Sz. T.
Cooking Vinyl, 2003, terjeszti a Neon Music
HHHHH
film
n Pedro Almodóvar: A szenvedély labirintusa Például akkor van hétköznapi, megélt szabadság, amikor az emberek nem rejtegetik pironkodva és mentegetőzve szeszélyes vélekedéseiket, elvetemült, léha vágyaikat, mindenféle személyes másságot, sőt. Olykor kellemkednek, amúgy meg vígan, fejtörés nélkül elvannak mindezzel. Ez a fajta bolondos, oldott közhangulat és a hozzá kapcsolódó tömegkultúra - zászlaján a pia, drog, szex, popzene jelszavaival - volt az a bizonyos movida, a 70-es, 80-as évek fordulójának felpörgetett madridi éjszakai élete, amit a korabeli nemzetközi társasági sajtó rögtön mozgalommá stilizált. Ma már ennek az életmódnak egyes emblematikus képviselői is azt mondják, hogy a movida soha nem is létezett.
Volt, nem volt, Almodóvar 22 éve készült játékfilmje ezt a miliőt mutatja be - látványosabb szélsőségei felől és végtelenül szórakoztatóan. Az irónia, a túlrajzolás nem megmondósan ítélkező, inkább kamaszosan dicsekvő: na, még egy lapáttal! Sápadj, egyház és szemforgató kettős erkölcs, sápadjatok, világi hatalmak és konzervatív polgárok! Dicsekvő, de nem hivalkodó: mondom, ez a fajta szabadság nem mérlegeli és minősíti magát, egyszerűen csak van, mint a lét természetes közege: élni benne, kész. Nemcsak a figurák, de a történet egész vonalvezetése ilyen játékosan működik: az újonnan belépő szereplőkről sohasem lehet tudni, hogy a cselekmény fő szálára tapadnak majd, vagy egyszerűen eltűnnek, háttérbe húzódnak, esetleg dramaturgiai funkció nélkül csinálják a fesztivált, miután eljátszották epizódszerepüket. Nehéz megmondani, mitől, de némelyik jelenet amolyan franciás, újhullámos (erősek a karakterek?, váratlanok a vágások?), máskor meg egy-egy párbeszéd Bu–uelt idézi, amivel csak a gyanúmat akarom jelezni, hogy a szertelenkedés mögött mintha rejtőzne egy kísérletező tudatosság. Jó, jellemekről még nem nagyon beszélhetünk, az ifjú rendező nem pepecsel lelki építményekkel. Pontosan az a film, ami az alkotói szándék: egy életérzés dokumentuma.
- kyt -
Forgalmazza az Odeon
HHHHH
lemez
n Händel Saul című oratóriuma meglehetősen operaszerű. Nagy érzemények, emésztő szenvedélyek, féltékenység - nemfeltétlenül erotikus, hanem amolyan emberi értelemben. Az 1739. január 16-án Londonban bemutatott mű a zeneszerző egyik legdrámaibb teljesítménye, a nagy reprezentatív kórusokat tökéletes arányérzékkel váltogatja a lélek apró rezdüléseit is érzékeltető monológokkal, azaz áriákkal, miközben a recitativók legyűrhetetlen erővel lökik előre a tragikus cselekményt. Megértjük Sault, aki valamiféle szerelmi vággyal is tekint Dávidra, hiszen az ifjú hős első áriája (Oh King!) oly érzéki varázzsal szól, hogy nehéz ellenállni kísértésének. Sault az ifjúság ereje nyűgözi le, Dáviddal szembenézve öregedő hadvezérként (és emberként) úgy érzi, kicsúszik lába alól a talaj.
Paul McCreesh budapesti fellépésekor hallhattuk, hogy a karmester romantikus gőz és súly nélkül értelmezi a barokk remekműveit. Első a táncos lejtés, a szólamok plaszticitása, no meg a túlcsorduló szépség, a fület andalító eufónia - mindebben tökéletes partnere a Gabrieli Consort and Players.
A legmegrázóbb (ugyanakkor leggroteszkebb!) talán a harmadik rész: Saul, mintegy korai Macbethként, leszáll a boszorkányokhoz, hogy megtudakolja sorsát. A halála utáni gyászindulók és siratók sorozata az oratóriumirodalom egyik csúcsa.
Az énekesek közül kimagaslik Andreas Scholl David szerepében. Nagy lemez, kötelező megvenni.
- csonta -
Universal/Archiv, 2004, 3 CD
HHHHH
színház
n Gogol A revizor című darabja aktualitás tekintetében all-round opus: nincs hely és idő, amikor ne lenne időszerű. Ezért aztán nehezen érthető, hogy a Vígszínház előadása miért historizál; nem tudom, pontosan melyik kor ez, de hogy nem mai figurák korruptkodnak és reszketnek itt, az egészen biztos. Pedig Morcsányi Géza új szövege mintha azért született volna, hogy a színészek és a nézők köré a jelenidejűség auráját kerítse, de ezzel a lehetőséggel előbbiek közül csak Pap Vera (a polgármesterné szerepében) és Kamarás Iván (mint Hlesztakov) tudott élni. Pap Vera egyébként is az előadás legjobbja, Kamarás Iván pedig szemlátomást engedi, hogy számos néző a fiatal Darvas Ivánt lássa benne. Gogol szellemét még Harkányi Endrének sikerült fölidéznie: a postamester szerepében egyszerre volt kedves-készséges és fenyegető-veszedelmes.
