Liz (Mélanie Laurent) egy kriogenikus kapszulában ébred, de nem emlékszik sem személyazonosságára, sem arra, hogyan került oda. Az oxigén valamilyen hiba miatt vészesen fogy, a kapszula nem nyílik és a nő egyetlen kapcsolata a külvilággal MILO (Mathieu Amalric hangján szólal meg), a kabint felügyelő mesterséges intelligencia. Az Oxigénhez hasonló egy helyszínes, egyszereplős, klausztrofób filmek mindig csalnak picit: Liz is telefonhívásokat intéz és kutakodik homályos emlékfoszlányai között (amelyeket persze torzíthat az oxigénhiányból eredő tudatzavar).
A jó ritmusú, valóban feszült film titka, hogy nem kell sokat töprengeni a logikáján – a fordulatok hamar megfejthetők, a Lizt hátráltató és segítő tényezők pedig mellőznek minden következetességet. Aja ügyesen játszik a HAL nyomdokaiban járó MILO kettősségével, aki hol Liz gondozójaként, hol pedig potenciális gyilkosaként lép fel. Laurent pedig elég magabiztos színész ahhoz, hogy uralja a fojtogatóan szűk, fogódzó nélküli teret – már első levegővételével maga mellé állítja a nézőt.
A film akkor a leggyengébb, amikor „kitekint”: sem Liz múltja, sem a fináléban felfedett külvilág nem tartogat olyan izgalmakat, mint a csúcstechnológiás koporsó belseje. Az Oxigén nem hagy mély nyomot, de a cselekmény egyes részletei és az éltető levegő fogyatkozása kényelmetlenül felidézi pandémiás évünket.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
