www.archive.org Az internetes információtengerben nehezen vesszük észre azokat a weboldalakat, amelyek magáról az internetről szólnak, arról a majd tíz éve létező csinos, grafikus felületről, amelyre mindenki feldobja a magáét, abban bízva, hogy az majd örökké kering az új galaxisban. Mi mindennel próbálkoztunk a kezdetek óta! Volt, amikor nagy divatja volt a személyre szabott oldalaknak, aztán egyre-másra jelentek meg az újságok, a reklámoldalak, a blogok, aztán a bugok, hogy a negatívumok se maradjanak ki. Sokan hittek benne, sokan szkeptikusak voltak, kockafejű értelmiségiek elméleteket gyártottak, gyártanak abban a tárgyban, mi a dörgés a büdös nagy hálót illetően. Vannak, akik ma sem hiszik el, hogy nem omlik össze egyszer az egész, tükörszerverek ide vagy oda. De akadnak olyan bérklaviatúristák is, akik állandó félelemben élnek, hogy a szó elszáll, az írás megmarad törvénye az új média világában nem érvényes többé, és alkotásaik egy nap alatt válnak semmivé, míg papíron legalább a macskaalom fázisig követni tudják a munkásságukat.
Pedig az információ, ami felkerül az internetre, többé nem tűnik el onnan. Erre bizonyíték az archive.org weboldal wayback machine (visszaút gépezet) nevű szolgáltatása. Úgy működik, mint egy kereső. Az infotúrásban érdekelt fél beír egy weboldalcímet, amit régóta ismer, és a gép kiadja az oldal sok évvel ezelőtti állapotait is. Tehát megnézhetjük, milyen volt a mancs.hu 1999. június 1-jén vagy az Index, amikor még Internettónak hívták, és nem az undercover heavy metal zenész külsejű, hanem a haj nélküli személyi kultuszos volt a főszerkesztője. De saját béna, kezdetleges hómpédzsünkkel is szembesülhetünk.
Elmerenghetünk afelett, hogy mit is jelent az idő, és kik azok az intelligens robotok, meg hogyan mászkálnak információért havonta párszor bárki weboldalára, hogy rögzítsék az adott állapotokat. Bele lehet dilizni, hogy a múltat végképp eltörölni nem lehet.
- sisso -
HHHHH
film
n Életeken át Azért a pofátlanságnak is van határa.
Mondd, mit érlel annak a filmnek a sorsa, amely főcímspotja minden stíluselemében a Hetedik című Fincher-klasszikus koppintása?
Hollywood mindig akkor kerül bajba, amikor úgy gondolkodik önmagáról, ahogy róla gondolkodnak mások. Vagyis természetesen nem gondolkodik: amilyen a kikerekített álomgyári imázs. Aztán készül egy film. Egy félig-meddig remake - biztosra akarnak menni, nemhogy lyukra, de tátongó űrre futtatás. És persze les.
Sztárok, akik nem mérik fel, hogy csak azért, mert egy sorban szerepelnek egymás mellett a plakátokon, még rosszul is járhatnak. Angelina Jolie nem Jodie Foster és nem is Morgan Freeman, Ethan Hawke, bár meglehetős Tom Cruise-imitátor, nem egy Kevin Spacey, továbbá Brad Pitt még mindig jobb, mint Olivier Martinez.
Aztán jön a - ma már - sablonosnak mondható félhomályos, lekoszlott, embertelen közeg. Emberi maradványok totálban föld alól, álmennyezet mögül, polaroid fotókon, beteg lelkek, elemlámpák fényének pászmái, némi retro, némi szex, némi "car chase", úgy egymásra hajigálva, hogy borzongás helyett pirul az ember a műbársony borítású fotelben.
Az arányérzék teszi a remekműveket - ennek ez a film, kell-e mondani, teljességgel híján van: a történetben is csavar csavar hátán, micsoda dolog. S még így sem jön le semmi feszültség - csak egy kérdés: vajon milyen lehet elszenesedett hullák közt leélni az életünket, mindig csak a munkába temetkezve, kiégve? A választ ne a legendás Lara Croft alakítójától várják. Büntessenek.
