Zene

A huszonhárom éves Miklya Anna első (kis)regényének szereplői valahol félúton járnak a Bret Easton Ellis-i "nullánál is kevesebb" generáció alkoholgőzös, pótcselekvésként szeretkező tagjai és Németh László valamelyik lélektani regényének figurái között - s az egyveleg, hangozzék bár annak, korántsem furcsa, sokkal inkább ismerős: nem elsősorban más regényekből, inkább a pesti romkocsmákból. Hogy az egyik hangulatot plasztikus leírás jeleníti meg, a következőt viszont egy marokra fogott vodkásüveg, tekinthető biztonsági játéknak - de a hitelességre törekvésnek is. Az Eloldozás egy furcsa, soha ki nem mondott, mégis igen mély plátói szerelem története, és néhány másik, testileg igen, de érzelmileg be nem teljesedhető kapcsolaté; a szeretett férfi halálának feldolgozásáé, feldolgozhatatlanságáé.

Glenn Danziget már majdnem temetni kezdtük, hiszen az elmúlt évtizedben - főleg annak második felében - nem történt vele túl sok minden, leszámítva egy közepes (I Lucifer I, 2002) és egy kimondottan gyenge (Circle Of Snakes, 2004), Danzig néven kiadott albumot, illetve azt, hogy hősünk, aki a Misfits énekeseként lett világszerte ismert figurája a rockéletnek, diktafonkazettákat volt képes megtölteni a Misfits újjáalakulásával - vagy inkább az ő kihagyásával - kapcsolatos nemtetszését összefoglaló veretes tirádáival. Ja, és ezenkívül 2004-ben még jól szájba is verette magát a North Side Kings nevű zenekar behemót énekesével, miután összeszólalkoztak a színpad mögött: az esetről természetesen videofelvétel is készült, ami aztán bejárta az internetet - ha valaki rákeres a YouTube-on, igen jól fog szórakozni. Ezek után aztán könnyű volt az énekest behelyezni a bukott rockzenészek mappájába, és senki sem sejtette, hogy a hat év után, gyakorlatilag fű alatt kiadott új Danzig-anyag ennyire erős lesz.

Az állatvilág elég sűrűn teszi tiszteletét a filmszínházakban, s nem csak úgynevezett természetfilmekben produkálja magát, hisz azok alapjáraton mérsékelt kihívást jelentenek, pusztán enni menni és dugni menni kell bennük, mi ez mondjuk napjaink Rin Tin Tinjének? A komoly színészi feladatot például egy mosó- vagy egy sima medve számára nyilván a fikciós művek jelentik. Hogyan borítsak fel egy mobil WC-t úgy, hogy a tartalom - ha tetszik: a mondanivaló - teljes terjedelmében a konkurencián (emberszínész) végezze? Nos, ezt kétségkívül nem könnyű a Sztanyiszlavszkij-módszer eszközeivel összehozni.

A noir képregényrajzoló Bűnváros-krónikájának immár ötödik kötetét vehetjük kézbe magyarul, és a szerző nem okoz csalódást ebben a legkarcsúbb, eredetileg is könyvmegjelenésre szánt (azaz elsőre sem folytatásokban közölt) sztoriban sem. A szüzsé ezúttal a lehető legegyszerűbb, szemben a korábbi kötetekéivel, melyeknek történetszövése jóval bonyolultabb, vagy legalábbis összetettebb és több irányba elágazó volt: egy kellőképp véres, (Ba)Sin Cityben megszokott módon alapos bosszú egyetlen lélegzetvétellel elmondott eseménysorát követhetjük figyelemmel. A narrációt a már korábbról ismerős Dwight McCarthy szolgáltatja, aki a szótlan, de "halálos" Mihóval egyetlen este leforgása alatt kideríti, ki és miért ölte meg az "város egyik prostituáltját - és egyáltalán nem enyhítő körülmény, hogy ez végül is szándéktalan volt; a végkimenetel kiszámítható.

