A szerk.

Megbántva

A szerk.

A magyar himnusz versét Kölcsey Ferenc írta 1823-ban, a zenéjét Erkel Ferenc, 1844-ben. A Szózatot Vörösmarty Mihály írta 1836-ban, s Egressy Béni zenésítette meg 1840-ben. Mindkét dalmű tehát közel kétszáz éve szolgálja a magyarok épülését, ha valahol eljátsszák valamelyiket, felállunk.

Felállnak a magyarok, s felállnak a külföldiek is, tudván, hogy az ő himnuszuk alatt a magyarok is hasonlóan tesznek. Igaz, itt már adódhatnak problémák, gondoljunk csak bizonyos nemzetek közötti labdarúgó-mérkőzésekre, amelyeket a magyar válogatott mondjuk Románia vagy épp Szlovákia ellen vívott. Arra, hogyan viselkedett e nemzetek himnusza hallatán a magyar szurkolók épp azon csoportozata, amelyiknek – és sajtó-, illetve politikai képviseletüknek – most úgy fáj, hogy valaki nem állt fel az Ismerős Arcok nevű rockzenekar egyik száma, a Nélküled hallatán. Nevezzük nevén, a magyar futballszurkolók legutóbb szétfütyülték a szlovák himnuszt, s bármikor szétfütyülik csípőből a románt is. Szerencsére szlovák és román rockzenekarok számait nem éneklik pilis­szentkereszti vagy méhkeréki iskolások magyar futballmeccseken, mert akkor törne csak ki igazán a gyalázat.

De viselkedünk (a mi reprezentánsaink, tehát mi) úgy, ahogy viselkedünk mások himnusza alatt, az nagyon fáj nekünk, ha kedvenc számunk hallatán nem vágja haptákba magát valaki. Kedvenc számunk, igen. Miért? Hogyan kellene nevezni az Ismerős Arcok együttes Nélküled című dalát? Himnusznak? Biztos, hogy Kölcsey, Vörösmarty, Erkel, Egressy kontextusában kell emlegetni, ezek rangjára emelni ezt a művet? Mit szól ehhez a Petőfi Irodalmi Múzeum vagy a Zenetudományi Intézet?

De a legtávolabbról sem akarunk ironizálni a Nélküled „meggyalázását” követő felzúduláson, hiszen az nyilvánvalóan vérre megy. Még ha nem is feltétlenül azokéra (dehogynem), akikére elsőre jó okkal gondolunk.

Hogy mi történt, azzal mindegyik közügyeink után érdeklődő polgár tisztában van. Amikor átadták Orbán Viktor Puskás nevű stadionját, a VIP-páholyba szóló tisztejegyet kapott az Index is, amelynek újságírója a hely szelleméhez igazított beszámolójában amellett, hogy az utolsó pokrócát is bizonyosan kölcsönadó államfőről és az aréna lenyűgöző hangulatáról értekezett, mintegy kompenzációként elmesélte azt is, hogy nem állt fel akkor, amikor négy felvidéki magyar kisgyerek a pályán körbesétálva elénekelte az inkriminált rockszámot (himnuszt). Itt jegyeznénk meg, hogy felvidéki nemzettársaink döntő többsége hosszú évek óta minden egyes választás alkalmával világosan kifejezésre juttatja, hogy mit gondol a magyarság ilyenfajta gyakorlásáról, ehhez tényleg elég Orbán szlovákiai pártjának (MKP) eredményeit áttekinteni.

Visszatérve az emlegetett infámiára, a cikk után a komplett kormányzati sajtó írások tucatjaiban ment neki az Index szerzőjének, s egyként tagadták ki a nemzettestből őt. Így tett a Fidesz, a Fidelitas és decens késlekedéssel a Mi Hazánk nevű szatellitpárt is. S miután utóbbiaknak az is leesett (vagy szóltak nekik), hogy ők itt a radikálisok, nem Orbán, egy furcsa plakát is megjelent budapesti közterületeken. A kép az Index két valamiért zsidónak tételezett újságíróját ábrázolja egy izraeli zászló előtt, s valami zagyvasággal mocskolja őket. A két újságíró közül az egyik a nem felállós cikk szerzője, és a másik is merészelt posztolni valamit a Nélküledről, álljon itt a nevük: Miklósi Gábor és Dezső András. A plakát sunyiságát, hazug, hamis voltát más sem fejezi jobban ki, mint az izraeli zászló: ha a plakátolók őszintén akartak volna szólni, sárga csillagot buherálnak az újságírók mögé… De a dolog valódi természetéről már e kiszerelés alapján sem beszélhetünk afféle disztópiaként.

Mindebből tisztán látszik, hogy immáron termőre fordult a kormánysajtóban évek óta folyó habzó szájú uszítás. Hiszen csak ki kell nyitni egy kormánylapot, s máris kezünkben a jogosítvány az efféle gaztettek elkövetéséhez. Elég ránézni egy Soros-plakátra, hogy valaki menten a filctolla után nyúljon, és a homlokára rajzoljon egy Dávid-csillagot.

Az ilyenfajta akciózás végtelen romlottságát pedig az gyanú támasztja alá legbiztosabban, mellyel ugyancsak az nem találkozott eddig, aki elugrott előle. Eszerint ez az egész nem (csak) a két újságíró bőrére megy, hanem az Indexére. Magyarország legnagyobb internetes napilapja eddig is – legalábbis tulajdonviszonyai szerint – a kormány zsebében volt, de folyamatosan kikiabált onnan, s ahogy tőle tellett, ragaszkodott a függetlenségéhez. Bírálták a NER-t, lelepleztek számos disznóságot, tették, amit tenniük kellett, illetve amire lehetőségük adódott. Valaki most elérkezettnek látja az időt mindennek az így vagy úgy esedékes felszámolására. És ebbéli szándékai megvalósításához semmilyen eszköztől nem riad vissza. A legaljasabbaktól sem.

 

 

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.