Nem hiszem én, hogy erre a Csongor és Tündére ostorral kellene bekergetni a gimnazistákat - jobb lenne megvárni, míg bemennek maguktól. Akkor talán úgy ülik végig a másfél órás előadást, hogy elér hozzájuk a szöveg és mindaz, amit közvetít - mert ez az egyetlen mozgó valami itt.
Vörösmarty Mihály letette az asztalra a nemzeti drámaörökség három darabjának egyikét, Zsótér Sándor meg ehhez az asztalhoz - ami nála több asztal - ülteti oda a mű szereplőit: keltenék életre. A kapcsolódó netes fórumokon szakmai orgánumokat megkísértő vita folyik hetek óta arról, vajon ez az üldögélés, ez a statikusság - az új Zsótér-korszak emblémája - valóban mozdulatlanság-e, vagy ellenkezőleg: arra szolgál, azaz azt szolgálja, hogy megmozdítson valamit, ami hagyományosan éppen hogy mozdulatlan: Vörösmarty remekművét. Mert hogy remekmű, azt legalább egy aspektusa igazolja most: a belőle áradó fájdalmas-szépséges szkepszis. Nyugodtabb, letisztultabb pillanatainkban - és a Kamrában ilyenek jutnak - ezt szoktuk sűrűn érezni. "Ébren maga vanÉ", ahol a "maga" akár a magányos.
Mondhatom: több jó előadást is láttam már ebből a darabból, most viszont a szövegét láttam élni, játszani. A színészek kis asztaloknál ülnek, a falak létezhetetlen teret - börtönt, konkrét vagy elvont világot, lakótelepi sivatagot, akármit - határolnak, az asztalok közepéről fény hasít fölfelé, mégis tompa félsötét honol mindenütt; minimum félvilági helyszín. Baloldalt hátul ajtó, a hátsó falon ablak - eléggé
a semmibe látszik nyílni
mindkettő; mondjuk, "sötét és semmi". Ambrus Mária gondosan szerkesztett teréhez jól passzolnak Benedek Mari apróságokkal feldobott színváltós-fényes jelmezei - homogén világ ez.
A hátsó két asztalnál hárman-hárman ülnek - a vándorok és az ördögfiak, de semmi vándoros vagy ördögfias nincsen bennük. Amiként Csongor sem "csongoros": Kocsis Gergely álmodozó szerelmese súlyos létproblémákkal küzd, nemcsak a szerelméről, de mindenről, az egész életről lekésik, tán csak az utolsó lépésről, a szobából való kimenésről nem, mert arról a legvégső momentumról ember le nem késhet. Tünde annyira nem "tündés", hogy tünde lényként csak a hangjával van jelen - meg a többiek szavaiból kel életre. Hangját Hegyi Barnabás kontratenorja adja Tallér Zsófia zenéjére; "testi" párja pedig a Csilla nevű Ilma, aki olykor alátátogja Tünde szavait. Rezes Judit szinte szétfeszíti a saját ülését: nyúlik, hajlong, dől; de ha csak néz és beszél, akkor is. Hiszen képtelenség, hogy párját ebben a sajátos, Zsótér teremtette szimmetriában nem és nem éri el.
Ebben a Zsótér teremtette szimmetriában ugyanis Csilla-Ilmával szemben Csongor ül, Balgával szemben pedig Ledér. Tünde mindenki fölött lebeg, a kellős középen pedig a nemtelen nagy machinátor, Mirígy, de vele egy asztalnál egy furcsa éj: Az éj.
Balga igazi öreglegény; Szacsvay László mintha mellőlünk beszélne, oly természetesen mondja Vörösmarty szavait, semmi pátosz, semmi emelkedettség, viszont eléggé földhözragadt vágyakozás, in concreto testi szerelemre, no meg a rezignáció. Hogy kellene is ez a Csilla-Ilma nagyon, meg nem is, és hát mi is lenne, haÉ Vele szemben egy gazdag múltú, tapasztalt Ledér ül, fáradt vonásait az idő és a tudás barázdálta az arcára: Bodnár Erika gúnyos rezignációval szemléli a fiatalok hiábavaló epekedését, hiszen jól ismeri a játszma végét.
Mirígy estélyi ruhában terpeszkedik a széken - Elek Ferenc boszorkányos jelenség, bár nem a félelmetes és életerős fajtából. Tóth Anita is az, aki Az éj szerepében eléggé sokáig mozdulatlanul, fátyollal letakarva ül Mirígy mellett, akár egy bábu. Aztán mikor megszólal - valószínűtlenül(legalábbis e szerep hagyományaihoz képest valószínűtlenül) selypegő hangon -, megint csak olyan, mint egy bábu, amelynek a hátában középen óriási kulcs lenne, amellyel alaposan felhúzták, ettől mondja el a szövegét. A monológ az ő előadásában inkább
félelmetes hangsor és látvány,
semmint roppant filozófiai mélységekkel teli létértelmezés. Nem tudom, jó-e ez így: a fura figura voltaképpen illik az előadás tónusához, de - az én fülemnek legalábbis - súlya nincsen neki, elnyomja a szöveget.
Ami egyébként végig főszereplő. Zsótér "ülős" sorozatában mindig így van ez: addig ülnek mozdulatlanul a figurák, míg megmozdul maga a szöveg, persze kell hozzá némi idő, itt például majdnem fél óra, hogy ki- vagy betöltse a játék- és nézőtér egészét. Aztán hogy ez az első fél óra áldozat-e vagy sem, legalábbis a szöveg felől nézve, ezt sem tudom most. Mert lehet, hogy a szemlélődés, az alakok, ruhák és a tér komótos, zavartalan feltérképezése be van kalkulálva a hatásba, akárcsak az a nézői várakozás, amely szintén csak nagyjából fél óra múltán csitul: hogy egyszer mindenki fölpattan itt.
Nem pattan föl. Viszont ha valaki - itt most Csongor - a végén mégiscsak megmozdul, föláll és hátul kimegy, majd a külső sötét térből az ablakon át visszanéz ránk, hát ez a mozgássor a mozdulatlanságból kiemelkedve sokkal több lesz, mint puszta fölállás és kimenés. Mintha összes sarkából a föld mozdult volna ki. Gyanítom, valami ilyesmiről szól Vörösmarty darabja is.
Csáki Judit
Kamra, 2004. március 25.
