Merthogy nálunk még gusztust kell csinálni a Mozart előtti operairodalomhoz, s bizony elkél ahhoz az ilyen-olyan körítés, hogy végre rákapjunk a jóra. Persze korántsem mindenki tartja ezt így, hiszen például Vashegyi György koncertszerű opera-előadásain rendszerint hiányoznak az ilyen rásegítő gesztusok, s épp ezért fennállt a lehetősége annak, hogy két nappal Kermesék túlzó hajcihője után Rameau 1745-ös operájának magyarországi bemutatója a másik végletet kínálja majd: a zenét és csakis a zenét.
Ehhez képest a legkellemesebb meglepetés gyanánt ezúttal teljes és megejtően harsány vígopera-előadást kaptunk, amely jószerint csupán megtévesztésből viselhette a „koncertszerű” nevezetet. Koszorút érdemelne az ismeretlen rendező (emlék)műve, amely játékos mulatsággá tette a Platée budapesti felfedezését, s vélhetőleg új kedvenc operát szerzett sokak számára. Ha a rendezőt nem is, az előadás elsöprő közönségsikerének első számú faktorát könnyű nevesítenünk: Jeffrey Thompson volt ő, a címszerep, azaz az istenek által megtréfált rút mocsárnimfa megformálója. Az amerikai tenor (azaz itt adekvát elnevezéssel: haute-contre) már a tavalyi operaházi Rameau-bemutatón is feltűnt kifejező és kulturált énekhangjával, valamint effeminált gesztusaival, s komikus női szerepében most mindkét korábban megismert jellegzetességét hatványra emelte. A kopasz énekes ugyanis a pódiumon egyszerre adta kemencemeleg önmagát és egy gyermekien hiú, csúnyácska, meghatóan sérülékeny nőszemélyt, s a színjátszás megunhatatlan csodájaként ez a kettősség itt-ott azonosságba váltott át: felébresztve azt a szívszorító érzést, amely nélkül ez az opera könnyen egy kegyetlen tréfa megzenésítésének hathatna.
A szólamát is legalább ily finom érzékkel és karikírozó készséggel formáló Thompson alkalmas játszótársakra lelt a közreműködő francia és magyar énekesek személyében. Különösen a Bolondságot (és a prológban Tháliát) adó Chantal Santon volt remek társa: a hóbortosság megtestesüléseként (és mint valóságos fag hag) pompásan odaillett a hebrencs címszereplő mellé. Ők ketten gyakorlatilag szerepük szellemében hághattak át minden határt: szelfizhették magukat, imitálhattak telefonbeszélgetést, s Thompson még a nézőtérre is levonulhatott a retiküljéből elővarázsolt táblagépével, hogy a közönség körében is kedvére fotózkodhasson. Mindezeket főleg a francia barokk operákban oly sűrűn előforduló tánctételek alatt művelték, érvényes megoldást kínálva arra a nehéz kérdésre, hogyan is lehet ma eladni a cselekmény e hosszú, ceremoniálisnak ható leállásait – pláne tánc nélkül. A Bolondság virtuóz – s Lully modorát gúnyoló – áriáját is tehetséggel teljesítő Santon mellett Megyesi Zoltán a tartózkodóbb humort, a komédia ősatyját adó Thomas Dolié a Molière-től is ismerős cselmestert, míg a Jupiterként fellépő Philippe-Nicolas Martin a maszkulin páváskodást képviselte magas szinten.
A komédia túlhabzása aligha lehetett Vashegyi György kedve ellen való, hiszen vezénylése és általa a zenekari és kórusteljesítmény is ebben a lendületes, mi több, már-már frenetikus regiszterben mozgott. A mocsárnimfa első felvonásbeli bemutatkozásának szakaszában a Purcell Kórus békakara, az Orfeo Zenekar stílusosságon túlszárnyaló, érzékien karaktergazdag játéka a tánctételekben és a hangfestő részletekben, s kórus és zenekar közös remeklése a lápistennő és Jupiter tréfaesküvője körül – megannyi kiemelést érdemlő, pazar mozzanat. A Komédia születése – ezt a címet viseli Rameau operájának prológja, s ezen az estén nem volt kétséges: a Komédia megszületett, valóban megszületett!
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, december 3.