- dedá -
Forgalmazza az InterCom
H
lemez
n Forum West - Wewerka Archive 1962-1968 Minden jelentős zenei áramlat - Borgest parafrazálva - utóbb megteremti a maga elődeit - alkalmanként nem is kell kreálni, csak előszedni a létező múltat az archívumok mélyéről. Nemcselekedtek másként a módfelett izmos német dzsessz/dance (ha úgy tetszik, nu jazz) színtér legendái, a Jazzanova tagjai sem, amikor (egy bizonyos Stephan Steigleider segítségével) előásták az egykori Hans Weverka zenei kiadó archívumaiból e most kiadott tizenhét számot - közülük csak kettő, a Wolfgang Dauner Trio kompozíciói jelentek meg a maguk korában lemezen. Ezek után nem fog csalódni, aki kézbe veszi és a megfelő formátumú lejátszóba illeszti a Forum West-válogatást: telivér dzsesszmuzsikát hallhat a műfaj aranykorából, a hatvanas évekből, saját kompozíciókat és standardokat, képzett, remek improvizációs készséggel megáldott szólisták tolmácsolásában, szellemesen, sok fantáziával. Nem hiányozhat persze egy csöppnyi egzotikum, némi orientális hatás (Rolf & Joachim Kühn Quartet: Arabia Rock, Joe Haider Septet: Eternal Oil Lamp), s talán az sem kizárható, hogy későbbi RAF-aktivisták is jártak akkoriban dzsesszklubokba (Joe Haider & His Orchestra: Song For Che). Ami a lényeg, hogy Hans Koller, Joe Haider, Wolfgang Dauner, Ronnie Ross (a zeneanyag túlnyomó része ti. az ő nevükön fut) kiváló zenekarvezetők és nagyszerű zenészek voltak, s miattuk a Forum West alapvető, kötelező tananyag.
- minek -
Sonar Kollektiv/Deep Distribution, 2004
HHHHH
színház
n Patrick Hamilton Gázláng című krimijéből híres film készült annak idején; igen: Ingrid Bergmant próbálta őrületbe kergetni Charles Boyer. Léptek a padláson, szadisztikus vallatások, kínzó hazugságok - minden be van vetve itt, a Soproni Petőfi Színház előadásában is, amelyet Molnár György rendezett. Viszonylag kis vidéki város színházában ritkán ér meg egy bemutató harmincöt előadást, akkor is, ha krimi vagy operett, márpedig itt még mindig teli a ház, igaz, a stúdióban.
Sopronban amúgy szolgáltató színház működik manapság: új magyar darabtól Molnár Ferencen át az amerikai klasszikusokig terjedő repertoárral, de mindenekelőtt afféle "well done" előadásokkal. Vendégként szemmel láthatóan szívesen jönnek ismert pesti művészek, kell is nagyon színész és rendező, legutóbb például Nagy-Kálózy Eszter szerződött ide a Nemzeti Színházból.
Nos, ő játssza a kedves és megfélemlített Bella Manninghamet a Gázlángban, mindenre elszánt, sátáni férjét pedig Szilágyi Tibor. Perlaki Róbert díszlete a legszükségesebb tárgyakra szorítkozik, de ízléses látványt nyújt a kicsi stúdióban; rendben vannak a bútorok, az ajtón átderengő fények és árnyak, az obligát gázlámpák. Molnár György ügyelt arra, hogy a történet legfontosabb alkotóeleme, a tempó, azaz a dinamika rendben legyen, helyükön legyenek a forduló- és súlypontok. A két színész pedig megcsinálja az alakítás ívét; Szilágyi álmában is domborítani tudja a sátáni vonásokat, Nagy-Kálózy pedig lélektanilag hitelesen és technikásan mélyül el az asszony idegbetegségében, hogy azután a fájdalmas csalódáson túltéve magát, immár csöppet sem betegen talpra álljon. Rough felügyelő szerepében Bakai László kissé modorosan kelekótyára veszi a figurát, elkönnyített játékával megszüntetve annak egyéni drámáját.
A közönség hálásan, odaadóan követi az előadást. Amelyben végtére nem történik semmi különös, nem lélegzetelállító és nem bicskanyitogató - és ez utóbbit tanulja meg becsülni az ember az olcsóság dömpingje láttán.
