Lemez: Feltámadás (John Patton: Minor Swing)

  • 2004. április 22.

Zene

Big John Patton sohasem volt nagy innovátor. A mamától még zongorázni tanult, aztán a hatvanas évek elején, miután New Yorkba költözött, áttért a Hammond B-3-as orgonára. Először Grant Greennel, majd Lou Donaldsonnal készített lemezeket, de 1963-ban Alfred Lion - a Blue Note alapítója - jóvoltából már a saját neve alatt is rögzíthetett egy anyagot. Ezt számos kiváló album követte, mint például a Let 'em Roll, ám a hetvenes években ez a hangzás egyszerűen kiment a divatból, ezzel a nagyszerű hangszerrel együtt. Pedig Patton nagy király volt addig a gurulós soul-dzsessz szcénában, a fekete blues gyárilag bele volt kódolva, és lazán mozgott a bop meg a funky világában is.

Big John Patton sohasem volt nagy innovátor. A mamától még zongorázni tanult, aztán a hatvanas évek elején, miután New Yorkba költözött, áttért a Hammond B-3-as orgonára. Először Grant Greennel, majd Lou Donaldsonnal készített lemezeket, de 1963-ban Alfred Lion - a Blue Note alapítója - jóvoltából már a saját neve alatt is rögzíthetett egy anyagot. Ezt számos kiváló album követte, mint például a Let 'em Roll, ám a hetvenes években ez a hangzás egyszerűen kiment a divatból, ezzel a nagyszerű hangszerrel együtt. Pedig Patton nagy király volt addig a gurulós soul-dzsessz szcénában, a fekete blues gyárilag bele volt kódolva, és lazán mozgott a bop meg a funky világában is.

Aztán hosszú hallgatás után a fiatal, avantgárd nemzedék újra előbányászta a mestert. 1993-ban készült egy album "Big" John Zorn közreműködésével, Blue Planet Man címmel, amit '95-ben a Minor Swing követett. Ezen a korongon hat Patton-szerzemény mellett egy Larry Young-darab szerepel. Zorn nagy alázattal szolgálja az akkor ötvenkilenc éves mestert, így néhány kitöréstől eltekintve nem róla szól a dolog, akár azon az albumon, ahol Sonny Clark szellemét idézi meg modernista barátaival, Voodoo címmel.

Persze az ezerarcú altszaxofonosnak azért nincs a vérében a blues, így inkább az intellektuális post-bop felé mozog, de ettől még nem válik eklektikussá az anyag, s nem türemkedik ki a füstös bárzenék kategóriájából. Patton dominál, játéka érzékeny és lassú - mint mindig -, és a Hammond is éppen úgy szól, mint egykor. Kenny Wollesen tanárosan dobol, Ed Cherry gitárjátéka pedig leginkább Kenny Burrellt idézi. Zorn életművét mindig is lenyűgözővé tette, ahogy társaival a stílusok között mozgott, ahogy egymástól hihetetlenül távoli zenei világokban is képes volt érvényeset alkotni - gondolok itt a legvadabb metálzúzástól a kortárs kamarazenéken keresztül a klasszikus dzsesszig. Ezek az urak már egyetemeken képezték magukat, világot láttak, és nem feltétlenül heroint reggeliznek. A zenetörténet a kisujjukban van Wagnertől Ligetiig, és a dzsessz hagyományát sem vetik el. Sőt arra is van energiájuk, hogy a kevésbé ismert hősök előtt tisztelegjenek, vagy segítsék őket rehabilitálni. Erre szép példa ez az album, ami egyiküknek sem a csúcsprodukciója, viszont az a fajta örömzene, amit bármikor jó hallgatni.

És hogy most miért érdekes mindez? Egyrészt adózzunk Big John Patton emlékének, aki 2002-ben eltávozott közülünk, másrészt örüljünk, hogy a kilencvenes években a modern dzsessz egyik legfontosabb kiadója, a DIW forgalmazóra talált kis hazánkban. Ami nagy szó, hiszen miközben a nem kifejezetten mainstream zenék kínálata rohamosan csökken az utóbbi időkben, hozzáférhetővé válhatnak David Murray, az Art Ensemble of Chicago vagy a Zorn-féle Masada kiváló anyagai.

Czabán György

DIW/CD Bár, 1995

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.