A világ a klímaválságot nyögi: hőhullámok, aszályok, országnyi területeket felperzselő erdőtüzek, hurrikánok és tájfunok, olvadó jégsapkák, pusztuló élővilág. A feladat világos: a lehető leggyorsabban, a leginkább költséghatékony módon kell visszafogni a szén-dioxid-kibocsátást.
Mit kezd ezzel a helyzettel a magyar klímapolitika? Szavakban erős (a szocialista örökségtől megszabaduló gazdaság átalakulása révén elért kibocsátáscsökkenésre hivatkozva „klímabajnoknak” hirdeti országunkat), az érdemi cselekvés lehetősége azonban a távoli jövőbe vész. A készülő Nemzeti Energia- és Klímaterv (NEKT) beéri egy szerény célkitűzéssel, szigorúan tartva magát az amúgy nem túl erős uniós átlagcélhoz, azaz, hogy 2030-ra 40 százalékkal csökkenjen az EU országainak kibocsátása az 1990-es szinthez képest.
Mivel Magyarország már most 32 százaléknál tart, Áder János elnök szerint pedig 2030-ig bezárják a legnagyobb hazai kibocsátót, a Mátrai Erőművet, úgy tűnik, hogy a cselekvést ennyivel nagyjából le is tudná az állam, miközben most minden országnak a lehető legambiciózusabb kibocsátási célokat kéne meghatároznia.
Csúszdán
De elő a farbával: szolgálja-e Magyarország klímavédelmét Paks 2? A kormánykommunikációban arról van szó, hogy a megépítésével és a megújulók fejlesztésével 2030-tól szinte karbonmentes lesz a hazai villamosenergia-termelés. Ehhez képest a NEKT-ben szereplő 40 százaléknál lényegesen magasabb kibocsátáscsökkentéssel lehetne számolni. De miért nem teszik? Miért nem hallunk eleget a magyarországi megújuló energiarendszer kiépítéséről?
| ||
Amiről hallunk, az Paks 2, és amit látunk, az a folyamatos ködösítés – az érdemi klímavédelem pedig parkolópályán. Kapavágás ugyan még nem is volt, a Paks 2 projekt csúszásának már így is hosszú története van. A 2009-es parlamenti döntés idején még 2020–2021 volt a céldátum.
A 2014-es szerződéskötések idején már 2024–2025-ről volt szó, amit bebetonozni látszott az a körülmény, hogy a felépítésre kapott hitelt legkésőbb 2026 márciusától törleszteni kell.
Mégis tudható volt, hogy az építkezés késni fog. A menetrend ránézésre is feszített volt: az engedélyezések lefolytatása után 7-8 éves építési idővel számoltak a tervek, miközben az orosz partner odahaza is legalább ennyi vagy még hosszabb idő alatt épített fel ilyen reaktorokat, és semmi nem utalt arra, hogy ez érdemben gyorsulni tudna Magyarországon.
Mivel az eddigi késedelmek is az átgondolatlan döntéshozatalra és a magyar és orosz fél alkalmatlanságára vezethetők vissza, a további késedelmek is kódolva vannak. A magyar félről tudjuk, hogy megalapozó elemzések nélkül döntöttek a projektről, és valójában csak tippeltek a szükséges időkeretek kérdésében.
Az orosz partnerről pedig a tervezett finn atomerőmű (Hanhikivi) a sajtóban is jól dokumentált példáján keresztül derült ki, hogy nem tudja a terveket időben és megfelelő minőségben szállítani. Az elmúlt években a finn nukleáris hatóság jó néhány alkalommal fejezte már ki nyilvánosan is elégedetlenségét az oroszok felkészültségével és hozzáállásával, illetve a rendelkezésükre álló kapacitásokkal kapcsolatban, és többször dobta vissza a benyújtott dokumentumaikat. A késedelmek miatt az ott eredetileg tervezett 2024-es indulási dátum értelemszerűen nem volt tartható, jelenleg 2028 a cél.