A díszlet egyes elemei - például a szekrénysor megannyi ajtaja - jól működtek, mások - például a hosszú asztal - kevésbé. Így volt ez Valló rendezői ötleteivel is: olyik működött - például a groteszkül elrajzolt mulatozás -, olyik nem - például a tömegjelenetes finálé. De ugyanígy volt a színészekkel is. A bemutató olykori lassúságát, a játék fölött lengedező unalmat később sejthetően fölváltja majd az "erőteljes komédiai színek" kavalkádja, hisz nemcsak a rendezésben, hanem az alakításokban - például a Hlesztakov elé járuló tisztviselők jelenetsorában - is ott vannak azok a "lukak", amelyek szinte kihívják a bohózati energiákat.
Kern András jó színész - aki régről tudja ezt, az a polgármester némelyik jelenetében, főként a Pap Verával közösekben, látni is fogja. Mindazonáltal ezúttal energiája nagy része arra fordul, hogy még nagyobb léptekkel, még szélesebb mozdulatokkal a lomha jeleneteket fölpörgesse kicsit. Nemigen sikerül.
Viszont az egészről, mármint róla és az előadásról eszembe jutott a Nyaralók, a Gorkij-darabból ugyanide készült szép kis előadás, amely már nem szerepel a repertoáron, és ez tán Valló Péternek is eszébe jutott, de most nem sikerült pótolni.
- ki -
Vígszínház, 2004. április 8.
HHH
koncert
n BACH: MÁTÉ PASSI" Tiz-egynéhány éve jártam először Lipcsében. Akkoriban már elég jól ismertem különböző Máté-passió-felvételeket, és őszintén meglepett, hogy a Tamás-templom milyen pici. Ha ebben a templomban Karajan apparátusa adja elő a passiót, akkor nem férnek el benne a hívők. Paul McCreesh volt az első, aki megkockáztatta az első olyan felvételt, amin a kórus egy-egy szólamát egy-egy szólista énekli: tavaly megjelent lemeze igazolta A. Parrott és J.Rifkin évtizedes kutatásokon alapuló elméletét, miszerint a passiót Bach korában harminchárman adhatták elő. Illetve még kevesebben.
McCreesh és a Gabrieli Consort koncertjén viszont igen: már a nyitó tétel sem volt elég megrázó. McCreesh gyors tempókat vesz, előadásában a darab nem szomorú; a hívő lélek - Baché - Jézus halála felett érzett megrendültségét közvetíti: és benne van a feltámadás öröme is. McCreesh élőben kevésbé meggyőző karmester, mint lemezen, ami a legjobban hiányzott előadásából, az a szenvedély. Egyedül talán a rendkívülit vállaló Mark Padmore, aki nemcsak evangélista volt, de tenoráriákat és kórustételeket is énekelt, vitt némi szenvedélyt ebbe az egyébként színes és remek előadásba. Padmore mindvégig remekül és szinte emberfelettit teljesítve énekelt. ' és a lemezen is énekelő Peter Harvey, valamint Julia Gooding voltak McCreesh kicsiny énekkarának erősségei: a csodálatos Magdalena Kozenát viszont a beugró kontraalt nem tudta pótolni. McCreesh nem tartott hangolási szüneteket - néhány zenésze hébe-hóba próbált a hangzásképen segíteni, de az előadás végére - a nagy melegben - a bélhúrok már néha nyávogtak: a gamba A húrja egészen szörnyű hangokat hallatott. Mégis: a magyar színpadokon felhangzó megannyi zsíros és monumentális passió-előadás után (és mellett) egyszerűen szüksége volt a magyar fülünknek erre a fényes előadásra.
- kolozsi -
Zeneakadémia, április 6.
HHHH
könyv
n PHILIP K. DICK: PALMER ELDRITCH HÁROM STIGMÁJA, KIZÖKKENT ID' Alighanem igazak a könyvek borítóin elhelyezett laudációk: Philip K. Dick valóban egyike volt a múlt század legjelentősebb sci-fi íróinak. 1928-ban, Chicagóban született, az ötvenes években kezdett írni, előbb novellákat, majd regényeket - ő maga mindig a "komoly" irodalom iránt vonzódott, ám a sikert a sci-fi regények hozták meg számára, részben még életében, de nagyrészt korai, 1982-es halála után. Dick jelenlegi magas reputációja részben összefügg műveinek későbbi sorsával: hiszen Dick-regényből született a Szárnyas fejvadász és a Total Recall, s szintén Dick-művek alapján készült napjainkban a Spielberg-féle Különvélemény és a John Woo által rendezett A felejtés bére - nem is szólva személyes kedvencemről, a Screamersről. Dick irodalmi érdemeit azonban nyugodtan leválaszthatjuk művei szekunder felhasználásáról. Sokkal közelebb állunk az igazsághoz, ha kijelentjük: Dick volt az amúgy is fantázia-központú sci-fi történetének talán legfontosabb éceszgébere, akinek ötletei nem csupán a pályatársak későbbi műveiben, de a valós idejű (nem virtuális) jelenben is felbukkannak.
