n "Akkor döntöttem el, hogy színész leszek (mert az vagyok, ha írónak is hisznek)" - írja Kornis Mihály, miután megnézte Darvas Ivánnal a Liliomfit. Ugyanezt a mondatot olvashatjuk a szintén mostanság megjelent, kedvesen tudálékos, bennfenteskedő és kissé - épp csak amennyire szükséges - túlírt színházi causerie-gyűjteményében (Színházi dolgok, Tericum Kiadó, 2003) is. Ez a túlírtság, újból kiderült, a kornisi poétika egyik legfontosabb formaképző jegye. Amit ha nem poétikai, hanem, mondjuk, lélektani kategóriaként kellene megneveznem, habozás nélkül úgy hívnék: exhibicionizmus, parttalan, féktelen exhibicionizmus. Ez pediglen színészerény. A kötet első és leghosszabb írása Kornis ellenzéki éveiről mesél, arról, hogyan találta meg és hogyan hagyta ott a demokratikus ellenzéket. Ezekről a lapokról egy igazi,
zseniális szörnyeteg
képe rajzolódik elénk, aki hisztérikus finnyásságában nem hajlandó semmit végigvinni, amit kitalált, szünet nélkül sértegeti azokat, akik figyelnek rá, befogadják és közösségét alkotják, és bármi történjék is körülötte, őt mindig és kizárólag az az egyetlen kérdés foglalkoztatja, hogy miért, miért, miért nem tud írni. Ez a Kornisnál számtalan variációban megírt téma, illetve az írásban sok helyütt igénybe vett belső monológforma, esszéinek és regényeinek egy-hangúsága csakúgy, mint az írásnak hősétől, ettől a színpad közepén ágáló szómenéses ripacstól tartott távolsága megerősítheti a gyanút, hogy itt, akárcsak egész új könyvében, nem szükséges közvetlenül a szerzőnek tulajdonítanunk a megszólalást, ahogy egy tipikus esszénél tennénk. Ez Kornis örök beszélője, az Apa győz és a Napkönyv hangja, a szerencsétlen, mániákusan bőbeszédű pesti slemil, a káeurópai (poszt)szocialista zsidó Svejk. Értik, ez igazából nem ő, ez nem a Kornis Mityu, ez az a figura, akit kitalált, akinek a hangját tudja utánozni, akinek belebújt a bőrébe. Ez amolyan duplafenekű színészet: Kornis ripacsot játszik. Emlékezetes, mi volt Kornis legnagyobb ellenzéki ötlete: egy Napló nevű orgánum létrehozása, mely az író szerint a Beszélő elődje volt. Idézném röviden a Napló beköszöntőjét: "Kedves Barátom. Örömmel értesítelek, naplómat megnyitottam a Te számodra is." Kornis tehát a lehető legszemélyesebbet, a legintimebbet, a naplót, még mielőtt bármit is beleírna, első gesztusával a számára elérhető legnagyobb nyilvánosság figyelmébe ajánlja. Az intimitást azonnali kiteregetésre. Naná, még a végén egy pillanatra másra figyelnének. Kornis mindent egy színielőadás részleteként ért meg, soha nem képes annak látni a dolgokat, amik valójában, mindig mögéjük képzel valamit, aminek csak maskarája, álarca a látvány. A berlini S-Bahnon ülve megihletik a koldusok, magának is eszébe jut egy új szerep lehetősége: "Zsidó származású magyar író vagyok. Nem szeretnék Magyarországra visszatérni, amíg ott a szélsőjobboldal legitim politikai tényező lehet. Kérem, támogassák megélhetésemet."
A legharsányabbá mindez a kötet magas színvonalából kissé kilógó, címadó ÉS-glossza esetében válik. A Pestis előtt című írásban Kornis az ÉS-ben közölt egyik olvasói levél Kis Jánost támadó állításával veszi fel a harcot a Medgyessy-féle ügynökbotrány tárgyában. A levél állításait abnormálisan felnagyítva, a levél írójának pszichológiáját kitalálva Kornis, a vitázó maga is
hősi pózba
merevülhet, felállít két figurát a színpadra, a vitázót és önnönmagát, majd ilyeneket mond: "Kisapa, ha azt hiszed, hogy te vagy bárki más megfélemlíthet engem annyira, hogy ne mindenkor a teljes igazságra törekedjem, tévedsz" vagy "kifejtemÉ véleményemet az általam ismert igazsághoz mindhalálig ragaszkodva". Szinte látjuk, ahogy az író a mondat végén kihúzza magát. Ami azért mégiscsak vicces. Kornis itt úgy ágál, mintha valóban bármilyen (akár halálos) veszély fenyegetné azt ma Magyarországon, aki bírálja Medgyessy Pétert. Mintha a spanyol királyi udvarban járnánk, ahol a lánglelkű Friedrich Schiller feledhetetlen szabadsághőse, Posa márkideklamál, akiről Lukács György megírja, hogy Don Quijote reinkarnációja. (Milyen jó különben Kornis recenzensének, hogy a márki nevébe nem nehéz belehallani a póz szót.) Mindehhez még azt a grandezzát is megengedi magának Kornis, hogy vitapartnerét többször hisztérikusnak minősítse. '. A gyengébb írás, a túlzás engedi kirajzolódni leginkább Kornis írói stratégiáját. Éppen ez az exhibicionizmus íratja le Kornissal keresetlen szavait a valóságshow műfajáról is, ebből ugyanis teljes mértékben hiányzik a színház, itt csak valóság van, ezért az intimitást nem védi semmi, ez nem jutalomjáték, ahol színészek fergetegesen élveznek, ami gyönyörű és emberi, itt kiszolgáltatott emberek, sőt honfitársaink némi pénz reményében eladott méltóságukat eltékozolva dugnak, ami ocsmány és embertelen. Túlzottan valódi és egyáltalán nem igazi. A játék, az egyetlen emberi halála. Valódi dráma nélküli tragédia.
Van a kötetnek egy nagy, megrendítő pillanata is - a zárlat, az Orbán Ottót búcsúztató írás. A számomra legkedvesebb bekezdése így hangzik: "Az én életidőm két nagy politikai költője (Orbán és Petri György - V. Gy.), ha egészen másképpen is, és máskor, közeli barátom lett. Nem hitték Istent, mégis állandóan Vele vitatkoztak. Én meg azt hittem, hiszem. És attól félek, mostanáig nem írtam meg Belőle semmi fontosat." Súlyos szavak, különösen ott, ahol ilyesmit nem szokás mondani, az 1200 tagú írószövetség és a 10 millió meg nem értett zseni országában. Pláne Kornistól. Hiszen az hangzik el, hogy - szerinte - nem sikerült. Ész, erő vagy oly szent akarat, valami nem volt elég. Még mindig a színpadon vagyunk, de ez egy más dráma és egy másik rendezés. Az álarcok lehullnak, a fövenyen tomboló viharban az agg Lear vetkezni kezd. Gyönyörű, katartikus.
Vári György
Novella Könyvkiadó, 2003, 238 oldal, 1990 Ft
