Épp a rosszakból kell, hátha a második nekifutásra jobban sikerül, mások jobban csinálják. Az ilyesmi persze hitbéli kérdés, sokan kiáltanak szentségtörést minden alkalommal, de azért én simán megversenyeztetném bármikor Herzog Nosferatuját Murnauéval – ezt a meccset nem ezen a pályán játsszák. Hiába volt azonban gyöngécske film (és tisztes kasszasiker) az 1992-es eredeti, akadtak erényei: azt üzente például, hogy lám, a kommersz is rátalált az erős nőalakokra. E kétségkívül ígéretes üzenetet a kor csillagai, Annabella Sciorra és Rebecca De Mornay közvetítették, s egy epizódszerep erejéig még a feltörekvő Julianne Moore is meg tudta mutatni, hogy mire képes: e lehetetlen helyzetében is sokra. Most ilyesmiről szó sincs, de a többi majdnem ugyanaz. Egy jóléti lelkifurdalásoktól gyötört amerikai mintacsaládon rajta üt a bébicsősz, és mire észbe kapnának, nyakukon a kés… A különbség csak annyi, hogy míg az 1992-es változat az első tíz percben felfedte a kártyáit, az idei úgy tesz, mintha ránk hagyná, hogy lassan megsejtsük, miért is a nagy hirig. Dehogy hagyja ránk, csak az információáramoltatás slagját töri meg néha: időnként bemondja, hogy mi történt régebben, s ami van, azért van.
A rossz dolgokat viszont mind sikerült átmenteni, a párhuzamos szerkesztés (család szépen néz egymásra, vágunk, csősz csúnyán néz a messzeségbe) már 1992-ben is avíttas volt, a jelentéktelen férfi szereplők pedig a legerősebb feminista röpiratot is devalválják.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
