Amikor viszont nem kapják meg az illő respektust, abból olyan nagyszerű filmek születnek, mint Ozu Tokiói története. Repüljünk onnan mintegy négyezer kilométert nyugatra, Thaiföldre, ahol a probléma és ezzel a dráma súlya ugyan csökken kissé, de azért fennmarad.
Az agg Mengju egy dolgot szeret jobban a hagyományok tiszteleténél: azt, ha őt is hasonlóan tisztelik. Egyetlen vágya, hogy végül egy impozáns sírban nyugodhasson, az ugyanis hatalmas tiszteletet kölcsönöz majd utódainak – végső soron tehát még halála után is jót szeretne tenni. Amikor kiderül, hogy halálos beteg, a családon belül megindul a versengés a néni kegyeiért abban a reményben, hogy arra hagyja majd házát és vagyonát, aki az utolsó jó benyomást teszi rá. Önös érdekből száll be a versenybe M is, a fiatal, kibukott egyetemista, aki videójátékokon tengeti az életét. Ahogy az lenni szokott, az önző vágyainak helyét szép lassan átveszi a szeretet és megbecsülés, s M arra is rájön, hogy a halál a lövöldözős játékokon kívül is jelen van, csak a való életben nem lehet restartot nyomni.
Pat Boonnitipat lassú folyású, csupa szív filmje Thaiföld tavalyi Oscar-nevezettje, amely az ország történetében elsőként kapaszkodott fel a rövid listára, de jelölést nem szerzett. A film főleg hangulatokból építkezik, és bár nem áll távol tőle a nyílt hatásvadászat sem, a végére azért eléri célját; csak éppen fél órával tovább tart, mint kellene.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
