Különösen a családja tart igényt az állandó kommunikációra, apja napszakonként hívogatja telefonon, a lányának meg lelke van, de nem baj, apuci türelmesen végighallgat mindent. Nem is sejtik az érintettek, hogy valójában egy fekete férfival beszélgetnek, egy stand-upos, énekes-parodistával (egy ízben még duót is énekel saját magával mint Frank és Nancy Sinatra), aki tökéletesen utánozza az író hangját, ez is a dolga, erre bérelte fel maga az író, hogy hagyják már végre befejezni a könyvét, úgyis csak hallgatni kell a másik locsogását, ühüm, ühüm, na, szia.
A részben cinikus, részben gyáva író helyett óhatatlanul a dublőr empatikus, gondoskodó személyisége határozza meg ezeket a beszélgetéseket. Megteszi azokat a gesztusokat, amelyeket az író rest megtenni, kimondja azokat a szavakat, amelyeket az író fél kimondani – ezáltal rázza helyre kicsit egy pár ember életét, még azét is (a lány), aki, amikor kiderül a dolog, megharagszik rá.
A lagymatag humorú, a kiszámíthatóságot diszfunkcionális fordulatokkal, teljesen fölösleges szituációkkal leplezni próbáló filmet a főszereplői mentik meg az érdektelenségtől. Denis Podalydès éppen elég jobb-rosszabb komédiában szerepelt ahhoz, hogy ne okozzon gondot a kényszerű kommunikációtól megszabaduló író boldog felelőtlenségének bemutatása, de a hatalmas termetű és jámborságú Salif Cissé még némi mélységet is tud adni a hangutánzó dublőr amúgy szimpla figurájának.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