- ki -
Soproni Petőfi Színház, 2004. április 21.
HHH
lemez
n Elisabeth Schwarzkopf 24 Schubert-dal című lemeze felvételei a legkülönfélébb korszakban készültek 1948 és 1966 között. Az 1915-ben született művésznő úgy érezte, fiatalon még nem elég érett Schubert dalainak megszólaltatásához és egyéb aggályai is voltak. Köztük a legkézenfekvőbb, hogy úgy vélte, nem nőnek való olyan dalokat énekelni, melyek egyrészt férfihangra íródtak, másrészt szövegük nyilvánvalóan egy férfi érzéseit fejezik ki. Ezért soha nem vette fel repertoárjába a nagy Schubert- dalciklusokat (A szép molnárlány, Téli utazás).Meghallgatva a lemezt, csak bánhatjuk e döntést. De Schwarzkopf tovább ment, amikor hihetetlenül önkritikus lénye arra a megjegyzésre ragadtatta, hogy például az 1952-ben fölvett Gretchen am Spinnrade idő előtt készült! De aki meghallgatja ezt az Edwin Fischer zongorakíséretével készült felvételt, elámul Schwarzkopf félelmetes ízlésén és arányérzékén. A Goethe versére íródott dal ebben az interpretációban egyrészt egy fiatal lány első szerelmének tükre, másrészt már benne rejlik a későbbi tragédia, Faust elhagyja a terhes lányt. Négy és fél perc alatt világokat járunk be, az emberábrázolás plaszticitása hátborzongató. A Die junge Nonne végén az "alleluja" végtelen rezignácót jelent. Na de ezek női szerepversekre írt dalok. Ám a férfidalok sem maradnak le, az Ungeduld hőse valóban a szerelmi vágy türelmetlenségétől reszket, az Erlkönig pedig megkoronázza Schwarzkopf művészetét: a Geoffrey Parsons társaságában fölvett ballada látomását kevés férfi tudta ilyen erővel megfesteni.
- csont -
EMI, Great Recordings of the Century, 2004
HHHHH
könyv
n Bert"k LÁszl": HÁromkÁk Ez is összeállt, egy kötet 243 haikuból, vagy ahogyan a pécsi költő a maga képére átformált (például rímmel spékelt) japán versformát nevezni szereti: a háromkákból. Aki korábban is követte ennek az izgalmas pályának az alakulását, az tudja, hogy az elsőre fura mennyiség milyen rafináltan fejezi ki Bertóknál a teljességet: a Három az ötödiken című kötet is éppen ennyi, 35=243 darab szonettet tartalmazott. A számmisztika régóta foglalkoztatja Bertókot. A mostani könyvben a háromsoros haikukat kilencesével rendezi össze, kilenc csokor egy ciklust alkot, melyekből pedig három van.
"Kerti könyv... Igen, ez egy kerti könyv", vallja a szerző a fülszövegben, és valóban: a forma belakása mögött kirajzolódik egy lírai napló hóval, olvadással, aranyvesszővel, madárral, dióbéllel, ásóval, bogárral. Apró örömök, bosszankodás, szemérmes humor és önirónia váltakozik, a világban levés magabiztossága vagy épp tétovasága. "A végtelenbe / mégy folyton, s jó, ha eljutsz / megint a kertbe." Időjárás-, vízállás- és hangulatjelentés, háromkák minden időben. A kertnél maradva, olyan ez a kötet, mint valami geometrikusságában is szabálytalan, árnyas kis lugas, benne kilences fürtök és szőlőszemek az egyes darabok - az egyik ízesebb, a másik savanyúbb, és van közte aszú. (Én már azt várom, mikor jönnek ezekből az aszúszemekből "egysorosok", tőlem akár kétszáznegyvenhárman.)
- oil -
Magvető Kiadó, 2004, 93 oldal, 1490 Ft
HHHHH
lemez
n Squarepusher: Ultravisitor Az öntörvényű bop- és free jazz-fanatikus Squarepusher neve a kilencvenes évek közepén, Hard Normal Daddy című lemezével vált az absztrakt experimentális elektronikus zene védjegyévé. Az "őrült zseni" kultuszát magáénak tudó angol dobos és basszeres Tom "Squarepusher" Jenkinson nimbusza azóta sem csökkent, sőt legújabb, Ultravisitor című albumával alaposan ráerősített az olyan vele kapcsolatos kijelentésekre, mint amit kollégája, Richard D. James is tett legutóbb: "Tom nehéz eset, mert nem normális."
