Koncert

The Horrors

Zene

Ritkán látni olyat, amit Faris Badwan művelt tavalyelőtt a Szigeten: a Horrors koncertjének legvégén beleugrott a tömegbe, és ahelyett, hogy aztán visszamászott volna, kisétált a Nagyszínpad előtti térről, és eltűnt a forgatagban. A zenekartól, illetve a frontembertől ez persze nem volt szokatlan gesztus, és noha a Horrors zenéje sokat finomult az idén pont 10 éves bemutatkozó albumhoz, a Strange House-hoz képest, a kiszámíthatatlan őrültségek sokáig megmaradtak. Éppen ezért volt most szokatlan azt tapasztalni a Dürer Kertben, hogy minden úgy zajlott, ahogy az egy tisztességes zenekarhoz illik – sőt, ha az ember megnézi a koncertprogramokat a setlist.fm-en, rájön, hogy a Horrors mindenhol takkra ugyanazt a műsort tolja le. Ahogy az már évek óta megszokott, a megtagadott első lemezről semmi nem hangzik el, de hát minek is, hiszen a zenekar azóta csak jobb albumokat csinált, melyek közül egyértelműen a 2011-es Skying emelkedik ki, de a bő két hónapja kiadott V is teljesen rendben van. Tíz évvel ezelőtt egy lyukas garast sem tettünk volna arra, hogy a Horrors még 2017-ben is fontos, jól fogadott lemezt ad ki, viszont érdekes módon az akkori gitárszíntérről jó pár más, szebb reményű együttes már feloszlott vagy teljesen eljellegtelenedett. Az ezen az estén csillogó zakót viselő Badwan és társai hatot is előadtak az új album tíz dalából, három szám a disszonáns összhangzású Primary Coloursről is felcsendült, míg a Skyingot mindössze két sláger képviselte: az egyik az összetett Endless Blue, a másik pedig az abszolút sláger Still Life, amely még a Csajkeverők című Zac Efron-vígjátékba is remekül passzolt. A záró szám egyben az új album utolsó dala, a Something to Remember Me By, amely tisztára New Order, bár még a Chemical Brothers is vastagon benne van. 70 perc után távozott a zenekar, Badwan nem csinált semmi őrültséget, mi meg lassacskán elfogadjuk, hogy ha ezentúl Horrors-koncertre megyünk, az elsősorban a zenéről fog szólni.

Dürer Kert, november 30.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.