Saramago megint a feje tetejére állítja a világot, méghozzá a tőle megszokott, cizellált módon: elég egy pici pöccintés, egy ötlet, egy furmányos "mi lenne, ha" - és máris kibillen a világbili. Hamlet legyen a talpán, aki helyre teszi, és vissza is tudja bele kanalazni, ami elszabadult. Szegény hősök pedig másra se vágynak, mint hogy tompult szaglásukkal a biztonságos(nak hitt) biliben folytathassák, ahol abbahagyták.
Tertuliano Máximo Alfonso történelemtanár egy névtelen nagyvárosban. Halálosan középszerű egzisztenciája kezdődő depresszióval súlyosbodik - (anti?)hősünk első baklövésének később mégis az bizonyul, hogy megpróbál ez ellen a maga szintjén lépéseket foganatosítani: kezdetnek kollégája tanácsára kikapcsolódásként megnéz egy gagyi videót. A következő éjszaka viszont furcsa szorongás vesz rajta erőt, valami ismeretlen jelenlétet érez a lakásában. Visszanézi a filmet, és rájön, mi zavarta:
az egyik statiszta
pont olyan, mint ő maga. Itt kezd imbolyogni az ominózus bili: hogyan lehetséges két emberi test tökéletes azonossága (mert hősünk az első pillanattól fogva meg van győződve az egyezés hibátlanságáról)? Az élet ettől "olyan, mint egy tudományos-fantasztikus film, amelyet klónok írtak és játszanak el egy őrült tudós utasításait követve" - ahogy az egyik "más" mondja. Ha lehet ilyen, akkor mindaz, amit a világról képzelt az ember, talán ugyanúgy téves, mint a hit, melyet saját egyediségébe vetett. Tertuliano módszeres nyomozásba kezd, hogy kiderítse, ki is az alakmása. Vagy hogy kinek az alakmása ő. Végül ott a kezében a név és a cím.
Na és most? Mit akarhat az ember egy ismeretlen mellékszereplőtől, aki valami hülye véletlen folytán az ő testével mászkál? Sose találnánk ki: azt kell megtudnia, hogy melyikük született előbb. Ugyanis logikusan az lesz az eredeti, míg a másik csak "másodpéldány" - mi több, hiba a gépezetben, melynek elvileg egyedi génállományokat kellene termelnie. Az is felvetődik, hogy ha teljesen egyformák, minden változásnak egyszerre kellett végbemennie a két testen. Akkor vajon a haláluk is egybeesik majd? Mégiscsak tűrhetetlen, hogy a másiktól függ, meddig élhet az egyikÉ Vagy a másolat pont annyival élheti túl az elsőt, amennyivel utána született - így jut majd neki 31 perc önazonosság. Szóval a kacifántokat kedvelő Mester épp elég gonosz kis bogarat szállásol el a neki kiszolgáltatott regényfigura fülébe ahhoz, hogy az kénytelen legyen végiggörcsölni az adott helyzet minden elképzelhető és elképzelhetetlen buktatóját ("a nyugati regényírók fantáziájának semmi nem szab határt" - állapítja meg a sokat látott narrátor). És hiába kapja Tertuliano segítőtársnak magát a megtestesült Józan Észt, ennek végül csak valami megkésett Kasszandra szerepe jut, hisz Pandora hombárja attól a pillanattól fedetlenül tátong, hogy a férfira saját arca nézett vissza a tévé képernyőjéről, jóllehet ő maga sosem állt kamera előtt, és ikertestvére sincs.
A mitológia nektárját nem valami tanító szándékú recenzens csepegtette itt önkényesen, mindez Saramago mester remekében könynyed eleganciával kerüli el a kép-zavar csapdáját. És ha már a görögöknél tartottunk, tegyük tiszteletünket a szöveghagyomány oltáránál: Plautus Amphitryonja a hasonmástoposz ránk maradt alapműve, de forrása egy ősidők ködébe vesző görög mítosz, illetve valószínű-leg egy azt parodizáló görög komédia volt. Azóta Moliére-től Girau-doux-ig számos szerzőt megihletett a háborúba távozott Amphitryon alakját magára öltő, annak hű asszonyára ácsingózónőcsábász Jupiter meséje.
Mi lesz mindebből a 21. század küszöbén egy Nobel-díjas (1998) portugál író szövegszerkesztőjén? Az azonos alakok nem aljas szándékból vagy viccből lesznek időlegesen azonossá, hanem egy felfoghatatlan véletlen folytán így születtek és maradtak. Nemcsak a világ rendjének kizökkenésével, a lehetséges határainak kitágulásával kell hirtelen szembenézniük, hanem a fenyegetéssel is, amit a másik szimpla léte jelent. Arról szólt ugye a 20. század, hogy a másságot el kell(ene) tudni fogadni. De mi van az ugyanolyansággal, (horribile dictu) azonossággal? Miért érzi magát n¡ 1 megfosztva önazonosságától csak azért, mert van egy fizikailag vele megegyező n¡ 2? Miért fél n¡ 1 attól, hogy ő valójában esetleg n¡ 2? Az eredetiség és az egyediség vágya a romantika kora óta folyton mételyezi az emberi elmét - a klónozás lehetősége ennek fényében igencsak fenyegető felfedezés. Saramago meg könyörtelenül odabök: most, hogy a mássággal láthatóan nem tudunk mit kezdeni, talán nézzük meg, el tudjuk-e viselni egyáltalán önmagunkat... Saramago azt mondja, hogy a bilit nem is ő ingatja, csak nem vesszük észre, hogy már jó ideje csapkod körülöttünk a trutyi.
"A káosz megfejtésre váró rend" - szól Az embermás egyik mottója. Komolyan gondolja, kedves José úr, hogy egy átlagvolumenű átlagember (akárki) rendet teremthet maga körül? Hát, lesz egyfajta rend a regény végén, ezzel talán nem lövöm le a poént, de hogy e rend nem csak a káosz egyik maszkja-e, arról talán érdemes elmerengeni. A jó öreg Saramago (1922) nem először hozza ilyen rafináltan zavarba hőseit és olvasóit - nem véletlenül vallja "választott elődeinek" Cervantest, Kafkát, Gogolt. Csalóka könnyedséggel, egy páratlanul és ironikusan bölcs, reménytelenül őszinte narrátor hangján kommunikálja a felsejlő káoszt, logikájával azt az illúziót ébresztve, hogy már minden rendbe is van téve.
E "szavak dzsungelébe" a behatolás szinte akadálytalan, ám semmi sem garantálja, hogy kijutni is könnyű belőle. Különösen, ha figyelembe vesszük a szerző életművének többi darabját, melyeket visszatérő
kérdések Þnom hálója
sző egybe. Ilyen a Történelem miben- és hogyanlétének Az embermásban is felvetett problémája, vagy maga a káosztematika, a véletlen szerepéről nem is beszélve. Ezeknek az értelemmel való összebékítésére tett kísérlet a Kőtutajtól a Minden egyes névig állandó alapja az oly jellegzetes saramagói iróniának. A ki kicsoda? kérdésről sem ez Saramago első megnyilvánulása: Az embermásnak mintegy inverzeként olvasható a magyarul épp nemrégiben újból megjelent Ricardo Reis halálának éve (1984). Egyébként pedig úgy tűnik, szerzőnknek megtetszett az ellenpontos életműszerkesztés: március végén mutatta be Lisszabonban legújabb művét, ami - a Vakság után - a tisztánlátásról szól.
Fülöp Erika
Európa Könyvkiadó, 2003, 373 oldal, 2300 Ft