Persze mindez kevés volna a jóhoz - Dick ugyanis nem csupán gyártotta az ötleteket, de akkor sem esett zavarba, ha azokból épkézláb cselekményt kellett gyártania. A Kizökkent idő és a Palmer Eldritch... például arra nyújt példát, hogyan jelenik meg a sci-fi mitológiában a virtuális valóság toposza: Dick hősei nem valós életvilágokban élnek, s néha egy másik valóságban ébrednek fel - már ha szerencséjük van. A Kizökkent idő viszonylag egyszerűbb eset: a kissé kataton főhős, Ragle Gumm számára kiderül, hogy élete javarészt egy hosszú álom volt az ötvenes évek Amerikájában, míg a tényleges jelen a bolygóközi polgárháborúé, amelyben ő akaratán kívül az ellenségnek dolgozik - szép hidegháborús regény, le se lehetne tagadni, hogy Eisenhower alatt írta, a valóságnak bizonyuló rémálmoktól a jövő nyelvéig minden motívum mesterien kidolgozva.
A Palmer Eldritch-ben neve is van a drognak, mely átjárót nyit a különféle világok között; miközben sunyi módon beenged valamit a fejünkbe, ami csak lassan kopik ki belőle - meglehet, soha. Ötletek és asszociációk sora bukkan fel a két regényben, az ember pedig győzze találgatni, mit s honnan szedett a szerző - legfőképpen pedig ki mit és mikor merített tőle. Az persze egy pillanatig sem kétséges, hogy Dickre (s még inkább a Dick-figurákra) mély hatást gyakorolt a pszichoanalízis, Freud és követőinekdiadalútja az ötvenes évek Amerikájában, s az is nyilvánvaló, hogy tudott némely hallucinogének, főleg az LSD vagy a meszkalin hatásmechanizmusáról. Dick könyve azonban nem a drogfogyasztás veszélyeiről szól, hanem a transzcendencia különös jelenlétéről egy istentől elhagyott világban. Az addig igaznak hitt világról kiderül, hogy csak illúzió, a valódi élet szörnyű, de a virtuálisban is meghalhatunk, s néha amazt sem látjuk viszont többé, a rémálmok sosem érnek véget, amikor már azt hiszed, kijutottál, váratlanul észreveszed, hogy csak most érkeztél a legsötétebb mélyére - ismétlődő fordulatok e két Dick-regényben. A Wachowski testvérek is érezhetően Dicktől lopták a Mátrix-trilógia számos elemét (a többit pedig a montoneróktól és a Vörös Brigádoktól), de az Elm utcai rémálom 1-X. is egy olyan ősrégi, archetipikus ötlet ad absurdum vitelének gyümölcse, melyet Philip K. Dick csiszolt a tökélyig saját látomásaiban.
- barotányi -
Agave Könyvek, 211, illetve 211 oldal, 2003, 2004, 1780-1780 Ft
HHHH és fél
HHHH
film
n Starsky és Hutch Na végre egy jó kis retro, kell az ilyen, végtére is a bolygó lakosságának egy kevéssé elhanyagolható hányada már a múlt század hetvenes éveiben is televíziótulajdonosnak mondhatta magát. Ha hozzájuk csapjuk az életkorproblémás popuálciót (fiatalság bolondság, hah), akikről tudvalevő, hogy mindenre képesek (még arra is, hogy efféléket nézzenek, mert apuka mondja, mert azt írja az újság, mert nincs jobb dolguk), együtt komoly vásárlóerőt jelentenek. Gyúr is rájuk a világ élelmesnek mondható része lendületesen. Ben Stiller mellett leginkább személygépkocsit, toalettkacsát és Fanta-arcokat szokás rájuk sózni. Viszik is, mint a cukrot: buli a tavasz.
Ám, ahogy pestiesen mondani szokták, a retro és a humor kéz a kézben járnak, az emberiség ha visszanéz, kacag. Most annál is könnyebben megy neki, hiszen a vászonra exhumált tévészéria már fénykorában is roppant vicces volt. Vagy rosszul emlékszünk. Dévaj mulatságunkat tiszteletre méltó szerénységgel árnyékolja be Stiller, biztos nem hisznek nekem, de lehetne sokkal idegesítőbb. Igazuk van, nem lehetne.
Szerintem az a helyzet, hogy a kosztüm-, a díszlet- meg a nem tudom mit tervező, továbbá a fodrászati munkaerőt aluldotálják Hollywoodban. S a munkáltatói lelkiismeret-furdalás arra ösztönzi a stúdiókat, hogy egyszer-egyszer vállalati murikat szervezzenek: ilyenkor ezek a háttérerők csinálhatják szőröstül-bőröstül a filmeket, majd lepényevés és seggrepacsi követ-kezik. Ha a lepényevést mutatták volna be, mindenki jobban jár.
- ts -
Forgalmazza az InterCom
HH