Nálunk vajon másképp menne, mint Finnországban? Aligha. A csúszásokat egy ideig rá lehetett fogni az uniós vizsgálatokra (jegyezzük meg, hogy ezekkel a körültekintő tervezés számolt volna), valójában az eddigi hazai engedélyezések (környezetvédelmi, illetve telephelyengedély) is éveket csúsztak a vázlatos tervekhez képest.
Miután az Európai Bizottság 2017-ben lezárta a vizsgálatait, jöttek a „hamarosan”, „jövő év elején” kezdetű ígérgetések, amelyekből persze nem lett semmi. 2017 végén ugyan benyújtották az Országos Atomenergia Hivatalhoz (OAH) a felvonulási épületekre vonatkozó engedélykérelmet – aztán nem sokkal később csendben vissza is vonták, arra hivatkozva, hogy átdolgozzák „a magyar jogszabályoknak való megfelelés” érdekében. És ez még csak néhány egyszerű épületről szólt volna.
| ||
Az óra ketyeg
Mindezek ismeretében nem vártunk sokat a legfontosabb, a nukleáris biztonságról szóló létesítési engedélyezéstől sem. 2018 első felében még arról volt szó, hogy a nyár elején megérkezik a tervdokumentáció, amelyet az év második felében nyújtanak be a nukleáris hatósághoz. A terv állítólag időben meg is érkezett, de nem hivatalos információk szerint egyszerűen alkalmatlan volt arra, hogy annak alapján az OAH eljárhasson. Süli János, Paks 2 minisztere legalábbis úgy fogalmazott idén januárban, hogy „az az elsődleges, hogy az orosz fővállalkozótól kapott létesítési tervek teljes egészében megfeleljenek a magyarországi előírásoknak”. Azaz, a minimális feltételeket sem sikerült teljesíteni. Az orosz elnök utolsó, idén októberi budapesti látogatása után elhangzott újabb ígéretet (a tervdokumentáció jövő június 30-ig érkezik) a fentiek fényében óvatosan kezelnénk.
Az óra pedig ketyeg, ami mindkét félnek kellemetlen. Hiszen a csúszás az orosz fél nyújtotta hitelt is érinti, ezt a kérdést azonban máig nem rendezték. Így 2026-tól az addig felhasznált keretet akkor is csengetni kell, ha a reaktorok addig nem épülnek meg (márpedig nem fognak). És hogy még cifrább legyen a történet, a hitelszerződés értelmében addigra a hitel rendelkezésre állása is lejár.
Persze az orosz felet is gyötörhetik kérdések. A szerződésben ígért fix áras szállítás tartása ugyanis elvileg az ő problémájuk. Persze nem tudhatjuk, hogy a szerződés hogyan rendelkezik a késedelmekről és a felelősségről. Ki a felelős az uniós vizsgálatok miatt bekövetkezett késedelemért? Ki a felelős a magyarországi engedélyezések csúszásáért? Mivel tartozik az orosz fél azért, mert nem tudta a terveket időben és megfelelő minőségben elkészíteni?
| ||
Ha feltesszük, hogy eztán minden flottul megy, az OAH-nak akkor is 15 hónapja lesz az engedélykérelem elbírálására, 2022 előtt tehát építkezésre nemigen lehet számítani. A 2030-as elvi céldátum így legfeljebb csak akkor lenne tartható, ha már semmi nem jönne közbe – amire azért nem vennénk mérget.
Az aktuális trükközések sem kecsegtetnek túl sok jóval, hiszen aligha véletlen, hogy jogszabály-módosításokkal igyekeznek felgyorsítani egyes folyamatokat. Egy ilyen húzás, az atomtörvény (egyik) 2016-os módosítása már az Európai Bizottságnak is sok volt: a legalábbis szerencsétlen megfogalmazás szerint a kormány ugyanis az OAH jogköreit és önállóságát csökkentve utólag átírhatta volna a hatóság döntéseit. A bizottság végül az intézkedés visszavonására kényszerítette Magyarországot.
A legújabb módosítási tervezetet ugyan részleteiben még nem ismerjük, de legalább körültekintésből jól vizsgázik a kormány, mivel azt most előre megfuttatja a bizottságnál. A cél, ha jól értjük, a késedelmekből fakadó károk minimalizálása lenne. Konkrétan arra szeretnének engedélyt kapni, hogy a földmunkákat, illetve a munkagödör kialakítását még azelőtt megkezdhessék, hogy az új atomerőmű létesítésére az OAH megadná az engedélyt.
