„Csak semmi politika!” – vallotta a sportszféra a rendszerváltás környékén. Talán a létező szocializmus korszakának visszahatásaként, amikor a sport és az állam nagyjából úgy nőtt össze, mint a középkorban az oltár és a trón. „Csak semmi politika!” – hirdették ekkor a pártpolitikusok is, és akadt kultuszminiszter, aki nyilvánosan amellett érvelt, hogy a költségvetés ne töltsön többletforrásokat a sport feneketlen zsákjába.
A valóságban a magyar sport a belátható múlt minden pillanatában közpénzfüggő volt. Nem hozott ebben változást a rendszerváltás sem, ami nagyjából egybeesett az európai sport-szórakoztatóipar robbanásszerű fejlődésének kezdetével. Márpedig ez utóbbi folyamat jelentős erőforrástöbbletet igényelt ahhoz, hogy a létező szocializmus erőltetett sportsikereit szinten lehessen tartani.
Füstös szobák mélyén
A kiépülő piacgazdaságban azonban ez a többleterőforrás tisztán üzleti tevékenységekkel kitermelhetetlen volt. (Ehhez nem csak a tudás hiányzott – sokkal inkább a méretgazdaságossággal voltak gondok.) A közpénzek elosztása pedig mindinkább a pártpolitika függvényévé vált – nem csoda hát, hogy „a füstös szobák mélyén” a sportvezetők hamar feladták tartózkodásukat a politikusokkal szemben; s az államférfiak is hamar belátták, nem jó az nekik, ha a sportvezetők az elmaradó eredményekért őket teszik felelőssé a közvélemény előtt. A rendszerváltás után pár évvel újra egymásra találtak a sport és a politikai élet szereplői.
| ||
Aztán a Nemzeti Együttműködés Rendszere új szintre emelte a sport és a politika kapcsolatát: újból összenőtt, ami nem tartozik össze. Az Orbán-rendszer megszilárdulása óta eleddig csak a képzelet szabott határt a lokális vagy éppen országos jelentőségű, grandiózus sportfejlesztéseknek: itt egy csarnok, ott egy stadion, emitt egy világverseny. És nem számított, ha egy ifjúsági világbajnokság szervezése során 348 millió forintos lett a hiány; ha 100 millió forint állami gyorssegélyt kapott egy hivatásos labdarúgócsapat, amely néhány fordulóval később elvesztette a licencét és megszűnt; vagy ha 2,5 milliárd forint közpénz elverése után nemhogy stadion nem lett, de még a futballcsapatot is elnyelte a sötét – pedig a projektet még stratégiai fontosságúvá is nyilvánították.
A sportfejlesztés irányairól, konkrét megvalósulásáról nincs az érintettekkel egyeztetés, nincs közös értékteremtés; csak döntés, építés, többletköltségek és szalagvágás van. A kedvezményezettek pedig elfeledkeztek a társadalmi szolidaritásról: a pénzt elköltötték, és egy szavuk sem volt a társadalmi feszültségekről, arról, hogy nagy társadalmi rendszerek vagy épp a kultúra más területei a korábbinál nehezebb helyzetbe kerültek, s közben egyre nyilvánvalóbbá vált az is, hogy nincs minden rendben a sportpénzek elköltésével, az eredményekkel, a fenntarthatósággal. A sporttól nem barikádharcosokat várt a társadalom, csak egyszerű gesztusokat – de nem kapott.
Nem gondolhatta senki komolyan, hogy nem jön el ennek a böjtje.
A budapesti polgár
Október 13-a után furcsa, régen tapasztalt helyzetben találták magukat a magyar sport szereplői. Az őszi helyhatósági választáson olyan főpolgármester kapott bizalmat Budapesten, akinek fő kampányüzenete a stadionépítések leállítása volt. A Stop Stadion! program, ha értelmes nem is, de hasznos volt: ráérzett a hangulatváltásra, szimbolikus volt és mozgósító erejű.
Karácsony Gergely programjából, az ő és a vele szövetséges politikai erők képviselőinek megnyilvánulásaiból elég egyértelmű, hogy az Orbán-kormányoknak kiemelten fontos sportfejlesztésekre tárgyalási tényezőként tekint az új fővárosi vezetés. Legyen stadion helyett kórház, legyen stadionstop, és ne épüljön egyetlen stadion sem Budapesten, ameddig nincs minden kerületben gyorsan elérhető CT- és MR-központ. Ezt minden gondolkodó polgár – világnézetétől vagy politikai pártállásától függetlenül – csak egyféleképpen értelmezhette: Karácsony a sportfejlesztéseket tárgyalási alapnak tekinti a miniszterelnökkel szemben.
Legitim-e ez?
| ||
Teljes mértékben. A magyar kormány a költségvetés 2,5 százalékát költi sport- és rekreációs kiadásokra, idióták lennénk, ha minderről nem (köz)beszélnénk. Karácsony pedig nemcsak beszél a sportról, de politikai célokra és saját politikai pályájának építésére kívánja használni a róla szóló vitát és alkut. Eddig ez tabunak számított, sőt, maga a feltételezés – hogy ti. a sportot valaki erre használná – is megvetésre méltónak számított.
De miért állna a javarészt közpénzekből eltartott magyar sport a politikai viták felett? Miért ne lehetne a pártpolitika tárgya a sport? Ha az egyik politikai erő a sport támogatásával definiálja magát, miért ne határozhatná meg magát egy másik ezzel szemben vagy legalábbis alternatív módon? Szerintem megteheti, sőt, tegye meg, és szedje ennek pártpolitikai hasznát, viselje pártpolitikai kárait.
