentette, hogy a kisebbségi magyar pártoknak céljaik eléréséhez szövetségeseket kellett találniuk – és találhattak is – a többségi politikai erők között. Ez hosszú időn keresztül sikerrel járt, beléptek koalíciós kormányokba román, illetve szlovák pártok partnereként (és olykor még Szerbiában, illetve a Vajdaságban szerb pártok partnereként is). Ez viszont elengedhetetlenné tett valamilyen fokú bizalmat a magyar kisebbség politikai elitje és a többségi román, szlovák vagy szerb politikai osztály (illetve annak együttműködésre kész szegmense) között. A magyar államnak pedig a szomszéd államokkal kellett eljutnia a kölcsönös bizalom és együttműködés valamilyen szintjére.
A történelmi megbékélés parancsa abból a tapasztalatból következik, hogy a Kárpát-medencében élő magyarok korábban két világháborúban kerültek szembe a szomszéd államokkal, illetve népekkel, ami mindkét világháborúban hatalmas anyagi és emberveszteségeket okozott mind a magyaroknak, mind a szomszéd népeknek. Ugyanúgy, ahogy a közelmúlt történetében franciák és németek, britek és németek, németek és oroszok, ukránok, lengyelek, osztrákok és olaszok viseltek egymás ellen véres háborúkat. A második világháborút követően Nyugat-Európában a politika alaptétele lett, hogy ebből elég volt, és új módon rendezték az államok egymás közti viszonyát. Kizárták a háborút, és széles körű gazdasági és emberi együttműködést építettek ki. A mai generációk számára természetessé vált, hogy az egykor ellenséges országok polgárai partnerként, üzletfélként, diáktársként tekintenek egymásra, és egyszer s mindenkorra félreteszik a történelmi sérelmeket. A magyarok és szomszédaik viszonyában ugyanakkor ez nem történt meg. Az MSZP–SZDSZ-kormányok politikája viszont arra irányult, hogy ehhez Közép-Európa keleti részében is minél közelebb jussunk.
Ezzel szemben az, hogy egy állam a szomszéd országokban élő, vele azonos etnikumhoz tartozó személyek tömegeinek felkínálja a maga állampolgárságát, vagyis közjogi köteléket hoz létre a magyar állam és a kisebbségben élő magyar magánszemélyek között, nem egyeztethető össze a megbékélésre törekvéssel. Azt fejezi ki ugyanis – eltérően a történelmi megbékélést szolgáló nyugat-európai gyakorlattól –, hogy a határ másik oldalán kisebbségben élőket a magyar államot alkotók, annak fennhatósága alatt élők politikai közösségéhez (és nem csupán a magyarok nyelvi-kulturális közösségéhez) sorolják, szembefordulva a nemzetközi joggyakorlattal. Hasonló példákat csak a Balkánon és újabban Oroszországban látunk. Nyugat-Európában nincs ilyen: sem a finnországi svédeknek nem kínálnak svéd, sem a dél-tiroli német ajkúaknak német vagy osztrák állampolgárságot. Ráadásul a mi esetünkben a letelepedés nélküli állampolgárság felkínálása nem önmagában áll, hanem a szomszéd államokhoz fűződő viszonyt mérgező sok-sok intézkedés és gesztus kíséri a magyar állam és a nacionalista mozgalmak részéről. (Kiáltó példája ennek, ahogy Szijjártó külügyminiszter megtiltotta a magyar diplomatáknak, hogy bárhol a világon megjelenjenek a román nagykövetségek december 1-jei ünnepi fogadásán.) Az orbáni magyar állam politikája hidegháború a szomszéd államok és népek ellen.
Egymás mellett
Amikor tizenöt éve nemmel szavaztam a kettős állampolgárságra, és a kampányban erre buzdítottam másokat, az imént összefoglalt megfontolások alapján tettem ezt, és alighanem hasonló megfontolásból szavaztak így sokan mások is, ha nem feltétlenül is gondolták így végig a dolgot. A nemleges szavazat a hidegháborús logika ellen irányult, a nyugat-európaihoz hasonló kelet-közép-európai történelmi megbékélést volt hivatott szolgálni, és ezért vagyok rá mindmáig büszke.
De vajon nem nyomaszt-e az, hogy a kisebbségben élő magyarok arculütésként fogadták a népszavazás eredményét, és azóta is árulásnak tekintik a kettős állampolgárságot elutasító álláspontot? Természetesen elszomorít. Tudom, a szomszéd országok magyar pártjai az igenre buzdították a magyar választókat. Pedig régebbi és azóta elhangzott beszélgetésekből is tudható, hogy a kisebbségi politikusok, kisebbségben élő értelmiségiek között is sokan tisztában voltak az imént leírt szempontokkal. A radikálisok kampányának hatására, illetve választóik gondolkodását ismerve azonban nyilvánosan a józan politikusok is többnyire helyeselték és mindmáig helyeslik a kettős állampolgárság bevezetését. Közben sokan közülük maguk nem veszik fel a magyar állampolgárságot, s logikus, hogy Szlovákiában, Romániában politikai tisztségeket betöltve tartózkodnak ettől. De vitathatatlan, hogy a kisebbségben élők százezrei számára csalódást, fájdalmat okozott a népszavazás kimenetele. Mintha a nemmel szavazók és távolmaradók nekik fordítottak volna hátat, őket taszították volna el. Pedig nem őket, hanem csupán a magyar államhoz fűződő közjogi köteléket utasítottuk el józan és vállalható megfontolásból. Az őket ért csalódásért nem mi voltunk felelősek, hanem a népszavazás kezdeményezői és támogatói, akik a kezdeményezés látványos sikerében bíztak, tévesen mérve fel a magyarországi választók beállítódását, érzelmeit.
A magyarok és a szomszédaik az előttünk álló évtizedekben is egymás mellett fognak élni ugyanúgy, mint Európa egymással korábban háborúzó népei. Ennek az egymás mellett élésnek a keretét nálunk az első világháborúig a magyar állam adta, a nemzetiségek durva elnyomásával, erőltetett asszimilációval. A békeszerződéseket követően viszont a magyar állam határain kívül, a szomszéd államokban éltek együtt magyarok milliói az ottani többséggel, és hosszú évtizeden keresztül szenvedtek el szisztematikus elnyomást, erőltetett asszimilációt. Csak a rendszerváltás hozott ebben végre változást, ha országonként eltérő mértékben is. A mai magyar állam azonban továbbra is a folyamatos hidegháborútól várja a kisebbségi magyarok helyzetének javítását, miközben három évtized tapasztalata igazolja, hogy erre csak a megbékélés és együttműködés kínál esélyt. Minél előbb érti meg a magyar politikai osztály, hogy fel kell adnia a hidegháborús politikát, annál hamarabb kerülünk közelebb a történelmi megbékéléshez Európának ezen a táján is.
A szerző közgazdász, egyetemi tanár.
