Egy fiú és egy lány, olyan 14 éves formák. A leány táncosnő lesz, valami híresség, a fiú focista, Ferrarival jár majd, csak most még nincsen cipője sem hozzá. Azért indultak el, hogy a fiú mozzarellát vigyen haldokló nagyanyjának a bivalytelepről, ahol az apja intézkedik. Azért indultak el, hogy a fiú elvigyen egy csomagnyi anyagot a Szőkétől az Állatnak. Signor Animale kuncsaftjai már türelmetlenek. A kislány csak elkísérte a fiút; háromnapos útjuk valahol Nápoly külsőn, és a komplett olasz filmművészeten át vezet, különös tekintettel a neorealizmusra, Pasolinire és Fellinire – meg az összes többi jómadárra (Caravaggióig sem bezárólag). Az út hosszú, minden sarokból bolondok ugranak elő, a fiú sűrűn dézsmálja az utolsó kívánságot. Bivalytej csorog az állán; roppant gyanús, hogy nem a Szőke küldeményét fosztogatja-e éppen.
Diego Santangelo filmversének megírásakor elsőként a színészi játékot iktatta ki, teljesen mindegy, hogy ki hogyan csinálja, s tulajdonképpen az is, hogy mit, az a lényeg, hogy a kamera hogyan néz az illetőre. Nem fogják kitalálni, nagy szeretettel. Akkor is, amikor (sokszor) olyan lesz a kép, mintha egy kisfilmes géppel felvett „korabeli” amatőr filmet látnánk, s akkor is, amikor (végig) valóban egy amatőr filmet látunk. Olyan állat, hogy filmvers, ugyanis nincsen – ez nem vagy-vagy kérdés. Hogy vagy a film, vagy a vers sínyli meg az igyekezetet. Mindkettő sínylik végig. Santangelo minden kockája szépséges és teljesen hiábavaló.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