Ebből még nem feltétlenül fakad biztonsági probléma, bár a munkagödörből majd folyamatosan szivattyúzni kell a talajvizet, ami Paks 1 legalább egyik reaktorára is hatással lesz, és egyelőre nem ismert, hogy ezt a problémát hogyan tervezik kezelni. Ha komoly biztonsági aggályt nem talál, a bizottság ugyan áldását adhatja a tervezett jogszabály-módosításra, azonban érdemes észben tartani, hogy a munkagödör előrehozott kialakításával járó összes gazdasági kockázat minden bizonnyal egyedül a magyar felet terheli. Mert mi történik akkor, ha az OAH nem tudja a tervezett időben kiadni a biztonsági engedélyt? Mi lesz akkor, ha az engedély értelmében át kell alakítani a munkagödröt?
| ||
Ki a bajnok?
Paks 2 megannyi újra és újra felmerülő kérdése (pl. gazdaságosság, hulladékok, a Duna vizének elégtelensége stb.) mellett folyamatosan újabbakkal gazdagodunk. Miközben az alapvető aggályokra továbbra sincs válasz. Hogy miért épít Magyarország atomerőművet, ha a több évtizedes trendekből világosan látszik, hogy a drága, veszélyes és több százezer évig sugárzó hulladékával kezdeni semmit sem tudó atomenergetikának leáldozott?
A megújulók már rég megnyerték az energiapiacért folytatott versenyt, s e tény klímavédelmi szempontból is kamatozik – legalábbis azokban az országokban, ahol nem tiltják, hanem kifejezetten bátorítják az ilyesmit.
Paks 2 szükségességét az elmúlt egy évtizedben már jó néhány érvvel igyekeztek igazolni. Felmerült a bezáró erőművek pótlása, a német export, az elektromos autók miatti igénynövekedés, és még mindenféle egyéb magyarázat is. Most épp a klímapolitikai érvelés van soron. Egyvalami változatlan a kormánykommunikációban: hogy Paks 2 szolgáltatásaira majd valamikor a jövőben valamilyen okból feltétlenül szükség lesz.
Csakhogy a klímapolitikai érvelés tarthatatlanságát Paks 2 eddigi története remekül illusztrálja. Az atomenergia alkalmatlan arra, hogy gyorsan és költséghatékonyan csökkentsük a kibocsátásainkat. Ezek a projektek mindig drágák és lassúak, így a klímahatásuk nehezen kalkulálható. Azaz az atomerőművekkel kevés szén-dioxid-megtakarítás érhető el, s az is csak sokára, más megoldások (energiahatékonysági és -takarékossági beruházások, megújulók) nagyságrendekkel idő- és költséghatékonyabbak, költségük és beruházási idejük jól tervezhető, a velük elérhető kibocsátáscsökkentés megbízhatóan kiszámítható, előre jelezhető.
Így ha meg is épülne Paks 2, semmiféle klímapolitikai előnyt nem hozna, miközben valódi klímavédelemre nem jut tér, idő, pénz, figyelem. Az épületeket nem szigeteljük, fűtési technológiát nem váltunk (a kormány épp újabb hosszú távú gázszerződést szeretne kötni Moszkvával), a Mátrai Erőmű bezárására ki tudja, mikor kerülhet sor, a közlekedés kérdésében a lovak közé dobjuk a gyeplőt, a megújulókat félszívvel csináljuk. A világon őrületes tempóval terjedő technológiák közül a nagyerőművi napenergia még úgy-ahogy megy, de a lakossági napelemes rendszerek felett inkább csak elnéznek, a szélenergiát de facto betiltották – indoklás nélkül. Egyéb megújulós technológiákról meg végképp nem hallani.
Mégis hol és hogyan következik mindebből a klímaválság közepén, hogy „klímabajnokok” vagyunk?
A szerző a Greenpeace Magyarország klíma- és energiakampányának a felelőse.
