Kormányunk, miután minden mást rendbe tett, azt hiszi, tizedik hivatali évében végre megengedheti magának a magyar színházi világ purifikációját is. Véghez is fogja vinni, méghozzá a tőlük megszokott savonarolai következetességgel, vagyis vakon és kegyetlenül. Amennyire saját szájuk íze szerint purifikálták az ipart, a mezőgazdaságot és a tudományt, ugyanezt teszik a művészettel is. Látják jól, hogy ez kicsit zehernyésebb, azonban azt is észrevették október 13-án, hogy ha maradni akarnak 2022 után, akkor azonnal lépniük kell, konkrétan a szabadlelkű művészek nyakára. Éspedig sürgősen és elsősorban a színházművészekére. Ugyanis nem tévednek, ha úgy vélik, hogy a városokban elszenvedett hatalomrengető választási vereségüknek az egyik fontos oka épp a magyar színházi élet egészséges pezsgése. Vagy fordítva:
a városok szabad választását tápláló leghatékonyabb művészi erő a színházban mutatkozik meg.
Mert a színházművészet (ahogyan Shakespeare mondta) igazi tükör. Ha jó, ha rossz, a valósággal, a pillanatnyi valósággal szembesít. Magunkra ismerünk, a saját bajunkra és (ritkán) örömünkre, netán boldogságunkra. Előjön az igazságkeresés, netán a katarzis, a „megtisztulás” – kevésbé patetikusan: a megvilágosodás. Észleljük az ellenséget.
Azonban ürügy nélkül nincs magyar hadüzenet.
Az úgynevezett Gothár-ügy úgy kellett a populista purifikátoroknak, mint Tiszáéknak Ferenc Ferdinánd meggyilkolása vagy Horthynak a kassai bombázás. Mert, ha komolyan beszélünk, nincs is már Gothár-ügy. Ami volt, az elintéződött, azzal a különleges erkölcsi bónusszal, hogy a vétkes bűnbánatot tartott és az áldozat elfogadta az, a társulat pedig megnyugodott, amit egy világra szólóan pompás Tartuffe előadással bizonyít. Csak a Tartuffe-kormány és a két Tartuffe kormánypárt nem nyugszik. Rendet akarnak tenni. Tudjuk, hogyan, tudjuk miért.
A hogyanról még annyit, hogy a zaklatás szó már nem kerül le a harci zászlókról. Viszont a színpadokról le kell, hogy kerüljenek a zaklató darabok. Rögtön ott van a (Mozart-Da Ponte) Figaro házassága, amelyben, ha úgy vesszük, a zaklatás valamennyi formája elénk tárul, csak éppen a magas művészet glóriájával a feje fölött. Susannát (Figaro menyasszonyát) minden férfi (és a kamasz Cherubino is), akarja, mert egy csodás női test és lélek. A valóságban – szerencsére – mindenkinek az életében van Susanna, egyeseknek több is. A rendező tökéletes Susannát akar faragni a színészből, és ha mindketten őszinték, ez nem megy érzelmi vihar nélkül. Nem feltétlenül egymás iránt fellobbanó szerelemre kell gondolni, noha olyan is volt már – a színház érzelmileg különösen veszélyes üzem. Azért is szeretjük. Elismerem, hogy egy sivár érzelmi világú politikus számára, aki azt képzeli és hirdeti, hogy a nő egyetlen értéke a szüzessége – ez alkalmas patáliacsapásra. Miközben a magát erkölcsi kereszténynek hirdető kormánypárt örökös kedvence, uniós trade markja a ki tudja hányadik hites feleségét is megcsaló, a saját titkárnőjét zaklató és teherbe ejtő nem éppen aranyszájú, Brüsszelben napot lopó ex-bájgúnár.
„A természeten nem gázolhatsz át!”
– mondja Brecht a Koldusoperában, amikor Bicska Maxi akár az élete árán is elmegy a bordélyba a szokásos napon. A természet legerősebb biológiai parancsa a fajfenntartás, ami a homo sapiens esetében „meg van bolondítva” a párválasztás különleges értelmi és érzelmi módozataival. Egyszerűen szólva a szerelemmel. A szerelem, a szexualitás – Freud óta tudjuk és azóta is hiába tagadjuk – az ember számára a legfőbb általános, hétköznapi mozgató erő. Természetesen nem minden kilengés tűrhető el: az erőszak például nem. Az el nem fogadott közeledés erőltetése sem.
A szerző sebész.
