Lafcadio Hearn görög-ír-amerikai hírlapi tudósító 1890-ben érkezett Japánba. Egy évtizeddel később Yakumo Koizumi néven, az egyik ősi szamurájcsalád tagjaként, mint a japán kultúrát Nyugaton több műfajban (regény, útleírás, tankönyv) népszerűsítő sikeres írót s egyben a Tokiói Császári Egyetem volt professzorát helyezték végső nyugalomra.
Száz évvel később egy, az ismeretlenségből előbukkanó szerző az iránta érzett tiszteletből Lian Hearn álnéven jelentette meg az Otoriak történetéről szóló trilógiájának első kötetét (Across the Nightingale Floor). A kitalált japán középkorban játszódó mű olvasótábora ma, alig két évvel a könyv megjelenése után, milliósra tehető. Négy kontinensen hódította meg az eladási listákat, közel húsz nyelvre fordították le. A tavaly megjelent második kötet (Grass for his Pillow) sikere a korábbi kötetét is fölülmúlta, a befejező rész (Brilliance of the Moon) 2004. júniusi megjelenését világszerte várakozás előzi meg.
Lian Hearn személyéről kevés dolog tudható. Oxfordban tanult modern nyelveket, filmkritikusként és újságíróként dolgozott, Ausztráliában telepedett le, a japán történelem és irodalom szerelmese. Sikere titka és eredetisége két alkalmi ötlet gondos kibontásában rejlik: a sajátos háttérvilág megteremtésében és az ahhoz illő elbeszélői technika kialakításában.
Művei egy képzeletbeli feudális birodalomban játszódnak, mely számos ponton érintkezik a középkori Japán valóságával. Néhány helyszíne valóságos (ilyen az Otoriak székhelye, Hagi is), ezek köré építi fel fantáziabirodalmát. A történet alakulását meghatározó alapvető eseményekben valódi történelmi konfliktusokra ismerhetünk (a klánok háborúja, az első keresztények megjelenése a szigeteken), szereplői megfeleltethetők létező történelmi alakoknak (olyannyira, hogy Tójó Szessú zen szerzetes, akinek alkotásai fontos dramaturgiai szerepet játszanak a történetben, a helyi quattrocento kimagasló festője volt). Hősei
japán hangzású
neveket viselnek, és a japán hagyományoknak megfelelően viselkednek, épp csak fikcióval köríti a ma is élő évezredes tradíciókat. A címadó fülemülepadló, az uguiszubari is létező építészeti lelemény, egyebek között több kiotói kastélyban és szentélyben megtekinthető és meghallgatható (aki megelégszik az utóbbi élménnyel, megteheti a könyv hivatalos brit weboldalán). A valóság és a képzelet összeolvasztásának köszönhető, hogy az olvasó úgy érzi, ismert területen jár, miközben mégis minden újabb feltáruló részlet meglepetést okoz, közelebb visz egy többnyire csak sztereotip megközelítésekből ismert kultúrához. Lian Hearn nem tagadja meg a sztereotípiákat, de a kultúrkör toposzaiból merít, nem a közhelyeiből. Így tudja elkerülni az afféle buktatókat, hogy jelenetei leragadjanak azon a szinten, amelyen a szemben álló felek néhány perces kölcsönös hajlongás után akkurátusan apró darabokra kaszabolnák egymást.
Nyelvi toposzait is tudatosan választja, japán irodalmi képekben gondolkodik, ezekkel szövi tele a szemlátomást nemzetközi olvasóközönséget megcélzó szöveget. Számára a japán művészet és mindenekelőtt az irodalom a csend és az aszimmetria világa. Stílusában is ezt próbálja visszaadni, és ehhez a legnagyobb japán íróktól kölcsönöz. Mindenkitől elles valamit, Nagai Kafútól naturalista szemléletet, Abe Kóbótól az impressziók és a lelki folyamatok megragadását, Akutagava Rjúnoszukétól pedig a leplezni próbált érzékenységet. Csak látszólag szenvtelen, akár egy haiku. Elbeszélésmódja épp annyira visszafojtott, mint szereplői külvilág felé mutatott aktuális lélekállapota. Ha kell, érzelmek nélkül tudósíta szerelmesek beszélgetéséről. Ha kell, a patakvért is lirizálja.
Vannak, akik számára a pátoszt sem mellőző cselekmény mitikus vonásai, a sors vállalása és a sorssal való szembefordulás tragikuma jelenti a vonzerőt. Vannak, akiket a teremtett-valódi környezet és kor egzotikuma ragad meg, és örömmel fedezik fel az olyan hasonlatokat, amelyek szerint a vízben prédára leső kócsag némán áll, mint egy Dzsizo-szobor, hogy sorokkal később
első szárnycsapása
olyan hangos legyen, mint egy legyező hirtelen suhanása. Vannak, akik romantikus-realista történelmi regényként olvassák A fülemülepadlót, vannak, akik fejlődésregényként, akik pedig még őriznek valamit kamaszos lelkesedésükből, hajlamosak hősmondába ágyazott fantasynek tekinteni (talán épp ezért nyerte el számos nemzetközi díj mellett a "legjobb felnőtt könyv középiskolásoknak" elismerést is). Pedig csak annyiban nevezhető fantasynek, amennyiben minden történet az, melyben a főhősnek küldetése, kardjának pedig jól csengő neve van. Vitathatatlan, hogy az Otoriak történetének első része szórakoztató és igényes olvasmány, és ez nem kis mértékben köszönhető a csak látszólag egyszerű szöveg stilisztikai árnyalatait remek egyensúlyérzékkel fordító Ágoston Szabinának is.
Glózik Gábor
Európa Könyvkiadó, 2004, 330 oldal, 1900 Ft
