n El vagyunk kényeztetve: gyakorlatilag napra pontosan egy évvel az Emil és a detektívek aktuális német adaptációjának magyarországi bemutatója után máris itt a következő hasonigényű nekirugaszkodás. Kis Kästner-reneszánsz lehet, voltaképpen érthető okokból. Egyfelől, mert nevezett szerző zseniális, másfelől, mert szezonja van a kiskamaszok viselt dolgainak: Harry Potter korát éljük. Azért ez a logika is érdemel legalább egy kacsintást: ha már annyira zabálják azt a Harryt, hátha Kästner is hoz valamit a konyhára. Pedig ha zongorázhatnánk a különbséget, lenne itt hangverseny, mondhatom.
Azt mondtuk: hasonigényű. Mi az, hogy! Nagyon is. A repülő osztály ott folytatja, ahol Emil abbahagyta, bár az alkotók nem azonosak, "csupán" a metódus és a közlendő egyforma. Úgy aktualizálni az örök érvényűt, hogy ne mozduljon ki eredeti helyéről: a történelemből. A mában járunk, mint tavaly a detektívek, nem is akárhol, Lipcsében. S ez nem Kästneren múlott. Felőle éppen járhatnánk bárhol, bármelyik bentlakásos német gimnáziumban. Persze neki sem volt mindig mindegy az ilyesmi, hiszen az Emil és a detektívek annyira berlini mese, hogy azt számításon kívül hagyni nem lehet, sem olvasáskor, sem filmre vitelkor. E tény elismerése jelentette a tavalyi adaptáció fundamentumát. Oké, ha az író már így akarta, legyen az egyik főszereplő a város. Mármost ha egy ezredfordulón játszódó történet helyszíne Berlin, akkor a történelem nem maradhat reflektálatlanul, még akkor sem, ha gyerekfilmről van szó. Mi tagadás, e téren (is) példásan teljesítettek az Emil készítői, minden beállításukban játszik a történelem, a város pedig egyenesen protagonistaként lép fel (miként az eredetiben is). Helyes kis multikulturális rabló-pandúr, nem elhagyva az alapmű horrorisztikus sugallatait (a teljes utcákat megtöltő, kérlelhetetlen gyerekhadsereg fenyegető vonulására gondolok). Az lett a vége az egésznek, hogy ez a sima gyerekfilm minden nehézség nélkül képes volt valami érvényes gondolat közlésére arról, hogy mi is történt ezzel a híres várossal. Elmondtuk akkor is: efféle próbálkozásba olyanok bicskája tört, mint Jean-Luc Godard vagy Dusan Makavejev.
Mindezt azért volt szükséges átismételni, mert úgy tűnik, kijelölte a következő feldolgozás útját is (egérutat nem hagyva semmiképp). A repülő osztály filmre fabrikálóinak szembe kellett nézni földrajzzal, történelemmel (s csak aztán jöhetett az irodalom - mondhatnánk csepp rosszmájúsággal). Nos, nem pucoltak meg a feladat elől. Szembenéztek, oszt' adtak a testüknek. Merítsük meg még egyszer gyerekeinket az újraegyesítés mámorában - megható vállalat ez. Visszaadni valamit azoknak, aki tán épp e boldogságban fogantak. Akik tán épp e mámor szerelemgyerekei. Ugyanakkor kétségtelenül magas léc is. Nagyon magas. Különösen figyelembe véve a második nekifutások általános lehetőségeit, miszerint még egyszer ugyanúgy nem lehet csinálni, legalábbis nem érdemes. Magyarán A repülő osztály készítőinek eleve le kellett mondaniuk bizonyos szubtilis fogásokról. Szóba nem jöhetett semmi szofisztika, direktbe neki kellett menni a dolgoknak, mintha csak gyerekeknek beszélnének, nem elfelejtve, hogy ennek pont az ellenkezője az igaz: az érintett népség bizony még kísérővel jár moziba, rájuk is illik tekintettel lenni. Bár lehet, hogy ők inkább beérnék egy sima, extrák nélküli Kästnerrel,hisz ha az irodalmi értékek visszakeresgetése nem is várható el, de másfél órát nyugodtan lehet nosztalgiára alapozni.
Mindezek figyelembevételére utal a köntörfalazást kerülő végső megoldás: minden bizonnyal azért járunk Lipcsében tehát, mert Bach templomát még az átkosban sem lehetett szégyellni. Megtudjuk: a gyerekkórus akkor is kurrens cikknek számított, a bezárt országból rajta keresztül volt egy lehetséges kijárás, Japánba is elmehetett fellépni az aprónép, hovatovább rockzenekaruk is lehetett. Ezzel együtt rabok voltak, rabok, kik persze jobb sorsra tartották magukat érdemesnek, s ezért habitusuk szerint igyekeztek is tenni. Ki-ki, ezt-azt. S e ki-ki, ez-az akár kényes része is lehetne a történetnek, de Kästner volt olyan jó későbbi követőihöz, hogy két egyformán szeretetre méltó felnőtt főhőst rajzolt meg, s így fel sem merült az állásfoglalás csapdájának lehetősége. A Nemdohányzó ment: ezúttal nem személyes tragédiájától, hanem a Stasitól űzve, Justus pedig maradt, mert valakiknek helyt is kellett állni: mind a ketten jól tették, hiszen saját praxisból is tudhatjuk, volt harmadik - e logika szerint: a rossz - megoldás (szájbarágósan: maradni és kollaborálni). Ha már itt tartunk, öröm szólni a példás visszafogottsággal alkalmazott korfestő eszközökről. Látunk egy olyan bilikék farmotoros Ikarust, hogy az csuda, ilyen színt eddig csak Trabantban bírtunk elképzelni. (A Trabant- és Wartburg-fesztivál elmaradásáért pedig kifejezetten hálásnak kell lennünk.)
Mindemellett volt az aktualizálásnak egy valóságos verme is, amit viszont nem lehetett kikerülni, ugyancsak Kästnernek köszönhetően - bele is lett gyalogolva rendesen. Az íróról ugyanis rosszakarói sem állíthatják, hogy gyermeki műveiben nagyon szemérmeskedett volna. Akár érzelmeinek adagolásában, akár társadalomszemléletében igyekezett jó meszszire elmenni ugyanis. És amikor a szegénységről beszélt, nem sokat teketóriázott. Egyik legkitűnőbb ifja olyan szegény volt, mint a (Tamás-) templom egere: egy kifejezetten erre rendelt jótékonykodásnak köszönhette karácsonyát. A film készítői semmi efféléhez nem voltak eléggé bátrak, hogy-hogy szegénység, olyan a fogyasztói társadalmak e mintaországában márpedig nem létezik. Még egy aranyos kis ossi számára sem, jól néznénk ki! Kár, mert így az eredeti mű talán a legérzékenyebb pontján sérül, s erre nem mondhatjuk, hogy ez legyen a legnagyobb bajunk.
A többi viszont tényleg stimmel, a kölkök teszik a dolgukat. A mese majdnem olyan, mint volt, barátságról, szolidaritásról, önzetlenségről, gyermeki leleményességről, fantáziáról, hűségről meg amiről még ilyenkor szólni kell. Csak épp az van elhagyva, hogy mi van akkor, ha már ezek sem segítenek. Van helyette - szerencsére diszkréten felrakott - gyerekszerelem, ami Kästnerből nem hiányzott, de itt végül nem kifogásolható. Summa summarum: nálam verik Pottert, de a pénztáraknál biztos nem.
- ts -
Forgalmazza a Best Hollywood
