A Miniszterelnökség parlamenti államtitkára igazi reneszánsz ember. Sokan csak az elvhű fideszest látják benne, Lázár János jobbkezét, a napenergiáról hadováló szavazógépet, az arrogáns szónokot, a barátait közpénzekkel kiszolgáló politikust. Pedig L. Simon László mindemellett költő és borász, akinek szíve közepében rózsaként virít a hazaszeretet, és nem kevésbé a nyíltszívűség, a barátság és a férfiasság.
Ezt többek között onnan tudjuk, hogy idejekorán elolvastuk Személyes történelem című esszékötetét (lásd kritikánkat: Zsebmikszáth), amelyben L. Simon László így vall érzelmeiről: „Mégis szeretjük ezt a folyton változó földet, szülőföldünket, szűkebb hazánkat, ahol élünk, ahonnan származunk, ahova mindig visszahúz a szívünk, bárhova is sodorjon az élet.” Elköteleződéséről most ismét tanúbizonyságot tett, ezúttal Egyházashetyén, ahol a kultúra.hu cikke szerint „Berzsenyi Dánielre emlékezve a szülőföld fontosságára hívta fel a figyelmet”.
| ||
Hogy mely szavakkal hívta fel a figyelmet erre a fontos témára? A tudósításból kiderül, hogy L. Simon nem akart beszélni „a romlásnak indult hajdan erős magyarról, s arról a politikáról, amelyik ennek a romlásnak valóban ellene tesz”. Nem, ő nem akart aktualizálni, pedig lám, milyen könnyen jöttek volna a párhuzamok! Az államtitkár világossá tette, miért fordult el most mégis a napi politika viharaitól. Hát azért, „mert sokkal mélyebben foglalkoztat a haza és a szülőföld fogalma annál, mint hogy aktualizáljak. Mert az én szívemet is a szerelem láncai kötik össze az anyafölddel, miképp Berzsenyiét is, mert minden hiúság, önként vállalt munka és szolgálat, minden küszködés, a kapott keresztek, a megérdemelt sikerek ellenére sem akarok elrohanni az élet mellett, elrohanni az élet elől, nem akarom későn hullatni a könnyeimet. Meg kell állnunk néha, s visszanézve az örök Kemenesaljára, Berzsenyi soraival kell figyelmeztetni magunkat arra, hogy…”
De tovább nem bírjuk idézni az államtitkár úr gondolatait, mert csak a szerelem láncaira tudunk gondolni, amelyek az ő szívét összekötik az anyafölddel, miközben cipeli az önként vállalt szolgálat keresztjét. Boldognak kell őt elképzelnünk.
