Magyar Narancs: Noha muszájból a hobbipop- meg art-fart popzenekar címkét aggattátok magatokra, sokan mégis az egykori Bizottsághoz hasonlítanak titeket.
Zsirai András: Ez megtisztelő, de nem akarunk rájuk hasonlítani. Mi egyszerűen csak azt csináljuk, ami éppen összejön.
Márton Dániel: Igaz, hogy kezdetben sok feldolgozást játszottunk, Trabant és Európa Kiadó mellett Bizottságot is, de Paál Laci annyira nem volt képben, hogy azt hitte, ezek is a saját dalaink. Nem hibáztatjuk ezért, hiszen neki technós barátai vannak. Valójában csak tavaly tudta meg az igazságot, bár amióta a Bizottsághoz hasonlítanak bennünket, már nem játszunk tőlük feldolgozásokat.
MN: Mostanában néhány underground zenekar – veletek együtt – azt hangoztatja, hogy a tagok nem tudnak zenélni, nem próbálnak, és ki is mondják, hogy rossz az, amit csinálnak. Mire jó ez?
Márton Dániel: Valóban megy ez a vonal, divat lett ilyesmiket mondani, de ez csak duma; ha elmész ezeknek a zenekaroknak a koncertjére, akkor kiderül, hogy tudnak zenélni. Ellenben, ha minket látsz a színpadon, megtudod, hogy milyen, ha valaki pontatlan a doboknál, ha a basszusgitáros nem tudja, hogy mi történik, ha a Lacinak annyira remeg a keze, hogy a koncert felében egyáltalán nem is játszik. Ráadásul ott vagyok én, aki még az akkordokat sem tudja rendesen lefogni. Még szerencse, hogy annyira el tudom torzítani a gitáromat, hogy ez ne tűnjön fel. Szóval, mi tényleg nem vagyunk jó zenészek. Ez sokáig nem is okozott gondot, de aztán egyre inkább úgy éreztük, hogy ezt nem lehet tovább csinálni, mert nincs rendjén, hogy egyre több ember jön el megnézni minket, még fizetnek is, aztán cserébe kapnak egy borzalmas koncertet. Persze most sem vagyunk profik, továbbra is borzalmasak a koncertjeink, de legalább már végig tudjuk játszani azt, ami a lemezen van.
MN: Mikor talált rátok a közönség?
Paál László: Miután kijött az Éndalom című szám klipje. (2013-ban – a szerk.) Előtte csak haverok néztek meg minket, vagy azok sem. Nagyon kevesen jártak a koncertjeinkre. A zenekar indulása marha kínosan alakult, volt olyan fellépésünk, amire senki nem jött el, szégyelltem is magam, máskor a barátaim azt mondták, hogy nem bírnak bent maradni, mert szétmegy az agyuk. A koncertek után a bárpulthoz sem mertem odamenni.
Márton Dániel: Ezzel mind így voltunk, sokszor belázasodtam koncert előtt, annyira stresszeltem. Aztán elkezdtünk videókat feltölteni, minden koncertre igent mondunk, így nagyjából kéthetente léptünk fel Budapesten. De csak két éve volt először látványosabb tömegünk, amikor azt hazudtuk, hogy búcsúkoncertünk lesz, az emberek pedig elhitték, és telt házat csináltak. Úgyhogy a jövőben is lesz búcsúkoncertünk.
MN: A fesztiválokat leszámítva is vannak fellépéseitek a fővároson kívül?
Márton Dániel: Nem nagyon, de annyira nem bánjuk. Nagymaroson például azt mondták, ha visszamegyünk, akkor Andrist felkötik egy fára. De Budapesten is voltak érdekes reakciók. Egyszer feljött valaki a színpadra, és leöntött egy korsó sörrel, mert idegesítettem.
Zsirai András: Azt hittük, hogy a show része, csak Dani nem szólt előtte.
MN: Továbbra sem próbáltok rendszeresen, de van már menedzseretek. Miért van rá szükség?
