Rétvári azzal jött, hogy „a nemzet történelme kicsit olyan, mint a nemzet DNS-e, hiszen ebből ismerhetjük meg a nemzet karakterét, az emberek gondolkodását, a társadalom összetételét”, szerinte „ha Magyarország 1914-ben önállóan alakíthatta volna kül- és hadügyeit, akkor másfajta határai és történelme lett volna Magyarországnak a huszadik században”.
Ha meg Rétvári nagyanyjának áramszedője lenne, ő volna a 66-os villamos, hogy is mi valami hasonló épületes hülyeséget mondjuk.
Vagy inkább hagyjuk ezt Balog Zoltánra? Ő azt üzente a Várkert bazáriaknak küldött levelében: „A huszadik század lelkisége az önzés kiteljesedése egyéni és közösségi szinten, erkölcse pedig követi ezt a képletet: semmi sem tilos, ami nekem jó” – majd, ahogy a Fidesz.hu tudósításából kiderül, „utalva arra, hogy az ölés tilalmát a gyilkolás gépesítése váltotta fel, a hazugság pedig »megtermi a maga gyümölcsét«, példaként hozva, milyen hamis adatokkal bizonygatták igazukat a Párizs környéki béketárgyalásokon az utódállamok”.
Rétvári és Balog eszmefuttatása nyomán – „a nemzet DNS-e”, „a hazugság gyümölcsei” – sejthető, miféle emlékművet akarnak ezek, ám a legfontosabbat mégis L. Simon László ragadta meg, amikor ezt mondta: „Az első világháború narratívája megváltoztathatatlannak tűnik, mégis megváltoztatandó, ha nehéz is egy deheroizált világban megértetni, hogy az elesettek hősök voltak.”
Mit mondhatnánk erre? Reméljük, az új emlékművet is Szabadság térre képzelik, a régi mellé, hiszen annál a másik világháború narratívája már megváltoztatandó volt. Valószínű, hogy Melocco Miklós már úgyis tűkön ül, hogy végre elővezethesse valamelyik tanítványát, és lesz itt mindjárt olyan emlékmű, hogy megint a csodájára jár a világ. És azzal a fránya narratívával is elboldogulnak valahogy: a végén még mi győzünk.
