Vádlói nemcsak azt hányták Szókratész szemére, hogy megrontja az ifjúságot – ahogy a mi Melétoszunk is némely bölcsészettudósoknak –, hanem azt is, hogy nem hisz Athén isteneiben. Azaz nem fogadja el azt, amit az athéniek többsége elfogad, sőt, magától értetődőnek tekint. Itt sem szeretném tisztázni, hogy mennyiben voltak ezek a vádak helytállóak. Tulajdonképpen szeretném is már békén nyugodni hagyni Szókratészünket, jóllehet azt gyanítom, hogy nem fog ez nekem minden további nélkül sikerülni. Szókratész, aki beleállt a huzatba – most elárulom, miféle huzatba: a gondolkodás szelének huzatába – ugyancsak feltűnő jelenség lehetett Athénben, ennélfogva borzolta a szófogadó athéni polgárok idegeit. A magányukban irkáló későbbi filozófusok ritkán zavartak bárkit is, bár, ahogy erről már szó volt, a hatalmasokat gyakran felbosszantották a későbbi filozófusok is. Én viszont egyre másra belebotlom a csúnya öregemberbe, példaként állítva magam és mások elé, akik az olyan megoldhatatlan kérdéseken törjük a fejünket, hogy milyen is világunk természete, s miféle lények vagyunk mi, emberek. Azért érzem Szókratész magatartását példaértékűnek, mert elsőként szerette volna elérni, hogy hallgatósága, a köréje gyűlt ifjak ne a mások – sokszor csak az istenek álláspontjából levezetett, az istenek által felkínált – felfogásából induljanak ki, hanem tanuljanak meg a saját fejükkel gondolkodni, azaz legyenek végre nagykorúak. Hogy a többség – mármint az emberek többsége – nem ilyen, azt tudjuk, Kant nagyon határozottan fogalmazta ezt meg: „Az emberiség […] nagy része szívesen kiskorú marad egész életében. Kiskorúnak lenni kényelmes.” Magyarán az emberek többsége konform módon gondolkodik (és viselkedik) – bármi legyen is ennek az oka. (Azt hiszem, nem születünk konformnak. Ezért kell belénk sulykolni már kisgyerekkorunkban, hogy szót kell fogadnunk. A szófogadás állítólag erény.) Bevallom, soha nem hagy nyugodni az a kérdés, hogy miért fogad aztán a többség valóban szót; s miért vannak csak kevesen olyanok, akik a kényelmes szófogadást kényelmetlennek érzik, legyen szófogadatlanságuknak bármi is a következménye. De most nem erről szeretnék beszélni.
Inkább visszatérek öreg hősünkhöz, s a fent mondottak alapján kijelentem: Szókratész volt a felvilágosodás első képviselője. (Hogy az a Szókratész, akit Platón például a Phaidónban szerepeltet, már nem volt az, az több mint valószínű, bár megeshet, hogy ez csak a mi kései perspektívánkból tűnik így fel. Hogy a halálban a lélek elválik a testtől, azt – megeshet – Platón mondotta először, Platón adta Szókratész szájába, még nem a szüleitől és a papoktól tanulta. Ergo – félve mondom ki: a saját fejével gondolkodott, a saját elképzelése volt, hogy ez nem igen lehet másképp.)