Márton Dániel: A Ricsárdgír nem a zenétől Ricsárdgír, hanem attól, hogy mi történik a színpadon. Mivel továbbra is nehezen hisszük el, hogy valaki csak a zenénk miatt jön el, egyre inkább a színpadi fellépésekre helyezzük a hangsúlyt, ezért szükségünk van egy jó szervezőre is.
Paál László: Mi nem vagyunk azok. Már a lejutásnál nehézségekbe ütközünk, mivel egyikünknek sincs jogosítványa, a kevés vidéki fellépésre is vonattal mentünk.
Márton Dániel: Néha a szervezetlenség odáig fajult, hogy le kellett mondanunk koncertet, mert nem tudtunk lejutni.
MN: És amúgy hová akartok eljutni? Vannak céljaitok?
Márton Dániel: Konkrét céljaink nincsenek, mindennel próbálkozunk, ami jön. Most például countrydalokat írunk… Én még két jó évet látok ebben a zenekarban. Régebben el sem tudtuk képzelni, hogy ennyi ember jár majd a koncertjeinkre, hogy meghívnak minket az A38 hajóra, illetve főműsorsávban kapunk helyet a Bánkitó Fesztiválon. Tényleg csak azt akarjuk kipróbálni, hogy meddig lehet csinálni olyan dolgokat, amiket még mi is élvezünk, és talán másoknak sem annyira kellemetlen.
MN: A Palvinbarbi és az Ördögnóra című dalok után Orbán Viktorról is született egy számotok, a Mindenki boldog. Ennek a klipjében a fiatal miniszterelnöknek egyáltalán nem tetszik, amit idősebb önmaga csinál, ezért a végén bemos egyet neki. Ez hogy jutott az eszetekbe?
Márton Dániel: Az említett két szerelmes szám mellé szerettünk volna egy harmadikat is… Ez persze csak vicc volt. Igazság szerint nem is gondoltunk Orbánra a dal megírásánál, ő csak később jött a képbe, amikor Horváth Viktor megálmodta nekünk ezt a klipet.
MN: Elég hatásos lett, tele volt veletek a sajtó, még a kereskedelmi csatornák is forgattak rólatok.
Márton Dániel: Nem gondoltuk, hogy ekkorát fog menni, de szerencsére az sem történt, amitől féltünk, hogy fenyegetéseket kapunk, és pár jobboldali portálon kiteszik a telefonszámunkat. Talán azért nem estek annyira nekünk, mert sikerült az ország állapotáról alkotott véleményünket úgy megjeleníteni, hogy az ne legyen túlságosan bántó. Azt is mondhatnám, hogy egy aranyos klip lett. Arra gondoltunk, hogy érdekes lenne, ha egy olyan együttes, amit általában vicczenekarnak könyvelnek el, csinál egy komolyabb klipet. Olyat, ami nélkülöz mindenféle agressziót, nem szájbarágós, de mond valamit arról az egészről, amiben élünk. Azért a teljességhez hozzátartozik, hogy amikor a Mindenki boldog kijött, már a második komment az volt, hogy „rohadj meg te büdös zsidó”.
MN: A klip megjelenése előtt felléptetek az egyik tavaszi kormányellenes tüntetésen. Ezt hogy fogadták a rajongóitok?
Márton Dániel: Nem nehezteltek érte. Sokáig úgy voltunk vele, hogy egy olyan típusú zenekar, mint a Ricsárdgír, ne foglalkozzon politikával. De azt vettük észre, hogy egyre többet beszélgetünk a barátainkkal arról, hogy mi történik itthon. Sok ismerősünk elkeseredett, többen kimennek külföldre, és nem a jobb állásért, a több pénzért, hanem azért, mert nem bírják azt a légkört, ami ebben az országban uralkodik. Végül arra jutottunk, nincsen abban semmi rossz, ha elmondjuk a véleményünket. Minket amúgy sem érdekelnek a következmények, azt csináljuk, amit éppen szeretnénk, így például tavasszal fellépünk majd egy civilek által szervezett tüntetésen. Egyébként hívtak minket pártrendezvényekre is, de azokat nem vállaltuk.