És ebben a helyzetben könnyen visszaüthet a sportnak az elmúlt évek önzése. Jól mutatja ezt a Budapest számára elnyert 2023. évi atlétikai világbajnokság körül kialakult vita. Nagy barátja vagyok az atlétikai versenyeknek, komoly – ugyan egyelőre csak elvi – támogatója a vébérendezésnek, de fontosnak tartom, hogy mi, adófizetők, akik javarészt finanszírozzuk az eseményt, elgondolkodjunk azon, miért is jó nekünk a sokba kerülő atlétikai stadion és az abban rendezett világbajnokság?
De kétségbeesett nyilvános Facebook-posztommal, amiben azt javasoltam, hogy mindenki, aki vébétámogató felhívást lájkol, egy éven keresztül küldjön 10 ezer forintot a rendezés számlájára, követőt csak egyet, Sárközy Tamás professzort nyertem, cimborát viszont annál többet vesztettem.
A főpolgármester tudja
De vajon helyesen értelmezi a szerepét ebben a vitában az új városvezetés? Ha Karácsony Gergelyt 2018-ban megválasztják miniszterelnöknek, felhatalmazást kapott volna arra, hogy vezetésével másfajta politikai program valósuljon meg, adott esetben a sportfejlesztések visszavágásával, a sportlétesítmény-építések leállításával. Erről is lehetett volna, lehetne értelmesen beszélni – ám most ez nincs napirenden, hiszen Karácsony nem lett miniszterelnök, így az országos sportfejlesztést érdemben alakítani nem, akadályozni viszont helyi szinten tudja.
De lenne-e értelme annak, ha így tenne?
Karácsony főpolgármester-jelöltként, a programjában azt írta – szerintem helyesen –, hogy városvezetőként „a budapestiekkel kell törődnünk”. Azaz az új budapesti vezetésnek a budapesti polgárok, civil szervezetek, gazdasági szereplők érdekeit kell képviselnie. Márpedig a fővárosi stadionépítések, a létesítmények működése, az azokhoz kapcsolódó sport- és kulturális rendezvények, különösen a megasportesemények szervezése komoly hasznot hoznak a fővárosnak. A budapesti polgároknak ezekhez számos érdekük fűződik.
| ||
E fejlesztések mindenekelőtt komoly értéktranszfert jelentenek a vidéki Magyarországtól Budapest felé. Szinte mind kizárólag állami program, az építési és rendezési költségeket, az esetleges későbbi működési veszteségeket nem vagy csak elhanyagolható mértékben állja a főváros. A kötelezettségek szétoszlanak a magyar társadalomban: adófizetőként ugyanúgy viseli a Puskás Aréna gyepfenntartását a mátészalkai tanítónő, mint a zuglói postás.
A közvetlen bevételek ugyanakkor a jellemzően budapesti székhelyű gazdasági szereplőkhöz áramlanak, akik a fővárosnak fizetnek helyi adót – de ha nem, akkor sem jellemző, hogy a vidéki kistelepüléseknek. A turizmus majd minden gazdasági hatása Budapestet érinti: a parkolás, a tömeg- és magánközlekedés, a vendéglátás díjai mind Budapestet gazdagítják. Nemkülönben az imázsépítés hozadéka (már ha tényleg létezik): nem magyar atlétikai vébé lesz ez, hanem IAAF Atlétikai Világbajnokság, Budapest. Bárhogy csűrjük-csavarjuk, ezekből a hasznokból elenyésző mértékben részesül a vidéki Magyarország.
De tegyük mindehhez hozzá azt is, hogy a többletfogyasztáshoz kapcsolódó termékek előállításából, például a több vendég által elfogyasztott több rosejbni megsütéséhez szükséges krumpli megtermeléséből, azaz a tovagyűrűző hatásokból már erőteljesebben részesednek a vidéki érintettek. Másrészt nemcsak többletbevétel, de többletköltség is járul a sporteseményekhez: az úthasználat, a takarítás, a zsúfoltság költségei, melyeket viszont nagyrészt a főváros fizet.
Gondolhatnánk arra, hogy itt egyfajta szolidaritási elvről van szó, és éppen a vidéki Magyarország érdekében nem akarja ezt az értéktranszfert Karácsony. Ám ő Budapestet képviseli, és nem a többi (mindegyik) magyar település érdekeit – így nem is csoda, hogy a terítéken lévő három nagy budapesti sportprogramból kettőt, a kispesti futballstadiont és a népligeti kézilabdacsarnokot megválasztása után a főpolgármester könnyen és gyorsan „elengedett”. A legutolsó hírek pedig már arról szóltak, hogy bizonyos – többek közt a beruházások átláthatóságára vonatkozó – feltételek teljesülése esetén támogatólag viszi a Fővárosi Közgyűlés elé a Déli Városkapu Projekthez tartozó Nemzeti Atlétika Központ megépítését is.
Nem kell stadion? Nem kell világverseny Budapesten? Dehogynem kell – hiszen ehhez Budapestnek komoly érdekei fűződnek. A szereplők éppen ezért akár össze is dolgozhatnának, hogy maximalizálják a közpénzköltés társadalmi hasznait. A szolidaritás jegyében pedig Budapest a nála keletkező extra haszon egy részét visszaforgathatná a „közösbe”. Van ilyesmire jó példa az országban Debrecentől Győrig több helyen. Miért ne történhetne meg Budapesten is?
A szerző sportközgazdász.
