Zene

Van Alberto Giacomettinek egy tényleg pici, jó, ha talán 15 cm magas szobra, egy kis büszt (ez a mű címe is, némi tautologikus öniróniával), mely - legalábbis számomra - kulcsként oldja fel annak rejtélyét, miért olyan furcsán diszharmonikusak a művész 1940 után készített figurái. Azokra a szinte védjeggyé, Giacometti-toposszá lett munkákra gondolok, amelyek hosszú, vékony, beteg nádszálra emlékeztető alakokat ábrázolnak, rettenetes méretű lábfejekkel.

Nyolc kis kritika

Saramago megint a feje tetejére állítja a világot, méghozzá a tőle megszokott, cizellált módon: elég egy pici pöccintés, egy ötlet, egy furmányos "mi lenne, ha" - és máris kibillen a világbili. Hamlet legyen a talpán, aki helyre teszi, és vissza is tudja bele kanalazni, ami elszabadult. Szegény hősök pedig másra se vágynak, mint hogy tompult szaglásukkal a biztonságos(nak hitt) biliben folytathassák, ahol abbahagyták.

Nem hiszem én, hogy erre a Csongor és Tündére ostorral kellene bekergetni a gimnazistákat - jobb lenne megvárni, míg bemennek maguktól. Akkor talán úgy ülik végig a másfél órás előadást, hogy elér hozzájuk a szöveg és mindaz, amit közvetít - mert ez az egyetlen mozgó valami itt.

Mindenkinek lehet rossz napja. Emberünk kómás állapotban tölti a hétvégét, esik az eső, a család épp nincs otthon. Minden arra predesztinálja, hogy végre munkához lásson, bepótolja a bepótolhatatlant. Vagy hogy még egyszer elolvassa a József és testvéreit. De nem, emberünk átlát a saját maga által kifeszített szitán, és elhatározza, hogy inkább kialussza magát. Előbb azonban bekapcsolja a készüléket. Aludni, mint tudjuk, leginkább tévézés közben lehet.

El vagyunk kényeztetve: gyakorlatilag napra pontosan egy évvel az Emil és a detektívek aktuális német adaptációjának magyarországi bemutatója után máris itt a következő hasonigényű nekirugaszkodás. Kis Kästner-reneszánsz lehet, voltaképpen érthető okokból. Egyfelől, mert nevezett szerző zseniális, másfelől, mert szezonja van a kiskamaszok viselt dolgainak: Harry Potter korát éljük. Azért ez a logika is érdemel legalább egy kacsintást: ha már annyira zabálják azt a Harryt, hátha Kästner is hoz valamit a konyhára. Pedig ha zongorázhatnánk a különbséget, lenne itt hangverseny, mondhatom.

A Carbonfools korántsem új formáció - produkciójukat immár jó három éve követheti figyelemmel a klubokba, partikra látogató honi közönség. Az eredeti zenekart még 2000-ben alapította az underground partivilágban jól ismert (nemrég a B‘lga kapcsán is méltatott) dj Titusz és Tóth Szabolcs szitárművész - utóbbi, intenzív indiai tanulmányai miatt, idővel kimaradt a csapatból. Titusz mellett jelenleg Vígh Dávid gitáros, Zsazsa basszusgitáros, az ütőhangszeres Zsüli és Keleti Tamás dobos ügyködik, s kellően hosszú az alkalmanként közreműködő vendégelőadók listája is.

Big John Patton sohasem volt nagy innovátor. A mamától még zongorázni tanult, aztán a hatvanas évek elején, miután New Yorkba költözött, áttért a Hammond B-3-as orgonára. Először Grant Greennel, majd Lou Donaldsonnal készített lemezeket, de 1963-ban Alfred Lion - a Blue Note alapítója - jóvoltából már a saját neve alatt is rögzíthetett egy anyagot. Ezt számos kiváló album követte, mint például a Let 'em Roll, ám a hetvenes években ez a hangzás egyszerűen kiment a divatból, ezzel a nagyszerű hangszerrel együtt. Pedig Patton nagy király volt addig a gurulós soul-dzsessz szcénában, a fekete blues gyárilag bele volt kódolva, és lazán mozgott a bop meg a funky világában is.

Gamelánzenekarok ritkán járnak ezen a vidéken, hát még olyanok, mint a Kua Etnika, amely a gamelán stílusainak, hangszereinek és tájegységeinek szintézise által híresült el.

n MUST I PAINT YOU A PICTURE?: THE ESSENTIAL BILLY BRAGG 20 év 2x20 dalban dupla CD-n: bevezetés az angol punk legnormálisabb (és immár deresedő) feje, Billy Bragg világába, akinél kevesebb pózzal tán senki sem képes a három P - pop, politika és perszonális ügyek - keverésére egy életművön át érvényes módon. Vagy akár egyetlen versszakban ("Politika és terhesség kérdéseit vitatjuk meg poharazgatás közben / Mennyire szeretem ezt az esti iskolát": Greetings To The New Brunette).

Akkor döntöttem el, hogy színész leszek (mert az vagyok, ha írónak is hisznek)" - írja Kornis Mihály, miután megnézte Darvas Ivánnal a Liliomfit. Ugyanezt a mondatot olvashatjuk a szintén mostanság megjelent, kedvesen tudálékos, bennfenteskedő és kissé - épp csak amennyire szükséges - túlírt színházi causerie-gyűjteményében (Színházi dolgok, Tericum Kiadó, 2003) is. Ez a túlírtság, újból kiderült, a kornisi poétika egyik legfontosabb formaképző jegye. Amit ha nem poétikai, hanem, mondjuk, lélektani kategóriaként kellene megneveznem, habozás nélkül úgy hívnék: exhibicionizmus, parttalan, féktelen exhibicionizmus. Ez pediglen színészerény. A kötet első és leghosszabb írása Kornis ellenzéki éveiről mesél, arról, hogyan találta meg és hogyan hagyta ott a demokratikus ellenzéket. Ezekről a lapokról egy igazi,zseniális szörnyeteg

A 60-as évek végén New Yorkban Nancy Friday a fejébe vette, hogy ha neki pajzán gondolatai vannak, akkor biztos más is így van ezzel. Kérdezősködni kezdett, de csak néztek rá ostobán, nem értették, mi a kórság az a "női szexuális fantázia".

Lafcadio Hearn görög-ír-amerikai hírlapi tudósító 1890-ben érkezett Japánba. Egy évtizeddel később Yakumo Koizumi néven, az egyik ősi szamurájcsalád tagjaként, mint a japán kultúrát Nyugaton több műfajban (regény, útleírás, tankönyv) népszerűsítő sikeres írót s egyben a Tokiói Császári Egyetem volt professzorát helyezték végső nyugalomra.

A majdnem száz évet élt író első ötven éve szinte folyamatos katonáskodásban telt. 1895-ben Heidelbergben született, és már 1913-ban elszökött az atyai háztól, hogy beálljon az idegenlégióba. Ám az apa nem enged, minden befolyását latba vetve, hat hét után visszaszerzi fiát, aki aztán az I. világháborúval vigasztalódik, meg is kapjaa Vaskereszt