A néhány hete megjelent, tizenegy másodperc híján nyolcvanpercesre sikeredett anyag nem nevezhető könnyen emészthetőnek - és nem csak rettenetes hossza miatt. A címadó dallal induló lemez első hangjai még egy átlagos kortárs breakbeat cuccot ígérnek, de az I Fulcrum vészjósló basszusszólója már sejteni engedi, hogy mire számíthat az, aki a továbbiakban is kitart. A hallgathatóság határait feszegető Jenkinson hangszeres tudásának teljes eszköztárát felvonultatja, a dob-, a gitár- és a bőgőtémákat maga játssza fel, majd az egészet feldarabolja, széteffektezi, hogy a lehető legsúlyosabb elektronikában tálalhassa skizofrén szerzeményeit. És mégis, az extrémebb, komolyabb tűrőképességet igénylő "dalok" túlsúlya ellenére az Ultravisitor hangzása meghökkentően élőre sikeredett, az album csúcspontjait(másképpen: hallgathatóbb pillanatait) jelentő Iambic 9 Poetry és Tetra-Sync című kompozíciókat akár egy "szimpla" dzsesszzenekar is eljátszhatná, sőt az Andrei és az Every Day I Love című tételek előadása még elektronikus hangszereket sem igényelne - ami önmagában is figyelemre méltó ebben a műfajban. Mindenesetre aki különösebb lelki sérülések nélkül küzdi át magát a tizenöt trekken, annak érdemes eljátszania azzal a perverz gondolattal, hogy mi születhet abból, ha Tom Jenkinson olyan hatással bír majd a jövő zeneszerzőire, mint amilyen hatással volt rá Charlie Parker vagy Miles Davis.
- berkecz -
Warp Records/Neon Music Hungary, 2004
HHHH
film
n Requiem Minimum A rózsa neve óta a leggyanútlanabb mozizónak is illik tudni, hogy a kolostorokban nagy disznóságok szoktak történni, különben mi a fenének mennének oda a filmesek (hacsak nem Keith Floydot kísérnék el kideríteni a trappista sajt féltve őrzött receptjét). Mert a kolostorban sötét van és büdös, bár utóbbi a moziban úgyszólván irreleváns, hiszen teljesen felesleges lenne feltalálni a szagos filmet, a popcorn szaga úgyis semlegesítené a hatását. Persze ettől még mosakodhatnának gyakrabban a csuhások.
Képzeljék, most az történt, hogy négy példamutatóan rosszarcú bűnöző kitört a sittről, s ahelyett, hogy felkeresték volna valamelyik magyar politikai párt vezetőségét, egy cisztercita kolostorban kerestek menedéket a rendőrség elől. Szerintem jobb lett volna, ha a karthauziak hajlékát keresik fel, mert akkor egy némafilmet láthatunk. Igaz, jelen nekiveselkedés sem teszi próbára szókincsünket. Ami azt illeti, nem tudományos egyháztörténeti értekezéssel van dolgunk, ez a játék vérre megy. Ki kicsoda, és ki csontoz ki kit, ez itt a tét. Bárki, akit csak lehet - ezzel azonban korántsem lőttem le a poént (mindenki mást úgyis lelőnek az árnyaltan - hisz tudjuk, sötét van és szembe húzott csuklyák - ábrázolt hősök). És becsukják-e a menekülőket? A francia bűnfilm már egy ideje képtelen kivonni magát a Hetedik című sötét marháskodás hatása alól, bár sokak szerint ez jól áll neki, amiről éppenséggel lehetne vitatkozni, csak minek. A recept ugyanis egyszerű, mondhatni zsigerien egyszerű: legyen egy kis brutália meg egy csavar a végire. Ezúttal minden stimmel, de nem árt már az első kockáktól résen lenni.
- ts -
Forgalmazza az Atlantis
HHH és fél
