Lemez: Feltámadás (John Patton: Minor Swing)

  • 2004. április 22.

Zene

Big John Patton sohasem volt nagy innovátor. A mamától még zongorázni tanult, aztán a hatvanas évek elején, miután New Yorkba költözött, áttért a Hammond B-3-as orgonára. Először Grant Greennel, majd Lou Donaldsonnal készített lemezeket, de 1963-ban Alfred Lion - a Blue Note alapítója - jóvoltából már a saját neve alatt is rögzíthetett egy anyagot. Ezt számos kiváló album követte, mint például a Let 'em Roll, ám a hetvenes években ez a hangzás egyszerűen kiment a divatból, ezzel a nagyszerű hangszerrel együtt. Pedig Patton nagy király volt addig a gurulós soul-dzsessz szcénában, a fekete blues gyárilag bele volt kódolva, és lazán mozgott a bop meg a funky világában is.

Big John Patton sohasem volt nagy innovátor. A mamától még zongorázni tanult, aztán a hatvanas évek elején, miután New Yorkba költözött, áttért a Hammond B-3-as orgonára. Először Grant Greennel, majd Lou Donaldsonnal készített lemezeket, de 1963-ban Alfred Lion - a Blue Note alapítója - jóvoltából már a saját neve alatt is rögzíthetett egy anyagot. Ezt számos kiváló album követte, mint például a Let 'em Roll, ám a hetvenes években ez a hangzás egyszerűen kiment a divatból, ezzel a nagyszerű hangszerrel együtt. Pedig Patton nagy király volt addig a gurulós soul-dzsessz szcénában, a fekete blues gyárilag bele volt kódolva, és lazán mozgott a bop meg a funky világában is.

Aztán hosszú hallgatás után a fiatal, avantgárd nemzedék újra előbányászta a mestert. 1993-ban készült egy album "Big" John Zorn közreműködésével, Blue Planet Man címmel, amit '95-ben a Minor Swing követett. Ezen a korongon hat Patton-szerzemény mellett egy Larry Young-darab szerepel. Zorn nagy alázattal szolgálja az akkor ötvenkilenc éves mestert, így néhány kitöréstől eltekintve nem róla szól a dolog, akár azon az albumon, ahol Sonny Clark szellemét idézi meg modernista barátaival, Voodoo címmel.

Persze az ezerarcú altszaxofonosnak azért nincs a vérében a blues, így inkább az intellektuális post-bop felé mozog, de ettől még nem válik eklektikussá az anyag, s nem türemkedik ki a füstös bárzenék kategóriájából. Patton dominál, játéka érzékeny és lassú - mint mindig -, és a Hammond is éppen úgy szól, mint egykor. Kenny Wollesen tanárosan dobol, Ed Cherry gitárjátéka pedig leginkább Kenny Burrellt idézi. Zorn életművét mindig is lenyűgözővé tette, ahogy társaival a stílusok között mozgott, ahogy egymástól hihetetlenül távoli zenei világokban is képes volt érvényeset alkotni - gondolok itt a legvadabb metálzúzástól a kortárs kamarazenéken keresztül a klasszikus dzsesszig. Ezek az urak már egyetemeken képezték magukat, világot láttak, és nem feltétlenül heroint reggeliznek. A zenetörténet a kisujjukban van Wagnertől Ligetiig, és a dzsessz hagyományát sem vetik el. Sőt arra is van energiájuk, hogy a kevésbé ismert hősök előtt tisztelegjenek, vagy segítsék őket rehabilitálni. Erre szép példa ez az album, ami egyiküknek sem a csúcsprodukciója, viszont az a fajta örömzene, amit bármikor jó hallgatni.

És hogy most miért érdekes mindez? Egyrészt adózzunk Big John Patton emlékének, aki 2002-ben eltávozott közülünk, másrészt örüljünk, hogy a kilencvenes években a modern dzsessz egyik legfontosabb kiadója, a DIW forgalmazóra talált kis hazánkban. Ami nagy szó, hiszen miközben a nem kifejezetten mainstream zenék kínálata rohamosan csökken az utóbbi időkben, hozzáférhetővé válhatnak David Murray, az Art Ensemble of Chicago vagy a Zorn-féle Masada kiváló anyagai.

Czabán György

DIW/CD Bár, 1995

Figyelmébe ajánljuk

Tendencia

Minden tanítások legveszélyesebbike az, hogy nekünk van igazunk és senki másnak. A második legveszélyesebb tanítás az, hogy minden tanítás egyenértékű, ezért el kell tűrni azok jelenlétét.

Bekerített testek

A nyolcvanas éveiben járó, olasz származású, New Yorkban élő feminista aktivista és társadalomtudós műveiből eddig csak néhány részlet jelent meg magyarul, azok is csupán internetes felületeken. Most azonban hét fejezetben, könnyebben befogadható, ismeretterjesztő formában végre megismerhetjük 2004-es fő műve, a Caliban and the Witch legfontosabb felvetéseit.

„Nem volt semmi másuk”

Temették már el élve, töltött napokat egy jégtömbbe zárva, és megdöntötte például a lélegzet-visszatartás világrekordját is. Az extrém illuzionista-túlélési-állóképességi mutatványairól ismert amerikai David Blaine legújabb műsorában körbejárja a világot, hogy felfedezze a különböző kultúrákban rejlő varázslatokat, és a valódi mesterektől tanulja el a trükköket. 

Játék és muzsika

Ugyanaz a nóta. A Budapesti Fesztiválzenekarnak telefonon üzenték meg, hogy 700 millió forinttal kevesebb állami támogatást kapnak az együttes által megigényelt összegnél.

A klónok háborúja

Március 24-én startolt a Tisza Párt Nemzet Hangja elnevezésű alternatív népszavazása, és azóta egyetlen nap sem telt el úgy, hogy ne érte volna atrocitás az aktivistákat.

Hatás és ellenhatás

  • Krekó Péter
  • Hunyadi Bulcsú

Az európai szélsőjobb úgy vágyott Donald Trumpra, mint a megváltóra. Megérkezik, majd együtt elintézik „Brüsszelt” meg minden liberális devianciát! Ám az új elnök egyes intézkedései, például az Európával szemben tervezett védővámok, éppen az ő szavazó­táborukat sújtanák. Egyáltalán: bízhat-e egy igazi európai a szuverenista Amerikában?

„Egy normális országban”

Borús, esős időben több száz fő, neonácik és civilek állnak a Somogy megyei Fonó község központjában. Nemzeti és Mi Hazánk-os zászlók lobognak a szélben. Tyirityán Zsolt, a Betyársereg vezetője és Toroczkai László, a szélsőjobboldali párt elnöke is beszédet mond. A résztvevők a lehangoló idő ellenére azért gyűltek össze szombat délután, mert pár hete szörnyű esemény történt a faluban. Március 14-én egy 31 éves ámokfutó fahusánggal rontott rá helyi lakosokra: egy középkorú és egy idős nő belehalt a támadásba, egy idős férfi súlyos sérüléseket szenvedett.