Szókratész – a felvilágosító. A felvilágosítókat végzik ki? Vagy tegyem fel másképpen a kérdést: a felvilágosítókat biztosan kivégzik? Azokat, akik nem szófogadásra, hanem saját értelmük használatára buzdítják embertársaikat? Ez azért bonyolultabbnak tűnik. S a kérdésem nem is az, hogy vajon a mindenkori hatalom a felvilágosodás ellensége-e (azt hiszem, igen. Használja csak szépen mindenki a hatalmasok fejét. Tessék csak elképzelni, milyen zűrzavar lenne, ha mindenki a saját feje után menne! A liberálisok csak zavart keltenek), hanem hogy – bár én lennék az utolsó, aki azt kívánja, hogy engedelmeskedjen csak a többség a hatalomnak – tényleg az-e a kívánatos, hogy minden ember a saját fejét használja. Mintha az a kívánság, hogy gondolkodjon csak mindenki szépen a saját fejével, nem lenne egyértelműen pozitív. A kanti „definíció” – ha egyáltalában arról van szó – csupán az egyént illető formai kritériumot kísérli meg megadni, ugyanakkor maga Kant is tisztában volt vele, hogy nem lenne rendben, ha a tartalmi kritériumoktól eltekintenénk. Nincsen itt lehetőségem arra, hogy Immanuel Kantnak akárcsak híres írását – Válasz a kérdésre: Mi a felvilágosodás? – részleteiben szemügyre vegyem. Kant számára az a döntő, hogy a pozitív vallás ab ovo kiskorúnak tekinti az embert, amikor túlvilági jutalommal és büntetéssel operál. S hozzáteszi ehhez, hogy a felvilágosodás sarkalatos pontját elsősorban a vallási dolgokban látja. Ugyanakkor nem feledkezik meg arról sem, hogy a politika területén is szembe kell néznünk a felvilágosultság mibenlétével, s e tekintetben – itt nem elemzendő módon – óvatosan nyilatkozik, ahogyan teszi azt Moses Mendelsohn is, aki, akárcsak Kant a Berlinische Monatshefte 1784. decemberi számában írt tanulmányt A kérdésről: mit jelent felvilágosítani? „Boldogtalan az az állam – írja Mendelsohn –, amely be kell hogy vallja, hogy benne az ember lényegi meghatározottsága a polgáréval nem harmonizál, hogy a felvilágosodás, amely az emberiség számára elengedhetetlen, a birodalom nem minden rendjére terjeszthető ki.” Ez persze a 18. századi porosz állam, s a két nagy ember óvatoskodásától el is tekinthetnénk, ha nem kellene felvetnünk egy kruciális kérdést: Vajon tényleg felvilágosult mindenki, aki a saját fejével gondolkodik? Ne feledkezzünk meg a tartalmi kritériumokról! Vajon felvilágosult-e az az ember, aki saját – vélt vagy valós – tapasztalataira hivatkozván gyűlöli az idegeneket? Kész vagyunk a gyors válasszal: persze, hogy nem felvilágosult. Éppenséggel előítéletes, de előítéleteit a családi nevelés, netán az autoriter állam, melyben él, alakította ki, s csak azt hiszi, hogy a saját tapasztalataira építi azokat. Csakhogy ez a gyors válasz is előítéletes. Hogy van az, hogy a mai liberális francia államban is terjedőben van az antiszemitizmus, zsidó sírokat gyaláznak meg stb.? Ugyancsak óvatosaknak kell lennünk, ha olyanokat állítunk, hogy aki a saját fejével gondolkodik – ergo felvilágosult –, az nem lehet előítéletek foglya. Ki tudja megmondani, mire vezet, ha az ember a saját fejével gondolkodik?
Senki ne higgye – egyesek azt hiszik –, hogy legújabb tapasztalataim eredményeképpen a felvilágosodás ellenségévé lettem. Szó sincsen erről. Nem szenvedhetem az előítéletes gondolkodást és magatartást, ami a felvilágosodott gondolkodás és magatartás ellentettje. Csak óvatosságra intem magamat. Ne higgyem azt, hogy mindaz, amit én vagy elvbarátaim gondolunk, az bizonyosan előítéletektől mentes. Végezetül is, senki sem képes arra, hogy csakis saját tapasztalataiból kiindulva gondolkodjon. S ha arra törekszem, hogy mégis a lehető legelőítéletmentesebben gondolkodjak és cselekedjem, állandóan distanciálnom kell magamat – önmagamtól. Hogy ez fárasztó? Vitán felül az. Másokat követni, engedelmeskedni – az a kényelmes.