A skandináv filmművészeti órákon kevés szó szokott esni Dolph Lundgren munkásságáról, de ez is csak az ilyen tanegységek elitista természetét bizonyítja. Aki viszont egy kicsit is komolyan veszi magát a témában, tudja jól, mivel tartozik a világ a svéd Lundgrennek, aki akkor ért Hollywoodba, amikor Sylvester Stallone, úgy is mint Rocky IV., így kiáltott: kell egy orosz! Daliás idők voltak e késő nyolcvanasok: a fegyverkezési verseny filmes állásait a Schwarzenegger-Stallone-szembenállás jelentette, de már ugrásra kész volt Van Damme, jött föl Willis, és egyszer-egyszer Seagal is gondolt már a fejbe rúgás színészi hozadékaira.

A kérdésre, hogy melyik együttes a power metallal és thrashsel kevert progresszív zenék legfontosabb képviselője, mindmáig bárki rávágja, hogy a Never-more. Igaz, ennek alighanem az az egyik magyarázata, hogy a seattle-i úriemberek (és a turnék alkalmával hazánk egyik fia, Vörös Attila) komolyabb konkurencia nélkül teszik a dolgukat.

Erlend Oye - amúgy a világnak oly sok muzsikus lelkű zsenit adó norvégiai Bergen szülötte - eddig számos zenekarában bizonyította, hogy alapvetően megnyerő, a közönség figyelmét és érdeklődését lekötni képes, visszafogott, mégis hatásos eszközökkel operáló, a szó jó értelmében szórakoztató művész és egyben egyszemélyes intézmény.

mint tizennyolc csillag: megint négy lemez, amibe kár lenne nem belehallgatni a nyáron.

Már a cím többszörös magyarázatra szorul, végtére is felszedett magára némi felesleget azóta, amióta az 1969-es keltezésű filmet magyar mozik a hetvenes évek legelején bemutatták. A példás gyorsaság oka - Marlon Brando már akkor is, már nálunk is tagadhatatlan piaci ereje mellett - nyilván a rendező (és velencei fesztiváldirektor) már-már legendás baloldalisága (bár épp Magyarország ruszki megszállásán felháborodva lépett ki az olasz kommunista pártból, 1956-ban).

Íme, az ember. Egy Strobbe. Nem is egy, rögtön négy.

Komcsizni jó, szerintem régen jobb volt, de aki régen nem tudott (például életkori okokból) komcsizni, miért is maradna ki a mókából, hisz' egy egészséges komcsizáshoz nem kell más, mint... Mi is? Nem kell semmi. Ha azt mondom, hogy így lehettek ezzel e filmmű alkotói is, bizonyára igazságtalan vagyok, de nem járok nagyon messze a valóságtól.

Szerintem nincsen nagyon nagy baj. Nyár elején bemutattak az Örkény Színházban egy produkciót, amely a legtöbb elemében duplán közvetíti az évad végére felgyűlt kimerültséget (azzal, amit, és azzal, ahogy). Vagyis rossz. Műsoron tarthatatlan. Lemegy most néhányszor, hiszen a jegyeket jó előre megvették, aztán el kell dugni - ne lássa többé senki. Lehet pár csepp könnyet elmorzsolni a sajnálatos módon elpazarolt néhány olyan percért, amelyben szép hosszú szériára is érdemes jelenetek zajlottak. Kettő, ha jól emlékszem.

Egy elterjedt tévképzet szerint az orosz művészet az a vad világ, ahol lépten-nyomon botrányokat kavaró művészekbe, esetleg büntetőtábori ítéletükre váró művészettörténészekbe (jelesül Andrej Jerofejevbe) lehet botlani, s minden bokor mögül a képzőművészet egy-egy fenegyereke leselkedik ránk. Ebbe a csoportba sorolódik a Magyarországon már többször is kiállító Blue Noses csoport, azaz Viacheslav Mizin és Alexander Shaburov, akik most mint kurátorok jegyzik a Knoll Galériában megtekinthető, körülbelül egyórás videóválogatást.